Az intézményesült pletyka, a legitimizált kukkolás, mely a kocsmák, a gangok dialógusait, vagy éppen (lásd Mónika-show) az utcán zajló (nem mindig) verbális családi drámákat, a magánszféra pikáns és intim részleteit nagyítja fel és emeli be a média napirendjébe, szükségszerűen más formai eszközökkel operál, mint akár a jelen sorozat. Nyilvánvaló, hogy a bulvár történeti arcéle, hogy kialakulásától fogva a társadalom széles rétegeinek ((Mely széles réteg tulajdonképpen a középosztály alatti tömegeket jelentette.)) szól, velük kíván kommunikálni, így szerkesztői pontosan tudják, miképpen kell megszólítani azon tömegeket, akiktől lapjuk fennmaradása, és munkatársainak megélhetése is függ.

A minőségi sajtó éppen a „nyomdafestéket tűrő” jó ízlés és modor fegyverét vetette be a jelentős bulvárszaporulat melletti túlélés zálogaként a 20. század elején. A kontraszt egyre nőtt: a tabloid szalagcímei egyre sokkolóbbak, egyre nagyobb szedésűvé váltak, egyre több képes beszámoló született, nagyobb és jobb minőségű képekkel. A hírforrások számának növekedésével (a rádió, tévé és online médiumok megjelenésével) és a „csak a friss hír a hír” alapú megközelítéssel viszont olyan erős és ádáz hírverseny kezdődött, mely elindította a bulvárosodás folyamatát, mely így óhatatlanul utolérte a „minőségi” médiát is. A hírversenyben a tabloid hírek kerekedtek felül, így Bajomi-Lázár szavaival a „b-betűs” tematika (baleset, botrány, bűnügy) alkalmazása lett a befutó. Ennek köszönhetően ma már a patinás New York Times is rendelkezik pletykarovattal (Bajomi-Lázár, 2010: 142-143.), de a közelmúlt érdekes fejleménye a TV2 Tények című hírműsorának hirtelen megerősödése a nézettségi versenyben az RTL Klub híradójával szemben, a műsor átpozícionálása, azaz a bulvártartalmak erős felülreprezentálása óta (lásd: Bulvárral győz a TV2, Index, 2011.03.16.).

Vizsgáljuk most meg azt a sajátságos kód- és szimbólumrendszert, amely a tabloidizáció árulkodó jele. A bulvárműfajt szabadjára engedő korai populista lapokat az alsóbb társadalmi rétegek – munkások, bevándorlók (Magyarországon a faluk népe is idetartozik, lásd Móricz méltatását Az Estről) – igényeihez szabták, fontos szemügyre venni e rétegek szóhasználatát és kommunikációs sajátosságait, ha meg szeretnénk érteni a mai bulvár szemantikai és szintaktikai jellegzetességeit.

Kapitány Ágnes és Gábor könyvében külön fejezetben foglalkoznak az egyes „kulturális-műveltségi” síkokkal (Kapitány-Kapitány, 2006: 59-79.). A szerzőpáros szerint az egyes társadalmi rétegeket, vagy különböző kultúrájú népcsoportokat annyira reprezentálja kommunikációjuk, hogy szavaikkal élve „… némi túlzással, az is csoda, hogy a különböző kultúrákhoz tartozó emberek érintkezésében nem kizárólag félreértésekkel találkozunk.” (uo. p. 59.). Az elit kultúrája és a perifériára szorultak, valamint a kettejük között meghatározható középréteg kultúrájával leírható a modern társadalmak kultúrája, ahol az egyes rétegek saját, egymásétól különböző normarendszerrel, értékrenddel és érzékeléssel bírnak (p. 60.). A tabloidok szempontjából egyébként jelentős összefüggést mutat a szerzőpáros azon felvetése, miszerint bizonyos feltételek és korlátok között, de az egyén maga választja ezt az osztályt, tehát van átjárás a szintek között (példaként egy középosztálybelit említ, aki viszont az elit iskolájába járt, így egy életre az elithez fog kötődni).((Ez összevág egyébként a Császi-féle, a Mónika-show kulturális szociológiájának vizsgálatakor érzékelt magatartási kategóriák és az ökoszociális helyzet közötti kapcsolat lazaságával.))

Az elitkultúrához tartozó egyének életét, az „egész”, azaz a tudomány, művészet, nagypolitika kérdései határozzák meg, s kommunikációjukat is ez alakítja. A függetlenség, az exkluzív élet megteremtése, a kulturális és szellemi innováció vagy a meglévő értékek továbbvitele a mozgatórugó. Az elit nyelvezetének egyik értéke a bravúros kifejezéstechnika, a kultúra az elit számára végül is munkaeszköz, a „világismeret eszköze”, míg alkotásaival a világot „modellezik”. Az elit erős kritikával ostorozza a tömegmédiát és kerüli azt (uo. pp. 66-68.). Az elit fennköltsége és ideáljai számára megvetendő és idegen a tabloidizálódott tömegmédia, mivel lapos, unalmas és értékvesztett. Ian Ang Dallas tanulmányában ezt az elitista kritikacsokrot egyébként a „tömegmédia ideológiájának hívja”, népszerűségét pedig abban látja, hogy panelekben gondolkodva dichotomikusan megkülönbözteti a „jó” elitkultúrát a „rossz” tömegkultúrától, így véve le a mérlegelés terhét hangoztatója válláról (Bajomi-Lázár, 2010: 190.).

A középkultúrát a modern társadalmak „legnépesebb” rétegeként aposztrofálja a szerzőpáros, mely tagjainak legfőbb törekvése az áttekinthetőség, az egyértelműség megteremtése maga körül. Meghatározza őket az idill állapota utáni vágyódás; minden erejükkel az anyagi biztonság teremtette családi idill, a békés otthon megteremtéséért munkálkodnak. Lassú, gondos munkával elért gyarapodásuk ideáltípusai a milliomosok. A kultúrát (múzeum, színház, könyv, koncert) ők kikapcsolódás gyanánt fogyasztják időnként (tehát nem „munkaeszközök” ahogyan az elitnél láttuk). Kommunikációjuk mértéktartó, szélsőségektől mentes, nagy hangsúlyt kap az „illem”, a társadalmi normák konvenciói, így kerülik a deviáns, szélsőséges kommunikációt ((A szerzők szerint a „közép” tagjai a Népszabadság tipikus célcsoportja.)). A bulvártartalmak közül érdekes módon a pletykákat, a válsághíreket (bűnözés, bankbotrányok, betegségek) szívesen fogyasztják, hiszen ez segít biztonságukat elősegítő döntések meghozatalában, veszélyhelyzetben való tájékozódásukban (lásd Kapitány-Kapitány, 2006: 68-73.).

Végül a bulvártartalmak célcsoportja az „alsóbb helyzetűek”, azaz a „felülről” kulturálatlannak tartott réteg valós kultúrája ((A szerzők leszögezik ugyanakkor, hogy természetesen nincsen alá-fölé rendeletségi viszony a szintek között, egyszerűen mindegyik más – elnevezésük csak a tájékozódást segít, értékhierarchiát nem tükröz (Kapitány-Kapitány, 2006: 79.).)) következik (Kapitány-Kapitány, 2006: 75-78.). Az ebben a kulturális közegben élő emberek világát szociális helyzetüknél fogva leginkább a túlélés, a mindennapi fizikai létfenntartás jellemzi, s így a kikapcsolódásuk is a testi lét örömeihez köthető. Már itt megjelennek a tabloid motívumok: evés, ivás (mint lagzi és „buli”), szex (a bulvár szexábrázolása a testiség szintjén), a sport (közvetítések és hírek) rekreációs szerepe. Nehéz helyzetük okán érzelmeiket a beletörődés és a dühkitörések (egyfajta lázadás, szélsőségekre való hajlam), az emberi kapcsolataik ambivalenciái festik le legjobban, melyeket a tabloidsajtó erős érzelmi töltésű szalagcímeiben, jelzőiben is megfigyelhetünk (lásd a Mónika-show vendégeinek kommunikációját).

Bár közösségeikben az idesorolható emberek általában egymásra vannak utalva, így gyakran segítik egymást munkával, anyagiakkal, mégis a labilis kötelékek, a váratlan fordulatok (a bulvár által is gyakran bemutatott mindennapi drámák) jellemzik a társas kapcsolataikat. A közösségeknek ugyanakkor még egy fontos szerepük van: a médiából (felülről) leszivárgó hírek „hasznos tartalmát” legtöbbször a csoportos megvitatás és értékítélet szűrőjén keresztül kapják meg. Mítoszaikban központi helyen állnak a deviáns, extrém, sokszor törvényen kívüli személyek, akik a felsőbb rétegek normáit áthágják. Mivel életükből hiányzik a nyugodt, biztonságos otthon, a siker és az anyagi biztonság, így ezen értékeket a médián keresztül próbálják némiképp pótolni (ezzel is magyarázható a szappanoperák sikere), ugyanakkor érdekes módon a fikciót fogadják el valóságnak, mivel a nagyvilágról szóló hírbeszámolók irreálisan távolinak hatnak számukra (Kapitány-Kapitány, 2006: 78.). Ez utóbbira a tabloidok rá is játszanak, amikor például sorozatok fiktív szereplőinek betegségét tálalják főcímeikben teljesen realisztikusan összemosva a valósággal, pl.: „Halálos beteg a Barátok Közt Berényi Miklósa!” – lásd bulváros.hu, 2008. 12. 27.).

Kommunikációjukban az erős hatások, kemény jelzők dominálnak, a többi rétegben megszokott mögöttes tartalom, hasonlatok, árnyalt fogalmazás hiányzik, helyette viszont jellemző a nyers őszinteség (ahogy a tabloidtartalmak nyelvezetében megszokhattuk), a harsány, kontrasztos hatások, melyhez „minden kommunikációs csatornán vonzódnak”. Médiafogyasztásuk jellegzetes vonása továbbá a „…felsőbb kulturális rétegekből leszivárgó (tabloid) beszámolók – botrányok, extremitások, borzalmak, bűnügyek – iránti érdeklődés is, mely hasonló életpótlék…”, akár a szappanoperák, hiszen ilyenkor rácsodálkoznak arra, hogy „…mi minden van a világban.” (Kapitány-Kapitány, 2006: 77.).

Andok Mónika A bulvár, mint kód (Andok, 2009.) tanulmányában is utal a kulturális rétegek befogadó általi átjárhatóságra, csak éppen a sajtótermékek (a minőségi és a tabloid kódjai) viszonylatából. Úgy tartja ellenben, hogy míg az alacsonyabb (így a bulvárhoz tartozó) kulturális kódok befogadhatóak a magasabb műveltségűek számára, ez fordítva nem működhet, hiszen az alacsonyabb kulturális szinttel rendelkezők számára nem áll rendelkezésre sem a fogalmi készlet, sem pedig a kódrendszer. Az átjárhatóságnál három dologra hivatkozik. Egyrészt a populáris kultúra szórakoztató érzelemgazdagsága a magasabb kultúra szintjén is befogadható. A magasabb kultúra esetében megvan a tudás a nem túlságosan bonyolult populáris kultúra befogadásához; harmadrészt – utalván Stuart Hall kódolás-dekódolás modelljére – a populáris tartalmak is általában poliszemantikus (többféleképpen értelmezhető) szövegek, így azok domináns olvasata mellett a magasabb kultúrát képviselő élhet egyfajta „ellenolvasattal”, ami Andok szerint legtöbbször egy parodisztikus (szórakoztató) olvasat lesz. Erre a jelenségre lásd példaként Császi Mónika-show-tanulmányban (Császi, 2005.) a „szórakozók” csoportját, de jellemzően ilyen az index.hu bulvármelléklete, a velvet.hu is, mely viszont tudatosan gyárt poliszemantikus tartalmakat. Andok azt is megjegyzi ugyanakkor, hogy fogyasztóikhoz hasonlóan a bulvársajtóból sincsen átjárás a minőségi újságírás, így a – Kapitányék elitkultúra-leírásánál is említett – világértelmezés felé.

Andok Mónika tanulmányában a bulvárújságírás szervezeteit kevesebb képzett újságíróval rendelkező kevésbé hierarchikus szerkesztőségek képében ábrázolja, akik személyes, egyszerű hangvételben (akárcsak a fent részletezett alacsony rétegek kultúrájánál), sok helyesírási és nyelvhelyességi hibát elkövetve alkotnak. Vizuális elemeiknél kiemeli az attraktív „szemnek szóló” külső jegyeket (a színkavalkádot és a nagy színes képeket bármelyik standon megcsodálhatjuk), köztük az inverz szövegmegjelenítést (a piros alapon fehér és a fekete alapon fehér szalagcímek különösen népszerűek, lásd pl.: Blikk, Bors – előbbinek a főcíme is ilyen szedésű – F.P.Cs.). E médiumoknak olvasói a minőségi újságok képzett újságírók által szervezett szerkesztőségében készülő, komoly hangvételű cikkeinek analitikus, távolságtartó közönségéhez képest csupán szórakozni akarnak: „sírni és nevetni”. Ez is tükrözi kulturális kontextusukat, miszerint a bulvár a populáris kultúrába, míg a professzionális újságírás a „magas kultúrába” ágyazva jelenik meg (Andok, 2009.).

Míg a minőségi újságírás tabloidizációja kiterjed a témakiválasztásra (azok a bizonyos kis színes hírek beférkőztek a legpatinásabb hasábokra is) és a vizuális elemekre (nagy szalagcímek és figyelemfelkeltő képek – gondoljunk a sajtófotó műfajának mind elismertebb alkotásaira és riportereire), a nyelvezetüknek többé-kevésbé sikerült elkerülnie az „alsóbb rétegek” szófordulatait és fogalmazását. Ugyanakkor kezd kialakulni és megerősödni egy olyan réteg is, a civil újságírók rétege (blogvilág) akik profikat megszégyenítő olvasottságokat érnek el, és – ahogyan az előző fejezetben látni lehetett – értékesebb híreket is szolgáltatnak: sokszor maguk a hírforrás. Bajomi-Lázár Péter felhívja a figyelmet, hogy a civilek megjelenésével nemcsak a magánszféra és a nyilvánosság határai, hanem a professzionális és civil újságírás határai is elmosódnak, aminek a következményei ma még beláthatatlanok (lásd Bajomi-Lázár, 2010: 147-148.). Természetesen ezek a civil „médiumok” is rendelkeznek egy sajátos, még feltérképezetlen kódrendszerrel (részben az információs társadalom technokrata és kibertéri „szlengjét” integrálva), melyek mind az online, mind a nyomtatott sajtóra (bennük a tabloidokra és a minőségi újságírásra) egyaránt hatnak. A világháló technológiai forradalmával tehát egyrészt egy virtuális térbe zsugorodtunk össze (lásd Marshall McLuhan elhíresült világfalu terminusát), másrészt hallatlanul felgyorsult az a konvergencia, mely a hírgyártókat és fogyasztókat, az élményt adókat és az élményt keresőket egyszerre magában foglalja; ezt tükrözi a „prosumer” ((Prosumer = producer (gyártó, előállító) + consumer (fogyasztó) – az angol nyelvben a modern technológia és a világháló adta lehetőségekkel élő, online médiatartalmakat előállító, ugyanakkor ilyen tartalmakat fogyasztó felhasználói réteg elnevezése (lásd még Papp-Váry, 2008: 282.).)) angol kifejezés is.