A mai furcsa korszak kényszerű szokása szerint   virtuális asztalunk körül ülünk, de ez most kivételesen egyáltalán nem zavar. Egy pillanatra látom egyik gyermeküket a háttérben, éppen bejön valamiért, majd csendben távozik. Mariann és Csaba olyan közvetlenséggel, és szeretettel néz rám, ami minden – térbeli – távolságot áthidal. Nagyon vártam már ezt a beszélgetést a bahá’í házaspárral, akik első kérésemre időt szakítottak erre. Történetük útkeresésről, hitről, erényekről, szolgálatról, a családról szól és mutat előremutató és pozitív példát.

– Éppen a 19 napos böjt időszakotok van. Ez a böjt tekinthető tavaszi tisztítókúrának? Tehát gyógyászati célja is van?

Kerekes Csaba:   Igen, természetesen, viszont a fő célja teljes egészében szellemi: az Isten felé fordulás, a lelki fejlődésre összpontosítás. A tudományoknak és a művészeteknek egyébként nagy presztízse van a bahá’í hitben, és a legnagyobb becsben az orvostudományt tartják. A bahá’í fiatalok közül sokan ezért is választják a gyógyítással kapcsolatos hivatásokat.

–  Hogyan találkoztatok a bahá’í hittel?

Kerekes Mariann: 18 éves koromban még Békéscsabán éltem, ebben a városban születtem. A barátnőmmel elmentünk egy angol társalgási klubba, melyet egy szimpatikus kanadai bahá’í ikerpár vezetett. Érdekes témákat hoztak. Megvitattuk például azt, hogy lehetséges-e a béke megvalósulása a Földön, az abortusz, valamint a nők és férfiak egyenjogúságának kérdését, és sok minden mást. Baháʼu’lláh* társadalomra vonatkozó tanításairól volt szó tulajdonképpen, de ezt akkor még nem tudtam.  Azt mondták, hogy lehet egy jobb világot építeni, hogy minden ember értékes, fontos és egyedi. Nekem tetszettek ezek a bahá’í tanítások, de nem tudtam, hogy kicsoda Isten, hogy kell őt elképzelni.  Rájöttem, hogy nem emberszerű, nem korlátozható Teremtőről van szó. Tetszett a gondolat, hogy ha van Isten, csak egyetlen lehet, hogy ugyanaz az Isten küldte mindegyik vallást. Ez így logikus és így igazságos.

Amikor Budapesten elkezdtem a Közgazdasági Egyetemet, pár bahá’í fiatallal közösen foglalkoztunk az írásokkal. Nyáron meghívtak egy tanítási projektre Törökszentmiklósra. Ott egy Bolíviából érkezett utazó tanító mellett voltam tolmács, aki a romáknak tanította a hitet, ezért jött Magyarországra. Láttam milyen szeretettel, elfogadással fordult a cigányemberek felé, és tanította nekik, hogy az emberiség egy. Azt láttam a példájából, hogy bahá’í-ként nagyon sokat lehet tenni az emberiségért. Így történt, hogy a hittel való egy éves ismerkedés után 1997-ben csatlakoztam a közösséghez. Csabával még Békéscsabán találkoztunk, ott volt éves szolgálaton. Néhányszor eljött az angol klubba, így az első bahá’í-ok között volt, akikkel megismerkedtem.

– Csaba, az éves szolgálat, amit Mariann említett, mit jelentett?

Kerekes Csaba: Egy évet Békéscsabán töltöttem harmadmagammal, együtt béreltünk egy kis lakást. (Én debreceni vagyok). A lehetőség úgy jött, hogy a kanadai ikerpár, akiket Mariann említett, Magyarországra érkezett, és köréjük épült fel egy, a bahá’í hit tanításait fiataloknak bemutató projekt. Ennek keretén belül a fő tevékenységük volt ez az angol társalgási klub, és sok minden mást is csináltak. Magyarul nem beszéltek, és mi, magyar fiatalok segítettünk nekik tolmácsolással, és abban, hogy megismerkedjenek a magyar mindennapok valóságával. Ennek része volt az, hogy ellátogattunk olyan területekre, ahol voltak új roma hívők és érdeklődők, és ebbe kapcsolódott be – többek között – a bolíviai tanító is, aki perzsa származású volt egyébként, de 40 éve élt Bolíviában. Hét éven keresztül jött Magyarországra, nyaranta 2-3 hónapot töltött itt.

– Az éves szolgálat előtt nyilván már néhány éve részt vettél ebben a mozgalomban. Te hogy ismerkedtél meg ezzel a vallással?

K.Cs.: Igen, akkor már 5 éve bahá’í voltam, de ezt 6-7 éves keresés előzte meg. Volt bennem valamiféle sürgető érzés, hogy megértsem ezt a világot. Sok mindent olvastam a vallásokról, filozófiákról, és a különböző szellemi utakon járók könyveit is. Beszélgettem emberekkel, hogy miben hisznek, és miért pont abban. Amikor a bahá’í tanításokkal találkoztam, akkor azt éreztem, hogy pontosan ez az, amit én keresek.

– Hogy találtál erre rá?

K.Cs.: Két dolog történt. Az egyik, hogy TM (Transzcendentális Meditáció) tanfolyamra jártam, és ott a szünetben egy fiatalember megkérdezte, hogy hallottam-e a bahá’í-ról? Elmondta, hogy a Közel-Keleten embereknek egy csoportja, akik részben zsidó, részben keresztény, részben muszlim háttérből jöttek, úgy besokalltak ettől az állandó háborúskodástól, hogy eldöntötték, hogy ők többet nem fognak egymásra haragudni, hanem elfogadják egymás szent könyvét és prófétáit, és akkor ők a bahá’í-ok. Természetesen nem így keletkezett a bahá’í vallás, de nekem nagyon megtetszett a dolog, hogy milyen nemes, és milyen praktikus elfogadni a másik választott hitét, és ha ezzel háborúkat lehet megszüntetni, akkor már megérte. Ekkor hallottam először erről, de ő nem volt bahá’í, elég keveset tudott róla. Ettől függetlenül volt valami igazság abban, amit mondott, mert a vallások egysége, mint bahá’í tanítás, ott volt benne. Csak történelmileg egészen másképp alakult ki a bahá’í hit.

A másik: egy vallásokkal foglalkozó enciklopédiában találtam  másfél oldalt a bahá’í-ról. Ezt elolvastam. Szimpatikus volt, a könyvet visszatettem a polcra. Főiskolára jártam, nyári szünet volt, elég rossz passzban voltam, kilátástalannak tűnt az egész világ számomra. Azt gondoltam, hogy imádkozni szeretnék, nem tudom, hogy meghallgatja-e ezt valaki, csak remélni tudtam, hogy igen.

– Valamilyen hitben nevelkedtél, hittél?

K.Cs.: Nem, semmilyen családi örökség nem volt vallási szempontból, amellett, hogy az életre útravalóul minden igazán fontos dolgot Szüleimtől tanultam.  Édesapámtól azt, hogy  felelősek vagyunk azért, amit teszünk, és szorgalomra és kitartásra van szükség az életben, Édesanyámtól pedig a törődés és a gondoskodás fontosságát, amit Ő végtelen szeretetében juttatott kifejezésre.  Ő mélyen a szívében hitt Istenben akkor is, ha pedagógus lévén nem járhatott templomba abban az időben.

– Hogyan jött ez az igény, hogy te szeretnél imádkozni?

K.Cs.: Akkor már, 6-7 év keresés után volt egy vázlatos kép bennem, hogy a világ nem csak anyag. Abban biztos voltam, hogy annál több és annál sokkal mélyebb, mint amit érzékszervekkel, műszerekkel meg lehet ragadni, de Istennel kapcsolatban kérdések voltak bennem. Nagy homály volt a fejemben. Imádkoztam, és kértem Istent, hogy adjon valami kapaszkodót, jelet, mert már nagyon egyedül érzem magam ebben a világban. Három nap imádság után a negyedik napon elindultam Debrecenbe, és ott megláttam egy nagy kankalin-sárga posztert, amin ez állt: A Föld egyetlen ország, és az emberek a polgárai. Baháʼu’lláh. Rögtön éreztem, hogy ez hozzám szól. Alatta: Az egység frigysátra felállíttatott, ne tekintsétek hát egymást idegennek, egy fa gyümölcsei vagytok és egy ág levelei. Baháʼu’lláh. Én mélyen a szívemben mindig is így gondoltam. Ez a poszter egy meghívó volt egy békekoncertre, melyet bahá’í-ok szerveztek. Elmentünk két barátommal, és az az este egyértelművé tette, hogy én pontosan ebben hiszek és így látom a világot, csak nem tudtam, hogy ezt bahá’í-nak hívják, hogy ez létező valóság. Vannak követői, tanításai, egy földrajzi hely, ahonnan származik, egy másik hely, ahol van egy világközpontja.

– A békekoncertet hogy képzeljük el, mi történt ott?

K.Cs.:  Két lány gitározott a koncerten, ezek bahá’í versek megzenésítései voltak, köztük imák is, és változatos kulturális háttérből származó dalokat adtak elő, amelyekben a bahá’í gondolkodással harmóniában lévő témákat öntötték dal formájába. Ebből egy színes, nagyon szép csokrot állítottak össze, és a dalok között mondtak pár mondatot a bahá’í hitről. Utána még beszélgettünk is. Aznap este csatlakoztam a közösséghez, 1992. aug. 26-án.

– Hogyan ismerkedtél tovább a hittel?

K.Cs.: Még nem voltak formális tanulási lehetőségek. Alig volt valami magyarra lefordítva, így angol nyelvűeket olvastam. Így fejlődött mindkét dolog: a bahá’í hit megértése és a nyelvtudás. Ez a hitrendszer a jövő globális civilizációjának a szellemi alapjait képviselő mozgalom, amihez bárki csatlakozhat. Voltak akciók, amikor az embereknek erről lehetett beszélni, hogy ők is megismerjék, és ezekben szívesen részt vettem. Azután jött egy lehetőség, hogy egy egész évet erre szánjak. Pont két iskola között voltam. A főiskolát befejeztem, és vártam a felvételim eredményét az egyetemre, ökológus szakra. Ekkor vállaltam éves szolgálatot Békéscsabán, és ott találkoztam először  Mariannal. ’96 decemberéig voltam szolgálaton, és ’97-ben lett Mariann bahá’í, majd Budapestre ment érettségi után tanulni, én pedig visszatértem Debrecenbe. Eltelt 1-2 év, amikor néhányszor találkoztunk, például nyaranta a bahá’í ifjúsági találkozókon, és olyan programokon, ahol tolmácsoltunk.

– Mondhatjuk, hogy a legelejétől fogva bekapcsolódtál a magyarországi bahá’í mozgalomba?

K.Cs.: a debreceni közösségbe elég hamar bekapcsolódtam, és tapasztalatot szereztem a helyi Szellemi Tanácsban**, majd az országos Szellemi Tanácsba is beválasztottak. Azt hiszem, hogy akkor még csak kb. 150 bahá’í volt akkor Magyarországon. A ’90-es évek elejétől volt  egy nagy fellendülés. Az Országos Szellemi Tanács ’92-ben jött létre, abban az évben, amikor bahá’í lettem.

– Mariann, nagyon fiatal voltál, mikor bahá’í lettél, és amikor Csabával találkoztál. Mennyi idő után találtatok egymásra?

K.M.: Három év telt el úgy, hogy időnként a rendezvényeken találkoztunk. Amikor együtt tolmácsoltunk, volt alkalmunk alaposabban megismerni egymást. 21 éves voltam, mikor összeházasodtunk.

– Neked mi a foglalkozásod?

K.M.:  Közgazdász vagyok, és idén február óta közgazdász-tanárnak tanulok az egri Eszterházy Egyetemen. Ez egyéves levelező képzés, és közgazdasági technikumban vagy gimnáziumban taníthatok majd, ha szeretnék. Ez amolyan tartalék, mert jó állásom van. Viszont mindig érdekelt a pszichológia, pedagógia, és most foglalkozhatok ezzel. Jelenleg online előadások és tanítási gyakorlat zajlik a pandémia miatt.

– És Csaba? Neked milyen végzettséged van?

K.Cs.: főiskolai, agrár vállalatgazdálkodási területen, és van egy egyetemi természetvédő ökológus végzettségem is, de ebben soha egy napot sem dolgoztam. Most én is újra tanulok. Ahogy Mariannt a pedagógia érdekelte mindig is, engem a gyógyítás vonzott. Szegeden állami képzésben elvégeztem a természetgyógyász alapképzést, de azután nem találtam olyan szakirányt, amit el tudtam volna fogadni. Elvégeztem hát mindent, amit lehetett tanfolyamok formájában, de nem voltam elégedett azzal, amit ezek a képzések nyújtottak, mert nem éreztem azt a bizonyosságot, hogy igen, ezt kerestem. Azután megismerkedtem a progresszív pulzusmedicínával. Ez az avicennai gyógyítás, és ugyanolyan komplex, és ugyanolyan régi tradíciókra épül, mint a hagyományos kínai orvoslás és az ayurvéda, de ez inkább a Közel-Keleten és Indiában, Pakisztánban fejlődik nagyon, Ázsián kívül nem annyira ismert, mint a másik kettő. Ezt tanulom most.

– Hogy találtál rá erre a gyógyítási módszerre?

K.Cs.: Ők találtak rám. A perzsa származású Ramin Farahani doktor, aki ezt oktatja, sok éve nagyon jó barátom, a bahá’í közösségben ismertem meg. Ő hívott a csoportjába, melynek tagjai a legkülönbözőbb országokban élnek, és 2019-ben bekapcsolódtam. Ez az utolsó évünk most. Rendesen élőben találkoztunk, mindig más országban. Aztán jött a pandémia, és fél évig csak vártunk, majd elkezdtük szervezni az online formát, de az nagyon nehéz, mert élő mentorálásra szükség van.

– Azért hatékony így az oktatás?

K.Cs.: Nagyon. Bahá’í írásokat is tanulmányozunk, mivel Farahani doktor beintegrálta a több ezer éves hagyományra épülő avicennai gyógyításba a bahá’í tanításokból mindazt, ami a táplálkozással, egészséggel, gyógyítással kapcsolatos, így egy saját, egyedi módszert dolgozott ki, és tanít nekünk.

– Jól érzékelem, hogy így egy olyan tudás birtokába kerülsz, amit senki más nem ismer az országban?

K.Cs.: Igen, ez így van. Mindemellett sok egyebet is csinálok. Önvédelmi és csikung tanfolyamokat tartok és angol tanítványaim is voltak. Elkezdtem filmekkel foglalkozni, először statisztaként, aztán kicsit komolyabb szerepek, akciójelenetek koreografálása következett, aztán lett egy főszerep a szöveges szerepek közül. Ez egyrészt pénzkereset, másrészt pedig nagyon szeretem csinálni.

– Tehát küzdősportokat űzöl, és tanítasz is, jól értem ezt?

K.Cs.: Harcművészeteket, igen: kung-fu, aikido, kick-box, és csikung. Ez utóbbiból levizsgáztam oktatói szintre, tanfolyamot is tarthatok. Egy bizonyos önvédelmi sportot is oktatok.  Ez leginkább a krav magára hasonlít, ami az  ott  legelismertebb izraeli  katonai és polgári önvédelmi rendszer. Fontos célja  önmagunk védelmén kívül az igazságtalanul bántalmazottak melletti kiállás.

– Nagyon sok mindennel foglalkozol.

K.Cs.: Igen, későn érő típus vagyok, ellentétben Mariannal, aki nagyon hamar megtalálta az útját, érettségi után egyből közgazdász lett, majd dolgozni kezdett.

K.M.: Csak sosem azt tanultam, amit akartam. Nem akartam közgazdaságira menni, csak a környezetem szerette volna. Én is mindig emberekkel szerettem volna foglalkozni, mert akkor érzem, hogy valóban tudok segíteni. Tehát nekem a közgazdasági pálya nem indult jól. Sokáig úgy éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, viszont a kollégáim nagyon pozitív emberek voltak, akiktől sokat tanultam. Nem tudnék olyat említeni, akivel ne lettem volna jóban. És hát az anyagi biztonság is fontos. Ez a mi családunknak egy nagyon biztos pontot jelentett végig. És a másik meg az, hogy lehet, hogy ha én egy tanár vagy orvos lennék, azt olyan hévvel, olyan odaadással csináltam volna, hogy a család már nem is fért volna bele. Ezen sokat gondolkodom, hogy ha olyan pályára mentem volna, amit túlzottan szeretek, akkor lehet, hogy nem is lett volna családom.

– Nagyon szeretném tudni, hogy hogyan éltek? A gyerekek mennyit tudnak a bahá’í hitről?

K.M.: Amikor megszülettek a gyerekek, akkor közösen elhatároztuk, hogy Isten szeretetére neveljük őket. Mi ezt nem kaptuk meg otthon, így ez egy teljesen újfajta működési modell felépítését jelentette. Minden este imát mondtunk a gyerekekkel, egészen pici koruktól kezdve. Most már a fiaink 11 és 14 évesek. Megszokták, hogy minden este imádkozunk, és beszélgetünk szellemi témákról, feltehetik a kérdéseiket. Csaba sokszor beszél olyan dolgokról nekik, ami őket érdekli. Pl. 2,5 éves volt a nagyobbik fiam, meghallotta, hogy megy a mentőautó, és elkezdett a halál utáni életről kérdezgetni. Hogy most meghalt az az ember? És ha meghalt, akkor hova kerül? És akkor mi lesz vele? És hogy néznek ki, akik odaát vannak? Akkor erről beszélgettünk, hogy a bahá’í írások szerint mi lesz velünk, ha meghalunk.

K.Cs.: Nekem van egy személyes példám, és Mariannal megbeszéltük, hogy ez egy nagyon fontos dolog. Megkérdeztem a szüleimet 4-6 évesen, hogy mi történik velünk, ha meghalunk? Azt mondták, hogy még olyan kicsi vagy, hogy ezzel nem kell foglalkozni. És ez a hiány, hogy nem volt válasz, égetően bennem maradt felnőtt koromig. A gyereknek nem jó, ha nem kap választ, ezért ha bármikor kérdeznek, akkor az ő szintjükön, de  elmondjuk, hogy mi hogy látjuk.

– Az imán és beszélgetésen kívül még mi jellemző életmódotokban, amivel a hitre nevelitek a gyerekeket? 

K.M.: Amit kérdeznek, arra kapnak választ.  Ezenkívül vannak gyerekfoglalkozások, ahol az erényekről tanulnak. Azokról a jó tulajdonságokról, amiket ki tudnak magukban teljesíteni. Hogyan tudnak igazmondóak lenni, a szeretetüket erősíteni, az előítéletmentességről, a béke iránti vágyról, az igazságosságról beszélgetnek. Ezeket az erényeket leckék formájában veszik át egy gyerektanítóval. A gyerekfoglalkozásokon is van egy ima, játék, énekek, történetek, rajz, dráma… Különböző pedagógiai módszereket alkalmaznak az erényekre fókuszálva, és a bennük rejlő képességeket fejlesztik. Ők tiszta szívűek, csak ezt kell erősíteni.

K.Cs.: Az erények, az információ és a cselekvés hármasa nagyon fontos. Az erényeket Mariann elmondta. Ezek egyetemes emberi értékek. Keresztényként, buddhistaként,  zsidó vallásúként;  humanista, pozitív szemléletű jó emberként hasonlóképpen értelmezik az emberek az erényeket, csak a terminológia eltérő. Mi nem feltétlenül bahá’í irányba neveljük őket, csak szeretnénk olyan hátteret adni nekik, hogy felszínre kerüljenek bennük ezek a nagyon fontos tulajdonságok, amelyek a bahá’í tanításokban is egyértelműen benne vannak, de minden más szellemi rendszerben is.
A második az, hogy beszélgetünk, információt közvetítünk, de nem csak a bahá’í vallásról, hanem ugyanúgy Mózesről, Jézus életéről, Buddha életéről,  Krisnáról, Mohamedről, hogy hol születtek, melyik korban éltek, milyen nyelven beszéltek, mit tanítottak, mit csináltak a követőik, mi nőtt ki az ő tanításaikból – mindegyikből egy új civilizáció. Ismerkedjenek meg a nagy világvallások mindegyikével legalább alapszinten, mert ez egy jó tájékozódási pont a későbbiekhez.

– A gyerekfoglalkozások keretén belül is foglalkoznak ezzel?

K.Cs.: Igen, Ábrahám, Mózes, Jézus, Buddha, Mohamed, Krisna… még dal is van róluk, hogy ők egy napnak a sugarai, és egy kert virágai, szóval ezek.

K.M.: A gyerekfoglalkozásokon ezt is tanítják, hogy minden vallás egy tőről fakad, és szerintem ez lesz a jövő erkölcsi oktatásának az alapja. Tényleg akkor tudunk világpolgárokat nevelni, hogyha a vallásokat is elfogadjuk. Minden vallást.

– És mi a harmadik?

K.Cs.: A harmadik a cselekvés, az pedig arról szól, hogy szolgálni kell az emberiséget. Nem csak egy nemes eszmény, ha valaki igaz ember szeretne lenni, hanem egy belső lelki szükségszerűség is, mert a céltalanságnál nincs rosszabb, és ha valakinek az összes célja csak a saját személyével kapcsolatos, és kizárólag ezzel az önző, szűk világlátással él, az nem lesz boldog. Egy darabig motivál, de aztán kiüresedik az ember élete. Például a mai nyugati társadalomnak az elanyagiasodott szemlélete nagyon nagy boldogtalanságot termel, függőségeket, depressziót, alkoholizmust, öngyilkosságot, nem boldog társadalom az, ami csak erről szól. Meg kell tanítani azt, hogy szolgálni kell az emberiséget.

– Egy kisgyereknek hogy lehet ezt megtanítani?

K.Cs.: Pl. mindkét fiunk részt vett egy utcai koncertben. Ármin, a kisebbik például klarinétozott, és akkor megálltak az emberek, és hallgatták, hogy különböző hangszeren különböző életkorú fiatalok játszanak. Meg fát ültettek itt Gödöllőn, mind a ketten részt vettek egy faültetési programban, takarítottak is. Szóval valamit, ami hasznos, ami jó, és nem nekik feltétlenül, hanem a tágabb környezetnek, más embereknek.

– Kikkel, milyen körben csinálták?

K.M.: Serdülőprogram keretén belül. Ez az oktatás úgy épül fel, hogy 11 éves korig van a gyerekprogram, és 11 éves kortól 15-ig tart a serdülő program, majd 15 éves korában eldöntheti, hogy akar-e bahá’í lenni, akkor hivatalosan is csatlakozhat, de nem muszáj akkor dönteni, és nem muszáj ezt a vallást választani. Az a lényeg, hogy ekkor éri el az érettség korát. 15 éves kortól a Ruhi*** programokhoz tud csatlakozni, a felnőttoktatásba, ami lelkének a további fejlődéséhez ad egy mankót. A gyerekprogramok és a felnőtt programok is nyitottak, nem csak bahá’í szülők gyerekeinek, hanem bárki csatlakozhat hozzá, és ezek az erényekről és a szolgálatról szólnak.

– Mariann, utaltatok arra, hogy vezetsz foglalkozásokat. Milyeneket? Gyerekfoglalkozást?

K.M.: Nekem most tanulóköröm van. A Ruhi tanfolyamsorozat 6-os könyvét csináljuk egy csoporttal. Ez serdülőfoglalkozás, 11-14 év közöttiek. Most csak online tudnak találkozni, de így is működik.

– Egyébként szoktak találkozni és programokat csinálni?

K.M.: Igen,  szolgálatot találnak ki maguknak, játszanak, fociznak együtt és így építik a barátságot egymás között, egyúttal próbálnak valami jót tenni a környezetükért.

– A két gyerek közel van egymáshoz korban. Ezekre a foglalkozásokra együtt járnak?

K.M.: Többnyire együtt tudtak lenni, igen. Nagyon erős szeretetkapcsolat van köztük. Én ennek nagyon örülök. Mondják, hogy van testvérek között féltékenység, verekedés. Pici korukban féltem, hogy nem lehet majd őket egyedül hagyni, mert bántják egymást, de ők annyira szerették egymást kicsi korukban is, hogy soha ilyen nem történt.

–  Nincs bennük agresszió, ugye?

K.Cs.: Nincs, és ez például a sport terén is megmutatkozik.  Rizván nagycsoportos korától kungfuzott és karatézott, de kiderült, hogy a küzdősportok nem vonzzák őt. Távol állt tőle, hogy agresszívan fellépjen, harcoljon. Ármin a karatéban a személyes kihívást látja, hogy hogyan tud fejlődni. Hogy egyre több fekvőtámasz, egyre több formagyakorlat. Ő fizikailag aktívabb és mozgékony, és ő ezért élvezi. De egyik sem vonzódott  a küzdősportok küzdelmi jellege felé.

– Most mit sportolnak?

K.Cs.: Az úszást kezdték el, de a pandémia „bezárta” az uszodákat, így egy éve már nem úsznak. Ármin karatézik, és Rizván eljött velem edzőterembe, amikor lehetőség volt erre, mert 14 év felett megfelelő korlátok közt, ésszerűen és kis terheléssel lehet már csinálnia.

K.M.: Azért hozzá kell tennem, hogy ők fiúk, voltak szócsaták és veszekedések, de ezek sohasem szoktak heves verekedésbe torkollni.

–  Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy egy nyugodt, szerető, meleg családi légkörben nevelkednek, igaz?

K.Cs.: Erre törekszünk. Bennünk van természetesen egy csomó jó szándék, ugyanakkor  nem olyan könnyű egyik pillanatról a másikra a nem túlságosan hasznos szokásoktól megszabadulni. Én igyekszem tudatosítani magamban, hogy miben és hogyan kell fejlődjek, és megnézem a bahá’í írásokat, a tanításokat, hogy erre milyen segítséget kínálnak. Az egyik ilyen eszköz pl. a tanácskozás művészete, amivel akár házaspárok, akár tágabb családi kör, akár munkatársak nagyon jól tudnak közös problémamegoldó eszköztárral dolgozva előrelépni, és a különböző nézőpontokat harmonizálni, hogy ne vita és ellenségeskedés legyen belőle, versengés, hogy kinek van igaza, ne akarjuk a másikat le- és meggyőzni, hanem egy cél érdekében harmóniába hozzuk a különböző személyiségekből adódó eltéréseket. Ha úgy érezzük, hogy valami nem olyan olajozottan megy, akkor megnézzük, hogy mit kellett volna másként tenni. Fontos mindig beazonosítani, hogy mire nem figyeltünk kellően, és akkor így fejlődik az egyén meg a család. Szóval nagyon messze vagyunk attól, hogy azt mondhassuk, hogy na, már tudjuk, hogy hogy kell, és mi most már magas szinten műveljük a bahá’í életmódot, de a törekvés állandó. És minden nap tudunk egy picit tenni érte, és mindig próbálunk haladni ebbe a pozitív irányba.

– Tehát egy vitahelyzetben, amiből megbántottság vagy veszekedés lehetne, akkor keresitek, hogy hogy kell ezt megoldani? 

K.M.: Igen, azért is, mert a gyerekek a legtöbbet a példamutatásból tanulnak. Mondjuk tanítjuk nekik az előítéletmentességet, hogy mindegy, hogy milyen színű a másik embernek a bőre, ő is Isten teremtménye, és ugyanúgy kell szeretni, de ha én nem ugyanazzal a kedvességgel fordulok egy cigányember felé, mint egy nem cigány felé, akkor ő azt fogja megtanulni, hogy hát mondott valamit, de mást cselekszik, és azt fogja követni, ahogy cselekedtem. Ezért nagyon fontos, hogy mi magunk is fejlődjünk, próbáljunk jobb emberekké válni a tanítások által.

Megjegyzések

* Baháʼu’lláh: A bahá’í vallás alapítója. Nevének jelentése: „Isten Dicsősége”

** Szellemi Tanács: A bahá’í közösség megválasztott adminisztrációs intézménye

*** Ruhi program: A közösségépítés fejlesztő programja tanulókörök formájában.

**** Báb: A bahá’í vallás hírnöke, aki felkészítette az embereket Baháʼu’lláh jövetelére. A név jelentése: Kapu.