A BOSSZÚ

Furcsa volt most arra gondolnia, hogy ez a fa is itt állt már akkor, mikor ő a világra jött. Meddig élt volna? – pillantott végre fel. Épp akkor zuhant a földre a hatalmas, vastag oldalág, s pár másodperc múlva a másik. Épp ezeken az ágakon hágott fel a magasba, ha megmászta a fát, mert ezek olyan alacsonyan nyújtóztak el, hogy könnyű volt rájuk lépni! Most mintha két kitárt kar szakadt volna le.

 

 

Hiába készült rá, mégis megremegett a szíve, mikor a fűrész belevágott a cseresznyefába. El is fordult, néhány limlomot dobált odébb a fa alól, mintha azok akadályoznák a mozgásukat. A két másik férfi egy-egy oldalra nyúló vastag ágat kezdett el vágni. Ezen lógott az első hintám, gondolta Balogh…  Még apja  kötötte fel, s néhány kisebb javítást nem számítva legalább tíz évig függött az ágon az egyszerű fadeszka. Sokszor a hintához vezetett az első útja, mikor megjött az iskolából. A lépcsőre dobta a táskáját, s már lendült is a magasba. A kutya ott ugrált, csaholt boldogan mellette.

Ahogy a lomokat eltakarította, a száraz avar alól előtűnt a lebetonozott  folt. Apja mindig ide gurult be a kocsival, valahányszor hazaérkezett. A terebélyes fa árnyékában szerette tudni az autóját, mindig matatott, szerelt rajta valamit.  Nyáron, nagy melegben a fa alá hozatta ki anyja is a nyugágyát.

Apja, anyja… Egyikük sem él már. Őrá sokáig vártak, már szinte lemondtak a gyermekáldásról, s mire megszületett, felépült a ház, termőre fordultak a fák. Furcsa volt most arra gondolnia, hogy ez a fa is itt állt már akkor, mikor ő a világra jött. Meddig élt volna? – pillantott végre fel. Épp akkor zuhant a földre a hatalmas, vastag oldalág, s pár másodperc múlva a másik. Épp ezeken az ágakon hágott fel a magasba, ha megmászta a fát, mert ezek olyan alacsonyan nyújtóztak el, hogy könnyű volt rájuk lépni! Most mintha két kitárt kar szakadt volna le.

A két férfi létrát hozott a kapu előtt várakozó teherautóról. Az ölnyi törzshöz támasztották, s a következő oldalágon berregett fel újra a benzinfűrész. Amelyik a létrát fogta, foghíjas mosollyal nézett Baloghra. Elbánunk vele egykettőre, s a fa felé bökött az állával. Balogh fölpillantott a kopár ágak sűrű szövevényére. A hatalmas, fehér virágpompára gondolt, ami minden tavasszal elborította a fát, s a méhek hangos zsongására.  Annyi cseresznye termett évről évre az ágakon, le sem tudták szedni. Minden szomszéd átjött, jóízű nevetés bujkált a lombban, legfölül pedig a rigók szűnni nem akaró dala. Onnan már csak a madarak tudtak szüretelni, de nem bánták, jutott nekik is elég.  Elfordult, mintha szégyellt volna újra a fára pillantani. De erőt vett magán. Tüzelő lesz belőle, a rigók majd keresnek más gyümölcsfát, gondolta.  Egy üres, törött láda hevert pár méterrel odébb, a férfi belerúgott, hogy elrepült az elhagyott kert száraz dudvái közé. Egy-két krizantém megtépázott virágát pillantotta meg közöttük.  Temetői virág, anyja ezekből szedett, mikor apja sírjához kiment  vasárnaponként. Ki gondolta volna, hogy az anyja is ilyen hirtelen elmegy! Mikor ki kellett költözni a házból, ő albérletbe ment, az anyja idősotthonba. Másfél hónap, csak ennyi kellett ahhoz, hogy feladja a kínlódást, mert nem tudta megszokni ott. Fiatalasszony kora óta itt élt, ez a ház, kert volt az élete.

Most először nézett a házra, mióta a reggeli szürkeségben megérkeztek a teherautóval.  Nincs már hozzá semmi köze! Nem szalad fel a lépcsőn, nem rúgja le a cipőjét az előszobában, nem heveredik le a szobájában, nem csoszog át hozzá az anyja, hogy együtt rágyújtsanak, s megbeszéljék a nap történéseit.

A favágókra nézett. Épp  a levágott ágakat darabolták. Ő hordani kezdte a teherautóra a fát. Amikor a szomszéd házra pillantott, látta a konyhai függöny lebbenését. Onnan leste valaki, mi történik az ő udvarán. Vagyis… nem az ő udvara már, dehogy az övé!  De amit lehet még, azt elvisz innen. Nem jönnek ki hozzá, nem köszönnek oda, nem váltanak vele néhány könnyű szót! Már két hete, anyja temetésén is érezte neheztelésüket. De hát mit tehetett volna? Egyedül ő az oka mindennek?A kölcsön, gondolta, s magában megtoldotta a szót egy vaskos káromkodással. Fel kellett venni, mert korhadtak az ablakok, megroggyant a tető, s miután  ezeket kijavították, a szigetelés is elkészült. Külső festésre már így se maradt pénz. De nem bánta, 30 évesen nősülni készült, a ház így már rendes otthona lehetett leendő családjának. A fizetését túlságosan megterhelték a részletek, amik egyre csak emelkedtek. Káromkodott, szidott mindent és mindenkit. Egyszer-kétszer bement a bankba is, indulatosan panaszkodott, de a tisztviselő csak széttárta a karját. Az utóbbi időben már anyja nyugdíjából éltek, mert az övé a törlesztésre ment. Aztán mikor a barátnője is hozzájuk költözött- akkor kezdett dolgozni a városban csekélyke fizetésért, mint óvónő – csak tengődtek. Szégyellte a lány előtt, s onnantól nem fizette a részleteket. Tudta, mi lesz a vége, túl sok hasonló történetet hallott ekkortájt.  A végzés – a tartozás fejében a bank elveszi a házat – aztán lezárta a már csak kínlódásnak nevezhető helyzetet.

Az albérletbe vele ment a barátnője, aztán két hét múlva elköltözött. Nem ilyen életet akar, azt mondta.

Ropogva zuhantak az ágak a fűrész nyomán a földre, az egykori pompás cseresznyefa jobbára darabokban hevert a földön. Egykettőre felrakták a maradványait a teherautóra.

Szemerkélni kezdett az eső. A két fűrészes káromkodva lépett újra az udvarra. A kertben folytatjuk? – nézett a magasabbik Baloghra, s ő némán bólintott.

Az albérletben, a magányos éjszakákon tervelte ki, hogy minden elvisz, amit csak lehet. Ne maradjon a banknak semmi a puszta falakon kívül. Az előző hétvégén leszerelte a radiátorokat, a csapokat, mindent, ami fémből volt. Hétfőn beadta a vastelepre.

A férfiak után ment a kertbe. Épp akkor vijjogott fel a fűrész és mart bele a diófába. Az alacsonyabbikhoz lépett. Egy karlendítéssel a kerítés mellett sorban álló fiatalabb fákra mutatott. Az bólintott, s odalépett az elsőhöz. A meggyfa hangtalanul, megadóan dőlt ki a sorból. Utána a többiek. Egyre sűrűbben esett a hideg, november végi eső. Látszott, alig várják már a favágók, hogy végezzenek. A teherautóra pakoltak, mikor Balogh felvette az egyik fűrészt, s a kaputól a bejáratig vezető tujasort kezdte vágni. A köpcösebb rosszallóan állt meg mellette. Kár a fáradságért, az nem… Balogh tekintetétől azonban elhallgatott, legyintett, s visszament rakodni.

Esteledett, mire Balogh behúzta a kaput. Nem zárta kulcsra. Minek, nincs már itt semmi.

Az eső csak esett vigasztalanul.

 

 

 

Author: Molnár Zsóka

Sátoraljaújhelyen nevelkedett, s büszkeséggel töltötte el, ami tanulmányai során tudomására jutott, hogy ez az a vidék, ahol a legszebben beszélik a magyar nyelvet. A nyelvészet mindig érdeklődése középpontjában állt, ezért is jelentkezett érettségi után magyar szakra. A Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerezett magyar-történelem szakos tanári oklevelet. Ezt követően előbb Sátoraljaújhelyen tanított, majd a Nyíregyházi Egyetem (korábban Főiskola) Eötvös József Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium magyar szakos szakvezető tanára lett nyugdíjba vonulásáig. Prózát ír immár 30 éve. Írásai a Szabolcs-Szatmári Szemlében, különböző antológiákban jelentek meg, gyermekkötetét az Anonymus Kiadó adta ki. Múlhatatlan érdeklődéssel fordul az emberi sorsok felé, különösen érdekli a gyermekek és a nők helyzete.

Vélemény, hozzászólás?