TELEPÉER

Nem ritka az olyan, évekig jól – és mindkét fél számára gyümölcsöt hozóan – működő újságíró-péeres kapcsolat, amely telefonbeszélgetésekre korlátozódik. A pr-szakma grádicsain a legbiztosabban az haladhat előre, aki jól ismerkedik telefonon keresztül. A személyes képességen felül azonban nem árt, ha a telefonáló tudja, hogy kivel beszél, és mit akar neki eladni.
Barack Obama

A gyakorlati sajtómunka egyik mindennap használatos műfaja a telefon-relations. Művelőjének fejlett kommunikációs készséggel kell rendelkeznie, hiszen másodpercek alatt kell kapcsolatot létesítenie az újságíróval, és részben meggyőzőképességén múlik, hogy a meghívott részt vesz-e egy rendezvényen, válaszol-e kérdéseire vagy kiveszi-e az előzőleg átfaxolt sajtóközleményt a papírkosárból. Egy-egy sajtótájékoztató előtt az ügynökség telefonjai izzanak, a munkatársak jövőket meg nem-jövőket jelölgetnek a listájukon. Erre a feladatra minden hájjal megkent kommunikátort csak kevés cég vagy ügynökség tud hadba állítani. rendszerint a feladatot olyan fiatal munkatársaikra bízzák, akik vagy titkárnők, vagy főiskolások, vagy a pr-munkával ismerkedő kezdők. A cégek ugyanis többnyire úgy gondolkodnak, hogy ezen a munkafázison lehet a legjobban spórolni. Nem így van. Egy jó témát is elronthat a telefonos rákérdező tudatlansága, tájékozatlansága.
Mosolyogva
Érvek nélkül hiába csüng a vonalvégén, és próbálja meggyőzni az újságírót a pr-es, hogy a gumifogkefét bemutató sajtótájékoztató mekkora hírértékkel bír a gazdasági rovat számára. Hiába hozsannázik a fogmosást forradalmasító újdonságról, mikor alapvető kérdésekre nem tud ezzel kapcsolatban válaszolni. Jó esetben legalább tudja, milyen témákkal foglalkozó lapot hív éppen, de azért nem ez a jellemző, mert a szöveg leggyakrabban ugyanaz, mehetne akár automatáról is. Ha a tájékoztató cég maga intézi a rendezvényének szervezését, akkor különösen veszélyes lehet a helyzet, hiszen a feladatot gyakran egy végképp rutintalan munkatársra bízzák – esetenként a cég igazgatójának a titkárnőjére –, aki aztán értetlenül vagy pánikba esve fogadja az elutasítást, és nem érti, miért nem pattan az újságíró, ha a maga a főnök akar találkozni vele. A pr-ügynökségek hölgyei egymás közt „szex-telefonnak” is nevezik, ha egy férfi újságírót “gyúrnak meg”. Magyarországon eszükbe sem jut felháborodni, ha az újságíró célozgat arra, milyenek lehetnek fizikai valóságukban, ha ilyen kellemes, csilingelő hangjuk van. Akkor sem sértődnek meg, ha egy sajtóúton go-go girl-öknek nevezik őket. Belefér. El kell tűrniük. Vagy csak nem tanítanak receptet nekik a kulturált „lepattintásra”.
Férfi telefonáló

A telepéerben a férfiak aratnak. Az újságírók megszokták, hogy nők végzik ezt a munkát, és egy férfi hívását gyakran automatikusan komolyabban veszik. Ez persze nem „nembeliség” kérdése, sokkal inkább arról van szó, hogy a szerencsétlen helyzetbe hozott, képzés és ismeretek nélkül harcba küldött telefonosok többsége nő, így ha a vonal végén megszólal egy fiatal, kellemes hang X pr-ügynökségtől, akkor az újságíró felsóhajt: „már megint egy baby”. Aztán persze sokszor csalódik, hiszen a kellemes orgánum nem elégséges, de szükséges feltétele a telepéernek. Ezt többnyire szem előtt is tartják az ügynökségek, bár az is lehet, hogy az erre „használt” fiatal és olcsó munkaerő alkatilag ilyen. Néha azonban egészen váratlan meglepetések érik az újságírót a telefont felvéve. Utólag például szinte megesküdtem volna, hogy a Pólus Center születésnapi bulijának meghívójával kapcsolatban a ráérő portás vagy a gépjárművezető hívott fel. Semmi bántó nem volt az érdeklődésében vagy a modorában. Sőt, nagyon kedves, idősebb, mackós úriember érdeklődött tájszólásban, akiről azt éreztem, hogy a váratlanul rálőcsölt feladatot legjobb képessége szerint igyekszik megoldani, de az egészhez nem sok köze van. Kellemesen komikus volt a helyzet. Jól nevelt, óvatos elefánt járt a porcelánboltban. Nem tört össze semmit. Szemben azokkal a fiatal macskákkal, akik leverik a készletet – nem azért, mert nem tudnák kikerülni, hanem mert nem tudják, hogy törik.
Az olajozottan működő ügynökségeknél dolgozó péeresek persze csak ritkán telefonálnak rá idegenekre. Többéves jó kapcsolataik az újságírókkal esetenként már feleslegessé teszik a telefonálgatásokat. Nem kell győzködni, maximum adminisztrálni, hogy megérkezett-e a meghívó vagy a sajtóanyag. Ezt már valóban megtehetik az “automaták”. Ilyen viszonyban a gyakorlott munkatársak csak előre szólnak, hogy egy jelentős sajtóközleményt küldenek ki, vagy hogy valóban érdemes lesz megjelenni a tájékoztatón, mert értékes információk hangzanak el. A madame (az ügynökségvezető) pedig csak akkor dobja be magát, ha “ég a ház”. Telefonjait megtartja azokra az esetekre, amikor a megjelenés valóban létfontosságú (például új ügyfél esetén), ekkor a rutinos újságíró már a jelentkező személyből tudhatja: jó pontot szerezhet, ha elmegy, publikál. Ezeket a bonuszokat aztán a pr-ügynökség gyakran keresztfinanszírozásban váltja be egy ötösre. Például egy másik ügyfél sajtóútjának az összeállításakor. A kis cégek így profitálhatnak a pr-ügynökségük nagy ügyfeleiből.
Cigarettázva
A menőbb pr-ügynökségek vezetőinek jól időzített személyes telefonjait az újságírók már megtanulhatták értékelni. A megtiszteltetés látszatát keltő új trükkökkel azonban még csak most ismerkednek. Szinte ragályosan terjednek a hazai public relations-ben a különböző rendű-rangú páholyok, kabinetek, klubok. Ennek első jele egy búgó hang, amely örömmel közli a rovatvezető úrral, hogy beválasztották az iksz-ipszilon cég sajtóklubjába. Majd nagyon sajnálja, hogy a szerkesztő úr igen becses véleménye nem inspirálhatja a társaságot további fejlődésre, de ez esetben nem küldene-e valaki mást a klubösszejövetelre. Szép kis megtiszteltetés. Mintha a klubokba és páholyokba „ha ló nincs, jó lesz a szamár is” alapon lehetne bekerülni. Arra már az égi hang nem tudja a választ, hogy vajon a beígért „exkluzív információk” közlésére miért kell kabinetet létrehozni, illetve, hogy egy nyolc újságíróból álló páholyban megszerzett információ miért minősül exkluzívnak, pláne akkor, ha az mondjuk egy új áruház megnyitásáról szól.
Na, de még mindig inkább két kabinet, mint egy közvélemény-kutatás. Az újságírók körében legveszélyesebbnek tartott pr-telefonáló a körkérdező, aki a cég sajtómunkájának elemzéséhez, tervezéséhez szeretne néhány kérdést feltenni – főleg lapzárta idején. Ezt az aktust az újságíró ritkán úszhatja meg negyedóra alatt. Ráadásul az abban elhangzó kérdések pedig nem ritkán „szarva közt a tőgyit” jellegűek; a pr-es és az újságíró idejét egyaránt feleslegesen rabolják. Hiszen mondjuk abból, hogy egy pénzügyekkel, tőzsdével nem foglalkozó újságíró előtt ismeretlen egy brókercég neve, még nem lehet következtetni a társaság gyenge pr-jére. Inkább csak a tanácsadó cég gyengeségeire, miszerint ügyféltől függetlenül azt hívják fel, akivel valami módon már kapcsolatba kerültek.
Aki pedig egyszer felkerül a listára, annak gyakran régen rossz. Elvégezheti az ügynökség munkáját is. Terjedőben lévő hagyomány az újságküldés. Ekkor a sajtóanyag, a tájékoztató után felhívják, írt-e valamit. Mert ha igen, akkor ugyan küldjön már belőle két támpéldányt. Ebből aztán rögtön megtudhatja az újságíró, hogy a nagyra becsült orgánumát a cég nem méltatja arra sem, hogy előfizesse vagy megvegye. Ráadásul még a sajtófigyelésen is spórolni akar. Meg persze keresni is. Az összetelefonált támpéldányokat sajtófigyelés címén még ki is számlázhatja az ügyfélnek. Így az újságíró kétszer keres a pr-cégnek: egyszer, amikor ír, másodszor: amikor adminisztrálja ezt.

Author: Kőszegi Zsófia

University of Amsterdam újságíró szakának docense és az Amsterdam School of Communications Research (ASCoR) nevű szervezet médiakutatója. M.Phil címét szociálpszichológiából és pszicholingvisztikából a Sorbonne-n, társadalomtudományi Ph.D.-címét a Harwardon védte meg. Jelenleg Univesity of Southern California ösztöndíjas hallgatója. Kapcsolat a szerzővel: thomas.eleven@prherald.hu

Vélemény, hozzászólás?