RAJONGÁS ÉS SZKEPSZIS

A XX. század alkonyának szülötteként, aki következésképpen az élete túlnyomó részét a XXI.-ben fogja eltengeni, generációmból adódóan életem része az internet, a „webkettő”, az úgynevezett „új technika”. Évről-évre több „szerkentyű” társul be ebbe a digitalizált világba. A telefonok egyre nagyobb számban érintőképernyősek, mi több, „okosak”, ráadásul még azon is lehet internetezni. Meg a televízió is egyre digitálisabb. Egyre jobban illeszkednek a már régóta ismerős és használatos „mütyürjeink” a digitalizáltságba. Funkcióik és használati módjaik összekapcsolódnak. Az okostelefonok esetében kicsit központosulnak is. És a használók maguk is egyre több téren kapcsolódnak egymással. Elérik egymást a közösségi site-okon, akár gépnél ülnek, akár telefont ragadnak; képeket jelölhetnek és nyomathatnak fel a hálóra egymásról, akár beleegyezett az illető, akár nem, és még a gépre sincs szükség, ebben az esetben sem. Ez is elintézhető pár húzással a telefon-képernyőn. És a lehetőségeknek csak egy töredékét hoztam fel most.

De jó-e ez? Nekem, mint XXI. századba-növőnek, egyben egyfajta célcsoport-tagnak, természetesnek kéne vennem az egészet. Annak is venném?

Én még emlékszem a VHS-korszakra; kazettás magnó szólt, mi több, bakelitlemezek a nagyitól kisajátított lejátszón. Floppy-lemezekre írták apámék az adatokat, a számítógépen még volt Turbo gomb, az úgynevezett rádiótelefonokon méretes antenna. Hát az internet?

A számítógéphez sem értettem, nemhogy a netet megértsem… Meg kellett várni, hogy a modem „betárcsázza” az internetet, szörnyű sípolásokkal és kattanásokkal, és mire megjöhet, akkor meg telefonálni nem lehetett. Ha visszautaznék ezekre az évekre időgéppel, talán hüledeznék. Na, jó, én talán nem. De a „mai kor gyermeke”, aki ebbe születik, a mi mostunkba, biztos nem tudná hova tenni az akkoriakat. De hát ez a fejlődés, kérem. Mindez azóta is tart. Folyamat ez, talán nincs is kiindulópont, nincs is cél. Ami cél lehetne, az mind elmélet.

Van, hogy ezek az elméletek kaotikus képekké válnak, és talán ezeket is kellene értenem a mai vívmányokkal kapcsolatos félelmem alatt. De megvan-e a félelmem? Valami félelmem bizonyára van. Tarthatok valamitől ezzel a technikával kapcsolatban – ha elsőre egyenesen még nem is tudom megmondani, mitől tarthatok. De feltételezhetem, hogy tartok. Annyi bizonyos, hogy nem szokásom dobálózni olyan félelmi kulcsszavakkal, mint hogy a technika majd elidegenítene minket, vagy hogy funkciót vesztene ez meg az, vagy ne adj isten eltűnne emez meg amaz. Az eltűnésben annyira nem is hiszek. Mert bizonyos médiumok, amik sokak sejtésében eltűnésre vannak ítéltetve, szerintem pótolhatatlanok. Attól, hogy az újsághír fenn van a neten azonnal, még nem biztos, hogy halál vár a másnap reggeli lapra. Mert egy apuka, ha gyerekkora óta szeret újságot lapozni, és amíg növekszik, egyre jobban apukás hóbortjává vált, hogy a napilap mögül dirigáljon a kölöknek, a reggeliző asztalnál a narancslevet szürcsölgetve, hiába van fönn a neten is, úgy is továbbra is az asztali ücsörgéshez illő papíralapút fogja választani. Jó, persze, ez nem az adott apukától függ, hanem a tömegtől, meg az eladási értékektől. De hát az újságolvasási hajlandóságot, meg adott esetben ennek a presztízsértékét a felmérő biztosok úgy is fogják érzékelni tömegesen. Naiv gondolatmenet ez, de leginkább így tudom körülírni az „úgysem tűnik el”-elvet.

Hát akkor az én félelmem mi? Talán hogy nem fogom tudni követni. Én még megöregszem, és lassabb leszek, és idővel el is butulok, de a világ nem fog a kedvemért lelassulni és leegyszerűsödni. A technika tovább és tovább fejlődhet, és az akkori fiataloknak (mint nekem a mostani) majdnem a vérükben lesz, simán ki fognak tudni igazodni azokon az akkori újdonságokon, nekem meg nagy rejtély lesz az egész. Nekem az lesz a rejtély. Mint az időben-előreutazónak a mai. Örültem nagymamámnak, utolsó éveiben, hogy képes volt még követni az akkori változásokat: hipp-hopp lett neki is mobiltelefonja, talán előbb is, mint nekem, és még az internettel is ismerkedett. Úgyszintén szüleim: bár őket egyáltalán nem az öregek mezőnyébe sorolom, még így is dicséretesnek tartom, hogy miként haladnak a korral, hogy meg se kottyant nekik, amikor videóról átálltunk DVD-re, hogy „digitévét” kezdtünk el nézni, hogy iWiW, hogy Facebook, hogy wifi,… Remélem, nem igazodik be ezen félelmecském, és én is simán követni fogom a fejlődést. Ahol tartunk most, nagyjából átlátom. Ami lehet még, arra oda kell figyelnem. De hát olyan észrevétlenül áramlanak be az újabb és újabb dolgok. Tíz év múlva már ki tudja, mit is fogok használni. Követni kell e fejleményeket, szusszal, ép ésszel, nyitottsággal, alkalmazkodással.

És amíg fejlődik-fejlődik ez, marad nekünk, XX. századból érkezőknek, egy kis ámuldozás.

Author: Gellérfi Bence

1991-ben született Szegeden, a BME Kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója. Egyik szakdolgozatában a Szigetfesztivált, másikban a budapesti idegennyelvi kultúrintézeteket vizsgálta. Saját blogjának címe: http://soraim.blog.hu