A magyar állam sajnos nem működik. Legalább is nem úgy, ahogyan egy fejlett országnak kellene. Rettentő kevés a munkahely, a pályakezdők lehetőségei siralmasak, a fizetések megalázóan alacsonyak. Aki mégis abban a szerencsés helyzetben van, hogy jól keres, az nagyjából a felét leadózza a nagy semmire. A fiatalok nagy része próbál külföldre költözni (menekülni – ha tetszik), hogy némi perspektívát szerezzen a jövőjére nézve. A legtöbben Angliát, azon belül is Londont veszik célba.

Másfél éve költöztem ki Angliába, azon belül is a délnyugati térség egy nagyobb városába, amit most nem szeretnék megnevezni. Viszonylag hamar, nagyjából másfél hónap munkakeresés után találtam is állást: üzletvezető lettem egy magyar termékeket forgalmazó boltban. Tisztában voltam vele, hogy nem ez lesz álmaim állása, de a pénzem már másfél hónapja csak fogyott, ilyenkor nemigen válogathat az ember. Nem dolgoztam ezelőtt kereskedelemben, de hamar belejöttem, ami azt illeti, ezt a munkát rokkantnyugdíjasoknak találták ki, akik talán még fél szemükre vakok is. Mindegy. Legjobb tudásom szerint végeztem a dolgom, mosolyogva, kedvesen. Az első pofon már rögtön a második héten csattant az arcomba, egy 30-as nő hirtelen a következő kérdést tette fel: „hallod, nem ég a pofád, hogy ilyen marha drágán árulod ezt a sok szemetet?!”. Teljesen lesokkoltam, nemigen tudtam mit válaszolni. Most már tudnék, de azt nem köszönné meg. Egyrészt, nem én szabom meg az árakat, közöm sincsen hozzá, másrészt, mégis, hogy jössz te ahhoz, hogy így beszélj velem?! Aztán szépen sorban jöttek az ehhez hasonló megjegyzések, eleinte rettentően felidegesítettem magam, most, egy év után, már meg sem hallom őket. Meg az állandó jellegű kínos kérdések. Bejön, akkor látom életemben először, és megkérdezi: „Te mennyit keresel?” Most komolyan, mi az isten közöd van neked hozzá? Azt sem tudom, kivagy, bankszámlakivonatomat hova küldjem? A magyar – a határon túl is magyar!
Amikor az üzlet már néhány hónapja ment, a helyi magyar közösségnek szemet szúrt, hogy jól működik a biznisz. (Ebben a városban – beleértve az agglomerációt – jelenleg körülbelül 8 ezer magyar él.) Nem is kellett nekik több, megjelent még 2-3 „magyar bolt”, bár arra azért nem volt tőkéjük, hogy a hivatalos forma szerint üzletet nyissanak, alkalmazottakat fizessenek, ne adj’Isten még adózzanak is, szóval otthonaikban, a spájzból kezdték el ők is árulni a magyar portékát. A bolt nyitásának első születésnapján ebben a városban 6 magyar termékeket forgalmazó „házibolt” működik. Semmi eredetiség, semmi saját ötlet, csak a lopás. Több barátom él Anglia legváltozatosabb helyein, és megerősítették azt, hogy mindenhol ez van. Kijön Gizi néni és Józsi bácsi, és ha van egy kis pénzük, akkor gondolkodás nélkül kezdik el árulni a magyar termékeket. Könnyű csinálni feketén, szóval miért ne? Erre természetesen még felveszik a munkanélküli segélyt, a gyerek után járó segélyt, és így már egész szépen éldegélnek. A magyar a határon túl is magyar!
A helyi közösség minden Facebook csoportjáról letiltottak, ugyanis az a személy ott az adminisztrátor, aki ezeknek a sufnis boltoknak a beszállítója. Nálam meg ki volt írva, hogy hol dolgozom, és ez éppen elég is volt ahhoz, hogy a helyi magyar közösség online életéből ki legyek zárva. „Egy szállodában takarítok, de már nagyon unom, a főnökünk (cleaning supervisor) is egy magyar nőci, nem csípem, olyan tenyérbe mászó nő, vágod?! Viszont nem keres szarul. Mostanában figyelem, amit csinál, és ha hibázik, jelentem a főfőnöknek. Lassan csak kirúgják, és a helyére kerülhetek…” – na, erre már végképp nem tudtam mit mondani. Oké, kerülj! Büszke is lehetsz majd magadra, hogy kirúgattál egy gyerekes anyát, hogy meglegyen a havi ezer fontod, büszkén, mint a takarítók főnöke! Eeez igen, le a kalappal!
Főnököm jelezte, hogy megszerezte az egyik legnagyobb sufni-konkurencia címét, és feljelenti őket a rendőrségen. Nagyon kiszúrni ugyan nem akar velük, meg úgyis maximum fél év börtönt kapnak az illegálisan forgalmazott pálinkák után, de legalább ezzel megnöveljük az alkohol-eladásunkat. Logikus, nem?! Hiszen „csak” fél év börtön… miért ne?! Itt már kezdtem csúnyán nézni a munkáltatómra, de én mégis csak egy bolti eladó vagyok, kell a munka, szóval kuss a nevem. Aztán az ígéretek ellenére fél év után sem kaptam munkaszerződést, de 6 hónap azért elég volt ahhoz, hogy legalább bejelentsenek részmunkaidőben, holott heti 40-50 órát dolgoztam. „Szeretnék elmenni szabadságra augusztusban…” – jegyeztem meg. „Hát nézd, mi egy kis családi vállalkozás vagyunk, nem tudunk fizetett szabit adni. Viszont karácsonykor olyan prémiumokat osztunk ki, amit sehol máshol.” Fair enough – gondoltam, bár a mindenkori EU munkajogszabállyal szembemegy, de a pénz az pénz, ezen nem múlik. Aztán végigdolgoztam a karácsonyi szezont, mint egy gályarab, napi 2-3 ezer fontos bevételeket csináltam majdnem két héten keresztül. 24-én délig voltunk nyitva, érkezett is a hívás a főnöktől: „Átutaltuk a fizetésed a meg a karácsonyi bónuszt.” – de jó, gyorsan fel netbankra, és amit ott láttam nem hittem el a szememnek. A fizetésemen kívül 60 fontot kaptam bónuszként. Ez volt ugyanaz a bónusz, amiért nem kapok fizetett szabadságot, és amiért nem mentem haza a családommal tölteni a karácsonyt. Ennél még az is korrektebb lett volna, ha nem kapok semmit, ugyanis ez gyakorlatilag az egyetemes megalázás doktrínája! Nice one! A magyar külföldön is magyar!
Aztán egyre inkább megcsappant a forgalom – a fent említett okok miatt -, és szépen gyarapodott a selejt. Termékek lejáratának átcímkézése, penész letörölgetése olajos kendővel, minden, mi szem száj ingere.
VÁSÁROLJON NÁLUNK HAZAI ÍZEKET!
Égett az arcom, amikor megkérdezték, hogy „friss a tepertő?” Én meg mosolyogva-fogcsikorgatva mondtam, hogy igen, persze, amikor pontosan tudtam, hogy lassan egy hónapja áll a csemegepultban, és a kutyáimnak nem adnám oda. Ekkor már nagyon érett a felmondás, elsősorban a lelkiismeretem miatt. A selejttel együtt megnőtt a lopások száma is… Igen, magyar ember lopta meg a magyart, folyamatosan, de ezen már ki lepődik meg? Amikor pedig jeleztük, hogy még több kamerát szereltünk fel a lopások miatt, akkor több vásárló egyhangú véleménye az volt, hogy „Ha nem lenne ilyen drága minden, akkor nem lenne lopás!”. Könyörgöm ember, azért lopsz, mert drága? És ezt még így ki is jelented? Ilyenkor aztán végképp büszke vagyok a fajtámra…
Egy kedves vásárlónk, akit nagyon csíptem, egyszer azt mondta: „Figyelj, 9 éve élek itt, kábé mindenkit ismerek, és hidd el nekem, az itteni magyarok még a saját anyjukat is eltennék láb alól 2 pennyért.” Ezen akkor még csak mosolyogtam, aztán történt meg az eset, hogy egy család nagyjából 40 font értékben vásárolt a boltban, illetve vásárolt volna, mert a kártyás fizetésért 19 pennyt felszámolunk technical charge-ként, ennek nemtetszését torkuk szakadtából velem ordítva adtak hangot, és inkább itt hagyták az egész kosaruk tartalmát, de azt a 20-ast ők csak azért sem fogják kifizetni. Kizsákmányolás! Rablás! Hazaárulás! Nekem mindegy, nincs jobb dolgom, minthogy visszapakoljam a polcokra az árut. Vagy amikor megkérdezi ‘mennyi a liszt?’, közlöm, hogy egy font, és úgy vágja oda a pultra, hogy porzik az egész tetves bolt „k@&va-drága, mert otthon 80 forint, de megveszem, mert kell” – kijelentéssel, majd a fontost is mandinerből vágja hozzám, mint egy rühes kutyához. Apám a te liszted, ha gondolod végig is rugdoshatod a földön a kasszáig, engem aztán nem érint!
„- Hegyes erős paprika van?”
– Nem, azt nem hoztuk el a ‘nagyker‘-ből, mert nagyon csúnyán nézett most ki…
„- Akkor a k&@va anyátokat!” – és kifordul. De itt már csak nevetek.
Volt egy fickó, aki rendszeres vásárlóm volt, nagyon jóban voltunk, sokat beszélgettünk. Majd egyszer egy szép napon, mikor megkérdeztem mi újság a következő választ kaptam: „Minden oké, csak elegem van már a zsidókból, mocskos egy népség, meg kéne ölni mindet, úgy ahogy vannak.” Sokk. Hogy jön ez ide? Meg akárhova? Rettenetesen felbosszantott, nyeltem egy nagyot, nem válaszoltam. „Na mi van, most megsértődtél? Gondolom akkor te is büdös zsidó vagy! Jól van, akkor most voltam itt utoljára, én egy zsidótól nem fogok vásárolni, amikor kisemmizik az egész világot!” – majd kirohant, és azóta nem is láttam. Non sequitur! Egyébként igen pikáns, amikor a bevándorló a bevándorlót non-stop szidja: „Hú ezek a tetű lengyelek, elképesztő egy féreg népség!”, vagy „Csuklyás muszlim söpredék, mindegyik terrorista, egyszer még felrobbantják az egész világot!”. Azért hozzátenném megismerkedtem jó fejekkel is, elsősorban nekik köszönhettem, hogy eddig húztam. Általánosságban azt mondhatom, hogy tíz vásárlóból másfél az, aki kulturáltnak mondható.
„MAGYAR-BULIK”
Egy fiatal srác szervezte magyaroknak, állítólag DJ, ami azt illeti a winappal tényleg nem bánik szarul, de elvégre mindegy is, csak szóljon a Republik, meg az Edda, és minden rendben. Ez a szervező srác egyébként napi szinten kért kölcsön pénzt mindenkitől, majd jó drága belépőket szedett ugyanezektől az emberektől a rissz-rossz bulikért, majd széles mosollyal az arcán kérdezte hitelezőit: „Két partimra bejöhetsz ingyen, akkor rendben vagyunk?” Édes jó istenem, és ő a helyi nagy arc, a nagy buli-szervező főpondró! A magyar külföldön is magyar!
Aztán az utóbbi pár hónapban beindult a Fornetti láz a szigetországban. Mindösszesen néhány millió forintért (4-5) forgalmazási jogot kapsz, gyakorlatilag azt a franchise jogot, ami egyszer már 2005-ben – megbukott Angliában. Semmi baj, az okos, pénzesnek mondható magyarok szépen sorban vásárolják meg ezt, Londonban az ötödik üzlet nyílt meg nemrég, itt az én városkámban pedig kettő nyitott meg egy hét eltéréssel, egymáshoz viszonylag közel. Mekkora biznisz, ugye? Ja, és, hogy minden klappoljon, azért a pékség fele „magyarbolt” is…, ha esetleg nem fogyna a sajtos rúd. Micsoda brainstorming, micsoda kurázsi!
De ezek csak az én közvetlen tapasztalataim, illetve azoknak is csak kis része, és akkor még nem beszéltem arról, hogy hány szerencsétlent semmiztek ki azok a magyar cégek, akik abból élnek, hogy embereket hoznak ki Londonba, szállást és munkát adnak nekik – legalább is azt állítják (lásd. euworks).
Vagy, hogy csörög a telefon: „Figyelj, neked kéne megcsinálni a reklámgrafikákat most, mert a grafikusunkat becsukták 10 évre, mert striciként működött Londonban, és lebukott azzal, hogy tavaly több mint 200 lányt hozott ki Camdenbe.”
Aztán volt egy kedves gyógymasszőr hölgy, aki otthon dolgozott, és a drága honfitársai ráhívták az adóhatóságot… nem azért, mert konkurencia, csak egyszerűen az irigység, sajnálták tőle azt a heti nagyjából 100 fontot, amit kis mellékesként megkeresett. A magyar külföldön is magyar!
És én… így másfél év után besokalltam. Eleinte nem értettem, miért van az, hogy hallom, hogy mellettem magyarul beszélnek, és amikor mosolyogva odaköszönök, akkor minden válasz nélkül, tekintetüket lesütve inkább elsasszéznak mellettem. Most már maximálisan megértem, és most már én is ugyanezt csinálom. Szeretnék teljesen elhatárolódni ezektől a magyaroktól, azok aljas, gerinctelen, egymást sárba tipró mivoltától. Én szégyenlem magam helyettük, de tényleg!
Összességében talán rendben is van ez így. A világ mindenhol velejéig korrupt, és erre anyaországunk a legjobb példa, de ezeket a példákat végtelenségig sorolhatnánk. Alapvetően úgy gondolom, hogy a külföldön összeverődött bevándorló mini-társadalmak jelenléte igencsak visszatetsző. Nem azt mondom, hogy teljes mértékben integrálódni kellene az idegen kultúrába – kultúránk írmagját teljesen soha nem fogjuk tudni levetkőzni, és nem is kell, hiszen felettébb felemelő érzés lehet egy jó kürtöskalácsot enni Londonban, vagy Villányi-hosszúlépést Glasgowban, esetleg a Sainsburryben meglátni a Csabai kolbászt, ezekre azért minden esetben megdobban a magyar ember szíve (ha esetleg Bartók Bélára nem is) -, de azért valamilyen szinten mégis illene alkalmazkodni. Persze minden attól függ, hogy ki miért költözik külföldre.  Anglia egy olyan hely, ahol a világ összes kultúrája egy egzisztencialista masszává, egy kapzsi pénznyelő feketelyukká áll össze. A kérdés csupán az, hogy te hol állsz.. Egy biztos, akárhol járok a világon, többet nem fogom keresni a magyarok társaságát…