PODMANICZKY FRIGYES

Egyik szemináriumomon elhangzott a következő figyelmeztetés: „Amikor Budapesten járnak, tekintetüket emeljék fel! Ne a kirakatok üvegjeiben billegessék magukat, hanem szemléljék meg, mi magaslik mind felett. A dualizmus korának eklektikus remekei néznek majd le magukra.” Pár hónap múlva éppen a Fészekbe siettem. Szokás szerint a kölcsönzési határidő lejártának utolsó perceiben, mikor az embert csak úgy viszi a lába előre, lélekben teljesen máshol jár, de az agy futtatja az ilyen helyzetekben használatos programot, ami jelen esetemben: „minél hamarabb megközelíteni az elérni kívánt célpontot balesetmentesen” címkét kapná.
Térdtől lefelé zsibbadó lábbal fordultam le a Kálvin térről mikor újra előbújt belőlem egy régi kérdés. Hogy is van az, hogy nap-mint nap utam ezek között az épületek között vezet el, és időről időre, mégis csupán kérdőjelekként állnak bennem. Nos így történt, hogy zárásig a Budapest Gyűjteményben ragadtam. Találtam ott mindenfélét, míg egy idő után arra lettem figyelmes, hogy egy név állandóan előugrik a sorok közül. Ennek hatására a hátra lévő időben már csak egy bizonyos könyvet kerestem. Báró Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824-1886. Irodalomtörténeti tanulmányaim szerint Podmaniczky Frigyes (jogász, politikus, író) novelláskötete és regényei mindeddig nem kapcsolódnak szorosan egyik bevett szépirodalmi kánonba sem. Politikai és közéleti tevékenységének jelentőségét a mai Arany János utcai metrómegállónál található Podmaniczky Frigyes tér hirdeti. Pontosabban fogalmazva hirdetné, ha a köztudatban élne munkásságának sokoldalú és jelentős volta. Ennek hiányában azonban a némi tudálékossággal felvértezettek sebtében cáfolnák az állításomat: „De ez kérem nem igaz, mert van nekünk egy Podmaniczky utcánk is! Mi ez, ha nem a köztudatban élés mintapéldája? ”. Igen, valóban található még egy utalás a Podmaniczky névre, azonban felmerülhet a kérdés: vajon ugyanarról a személyről beszélünk-e? Erről a későbbiekben említést teszek. Ami biztos, hogy nem hiába bukkant föl szinte minden Budapest dualizmus korabeli változásait tárgyaló írásban ez a név. Mentális katalógusomban lefuttatott gyors keresés után jutottam el oda, hogy beleolvasok a négy kötetes naplójába. E helyett csupán egy rövidített példányt találtam szabadpolcon, de idő híján ez is megfelelt. Nem kívánok most részletes irodalomelméleti fejtegetésekbe bonyolódni, inkább azokat az információkat szeretném megfogalmazni, melyeket tudni érdemes a „legszabályosabb gavallérról”– teszem mindezt abból a megfontolt hátsó szándékból is, ha legközelebb a városban sétálunk, önkéntelenül is új indíttatásokból kússzon felfelé a szemünk.

Egy régi gavallér emlékei
Podmaniczky Frigyes 1824. június 20-án született Pesten. Édesapja, Podmaiczky Károly a kor ismert és közkedvelt alakjai közzé tartozott, habár a közvélemény különcnek tartotta részben visszavonult életmódja, részben elvei miatt. Családjában és birtokain egyeduralmat valósított meg, igen patriarchális viszonyok között. Édesanyja, Noszticz-Jänkendorf Eliza szelíd de erélyes asszony volt. Lírai hajlamát és emelkedett erkölcsi felfogását tőle örökölte fia. [1]
Több szempontból idilli életének, melynek során a gyermek Frigyes először ismerkedett meg Pesttel és légkörével, édesapja betegsége majd halála vetett véget. Thaisz András és Hunfalvy Pál nevelőkön kívül Miskolcon, Késmárkon és Pozsonyban tanult. 1843-tól gróf Ráday Gedeon, Pest vármegye követének írnoka volt, majd 1845-től József nádor, Pest vármegye örökös főispánja mellett vállalta el az aljegyzőséget. Ez alatt az idő alatt tevékenyen részt vett a szabadelvű ellenzék megszervezésében, a Nemzeti Kör politikai munkájában Batthyány Lajos közelében. Ki is vívta ezzel a szabadelvűek mérsékeltebb szárnyának, sőt magának Széchenyi Istvánnak a rosszallását is. Ettől kezdve legnagyobb terjedelmű prózai alkotása, a Naplótöredékek, a történelemkönyvek kiegészítései csupán. Az 1847/48-i pozsonyi országgyűlésen Batthyány Lajos felkérésére tartotta meg a felsőházban első emlékezetes beszédét az adminisztrátori rendszer ellen. Ezután bekövetkezett a párizsi, bécsi, pesti forradalom. Pestre már betegen érkezik. Július 4-én, mint felsőházi tag és korjegyző még részt vesz a pesti országgyűlésen, meghallgatja Kossuth Lajos július 10-i toborzó beszédét, de rohamos gyengülése miatt elhatározza, kezelteti magát. Egy társaságban Széchenyi jelenlétében szóba kerül az elutazása, aki erre csupán annyit mondott: „Emlékszik öcsémuram, most egy éve mondott szavaimra: ha megfőzte a fekete levest egye is meg.” Az önérzetes Podmaiczky erre úgy érezte rövid, de eredményes svábhegyi gyógykúrája után fegyvert kell fognia a haza védelmében. Októberben beállt önkéntes nemzetőrnek és részt vett a schwechati csatában. 1849. augusztus 23-án így ír:[2]
„Az egyik árnyalat hite szerint meg nem volt szabad mozdulnunk Komáromban elfoglalt hadállásunkból, s élelmezésünket biztosítva, e helyen kell vala megküzdenünk az ellenséggel. Egy hónapi tartó ostrom jó esélyei révén az ország többi részeiben szétszórt hadainknak időt szereznénk a szervezkedésre s összecsoportosításra… A másik árnyalat a fentebb jelzett reménytelen kitörés mellett foglalt állást, azt remélvén, hogy keresztülvágván magunkat az ellenséges hadakon s Komárom várát őrül mögöttünk hagyva – egy, az ország határáig végbe viendő, gyors előrenyomulás esetében-, becsületes az ország és a dinasztiára nézve is előnyös béke volna megköthető. E béke felszabadítaná egyszersmind Ausztriát azon veszélyes, alkalmatlan háladatosság alól, mellyel Miklós császárnak a hazánkra küldött seregért tartozott, s amely szolgálat a cár vazullusává tette egy időre a Habsburgok dynastiáját. Az utóbb körvonalazott álláspont maradt győztes, minek következtében összevonatván haderőnk, július 11-re lett elhatározva a támadás.”[3]
Augusztus 12-én maga is ott állt Világos vára alatt a fegyvereiket letevő honvédek között. Minden pénzét szétosztotta a legénység között, s önként vállalta fegyvertársai sorsát, s a közös hadseregbe való kényszerbesorozást. Szlavónián át előbb Lombardiába, majd Tirolba vitték. A napi fárasztó katonai gyakorlatokat még nehezebbé tették számára a hazulról érkező fájó hírek. Ismerősei, katonák, barátok nyomora, öngyilkossága, kivégzése. Mindemellett pártfogói közbenjárása mit sem ért, édesanyja kegyelmi kérvényét Haynau elutasította. Szapáry Elíz grófnő közbenjárására végre elbocsátották a katonaságtól. 1850. július 20-án ért haza. Szomorúan vette tudomásul, ami itthon várta: „Hazámat, mint önálló országot hagyám el, legyőzött és jogaitól megfosztott provinciát láttam viszont, melynek egyes foszlányait jutalmul osztogatták azoknak, akik segédkezet nyújtottak e szegény, elszigetelt, de helyét bátran megálló magyar nép kiirtására.”. A társas élet megszűnt. A besúgókkal teli országban mindenki gyanakvóvá vált, bezárkózott. [4]
„Báró B. e szavakkal fordult felém: siessen haza, ma éjszaka házmotozás lesz önnél, biztosan tudom, fel van adva… Harmadkézben éjszaka, éjfél után két órakor törtek rám…”
„… végre is miután sem hazánk, sem fővárosunk, sem társadalmi életünk nem létezett többé, gróf Bethlen József barátommal aszódi kis falusi lakomba vonultunk vissza végbúcsút mondván a világnak.” [5]
Az ifjú Podmaniczky eztán visszavonultan élt, szerényen meghúzódva az aszódi kastélyban, kertészkedett és írt. Először végleges formába rendezte, majd 1853 januárjában kiadta 1845/46-os útinaplóját. Valamint az ezt követő években több regényét is (1861. Álom és valóság, 1870. A kedvenc, 188788. Naplótöredékek) Az ötvenes évek közepétől a Pesti Napló, a Hölgyfutár, a Hon, a Koszorú hasábjain jelentkezett társadalmi életről szóló cikkeivel. 1861-ben irodalmi munkásságáért levelező tagjai közzé választotta a Magyar Tudományos Akadémia.
Az egyhangú életét nagy külföldi utazásai tették változatosabbá. Útjai persze nem csupán magánutazások voltak. Az emigrációnak tett jelentést a hazai viszonyokról, közhangulatról. Politikával 1859-ig nem foglalkozott, noha ő is részt vett a nemzet passzív ellenállásában.
1867-ben megtörtént a nemzet és az uralkodó közötti kiegyezés. Podmaniczky ezt némi fenntartással ugyan de a jövőben bizakodva fogadva, Deák Ferenc feltétlen híveként fogadta. Úgy érezte a kiegyezésnek „a körülményekhez mért előnyös alapokon való létrejöttét” épp ellenzéki pártjának léte biztosította. „Bármint fogjuk is fel, a kiegyezés sokak által megtámadott, mások által kárhoztatott művelet, de annyit kénytelenek leszünk mindannyian bevallani, hogyha a nekünk nyújtott előnyöket okosan, higgadtan fogjuk felhasználni, s egy elfogulatlan visszapillantást ejtünk hazánk a múlt századok alatt lefolyt történelmére, oda fogjuk vihetni hazánk ügyeinek tárgyalását, hogy végre is nemzetünk a mohácsi vész óta boldogabb és szerencsésebb időszakot a jelenleginél alig fog tudni vésni végzetének kövébe.” [6]
Tisza Kálmán támogatásával az Északkeleti Vasút személyzeti főnöke lett. Majd 1871-ben a fővárosi Közmunkák Tanácsa tagjává, 1873-ban pedig Andrássy Gyula miniszterelnök ajánlására annak alelnöke lett. Ezzel – ahogyan később Krúdy írta – „a szerelem köszöntött be hajlékába… Egy holtig tartó igaz szerelem, amelyet Frigyes báró Budapest főváros iránt érzett.”
Ez a „szerelem” valójában már 1856 nyarán megkezdődött, mikor Podmaiczky párizsi útjáról hazatérve látogatást tett a Városligetben, s csak hanyatlás fogadta mindenhol.
„Ez utamból éppen vasárnap tértem vissza Pestre. Átöltözködvén és megebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. Alig találok szavakat azon lehangoló érzés ecsetelésére, amely… a Városliget láttára rajtam erőt vett. Elhagyatottságot s pusztulás észleltem, bárhová tekinték. A Ligetben vasárnap ellenére alig egynéhány ember lézengett. A tó mocsárhoz hasonló külsőt mutatott… Keblem lehangoltságán a szemembe tóduló könnyek könnyítettek némileg, s feleszmélve elaléltságomból megfogadám, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tüzendem ki életem egyik vezéreszméjéül.” [7]
Elhatározásában megerősítette 1857-es találkozása Széchenyivel Döblingben, amikor a gróf gondjaira bízta az általa is olyannyira szeretett várost.
„Gróf Széchenyi István jó néven vette tisztelkedésemet, aminek én rendkívül megörültem… Velem leginkább azon eszmét érdeklőleg társalgott: vajon nem volna-e lehetséges egy Londonban, az akkor lefolyt évek alatt kiépült Belgrave-square-hez hasonló építkezést Pesten is létesíteni… nem volna-e lehetséges Pesten egy gazdag úriemberekből álló társulatot létesíteni, amely a városligeti fasorban venne meg az ott létező kertekből annyi területet, amennyi ily építkezés végrehajtásához szükséges volna. Ez volt utolsó találkozásom Széchenyi Istvánnal.” [8]
Mindezek után, amennyiben számba vesszük, mit köszönhetünk mi Podmaniczky Frigyesnek, irodalmi túlzások nélkül állíthatjuk, hogy magát az egész modern Budapestet. Hiszen Podmaniczky szorgalmazta először az egészséges és iható víz és vízvezetékek bevezetését. De ő hívta fel a figyelmet az utak kikövezésének szükségességére, a csatornázásra, a Duna rakpartjának beépítésére, a város közvilágításának hiányára. Az ő nevéhez köthető a Nagykörút megnyitása, a Belváros rendezése, a Mátyás-templom és a Bazilika építésének meggyorsítása s mindenekelőtt az Operaház megteremtése.
1875-től a Szabadelvű Párt tagja, majd elnöke, melynek célja volt a kormányt a szabadelvű reformok terén haladásra kényszeríteni. A párt juttatta a Nemzeti Színház vezetéséhez is.
Idős korában lassan búcsúzott el mindentől, amit szeretett. A hagyomány szerint soha nem ment el a városból nyaralni, szürke cilinderes pepita ruhás alakja a pesti utcák megszokott látványosságává vált. 1907-ben halt meg. Hátrahagyott iratait a Nemzeti Múzeum könyvtárára bízta azzal a kikötéssel, hogy a lepecsételt csomagot születésének századik évfordulóján, születésnapján bontsa fel az a valaki, aki netán kíváncsi volna tartalmára.
Irodalmi utóélete
1924-ben Krúdy Gyula így írt róla: „Azt hiszem a tavalyi esztendőben én voltam az első, aki a régen elfelejtett báró hátrahagyott memoárjait a szent lelkesedéssel és XIX. századi ábrándokkal, úri nobilitással írott emlékiratokat a múzeumi igazgató jelenlétében felnyitottam. A rendben rakott, számozott, egyformán nyesett, margóval ellátott diósgyőri lapok már az első pillantásra megmutatták az agglegény báró figuráját.” [9]
Krúdy regényt szándékozott írni a „század legszabályosabb gavallérjáról”. Az író ettől a naptól kezdve izgalommal és érdeklődéssel kezdte olvasni ennek a különös, jelentős férfiúnak naplóit, vallomásait, regényeit. A naplókat kijegyzetelte. 1924 és 1933 között íródtak a Podmaniczky témájú írások. Amikor Krúdy erről a munkájáról nyilatkozott, mindig regényről beszélt, holott önálló, sőt néha egymással nem is teljes szinkronban levő novellákban, tárcákban dolgozta fel a báró élettörténetét. Regény végül úgy lett belőle, hogy az író elbeszéléseiből regényfejezeteket készített és a Budapest vőlegénye címet adta nekik.[10]
A felsoroltakból és esetleg még rejtőzőkből áll a szóban forgó kiadatlan Krúdy-regény. Terjedelme mintegy 400 oldal. Felmerül a kérdés; amiért választotta regényalakjának Krúdy a bárót? A választ ő maga adta meg 1930 májusában A Reggel című lapban:
„Podmaniczky Frigyes, akit új regényem hősének választottam alkotott… Megalkotta az évtizedekig uralkodó Szabadelvű Pártot. És amikor készen volt vele, akkor leült mellé, hangtalanul gibicelni, »szolgálni«. S a végzet szerint Tisza Kálmánnak kellett jönni, hogy azok az évtizedek elkezdődjenek P. F. életében, amikor élete végéig ugyan szolgálatban maradhatott, de alkothatott is. Megépítette a Sugár útból az Andrássy utat; létrehozta és vezette a Magyar Királyi Operaházat azon a helyen, ahol az ő férfikorában még sással benőtt mocsarat látott. Felépítette az új-Budapestet, amelynek széppé, naggyá, gyönyörűvé való fejlesztését akkor is legnagyobbrészt a szerényen háttérben maradó Podmaniczky Frigyes bárónak köszönhetjük, ha a főváros nem is róla, hanem a telkeket adományozó László rokonáról nevezi el a mai Podmaniczky-utcát.”
A téma örökösen foglalkoztatta Krúdy képzeletét. Ezt bizonyítja az a harminc különböző írása, elbeszélése, cikke, tárcája, amelynek hőse hölgyek gáláns udvarlójából „Budapest vőlegényévé” vált.
Az emlékiratok ma is megtalálhatóak a Széchényi Könyvtár kézirattárában, nehezen olvasható szálkás betűkkel írt sorokban. Mindazt, ami a korra valóban jellemző és érdekes, tartalmazza az 1887-88-ban kiadott Naplótöredékek című négykötetes munkája, amely már Krúdy korában is elfeledettnek számított, nemhogy napjainkban. Több mint száz éve szinte nem olvassa senki, pedig életképek tucatjai sorakoznak a lapjain. Ez a széles hangulati gazdagság azért is lehet érdekes számunkra, mert az irodalomtörténet igazán nem nevezi őt jelentékeny írónak.
Műveiben megmaradt annak a művészi érzékenységgel rendelkező műkedvelőnek, aki nem megfogalmazni, hanem megélni kívánta az életet. Többen úgy vélik, hogy a képzelet hiánya tette őt hiteles és érzékletes emlékirat-szerzővé. Mikszáth azt írta róla: „Regényei gyenge dolgok. Az írói talentumnak alig egy-egy szikrája villan meg imitt-amott… De azért e regények többé-kevésbé érdekesek, mert kifejezői… a kornak és hangulatnak…”. [11]


[1] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 565.
[2] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984.
[3] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 280-00.
[4] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 573-.
[5] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 338-.
[6] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 399.
[7] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 339.
[8] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 344.
[9] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 563.
[10] Krúdy Zsuzsanna: Irodalomtörténet, 1970/3. 673-683. p.
[11] Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Válogatás a Naplótöredékekből 1824-1887, szerk. Steinert Ágota, Helikon Kiadó, 1984. 565.

Author: Czeglédi Edina

(1988, Budapest) edina0321@gmail.com