A muszlimok közel nyolc évszázadon keresztül uralkodtak Andalúziában, ahol nem csupán a saját civilizációjukat építették fel. Hatást gyakoroltak Keletre és Nyugatra egyaránt, hiszen a muszlim Andalúzia hatása Európára és a szomszédos területekre tagadhatatlan. Műveltté tették a barbárokat erkölcsi, morális hatásukkal, és hozzájárultak az európaiak felemelkedéséhez azáltal, hogy az utóbbiak a muszlimokon keresztül megismerhették az addig számukra ismeretlen tudományos, irodalmi és filozófiai alapműveket.
A „móroknak” nevezett muszlimok évszázadokon keresztül vezették Európát a civilizáció útján.

A cordobai Omajjád Kalifátus létrejöttével, rengeteg európai utazott Andalúziába tanulni. Rengeteg olyan épület maradt fenn, amely a muszlim kultúra andalúziai időszakára nyúlik vissza. Természetesen nem csak Cordoba jelentette a muszlim kultúrát, hiszen ott volt Toledo, Sevilla, Granada, Malaga, Almeria és Valladolid.
Toledo az iszlám kalifátus idején érte el csúcspontját, ami a művészet és a tudomány egyedülálló, gyönyörű kombinációját jelentette. A spanyol és a portugál nyelv rengeteg olyan szót őriz, amely az arab nyelvből származik. A középkorban a „Tolerancia városa”-ként tartották számos, ahol muszlimok, zsidók és keresztények békességben éltek együtt.
Az iszlám kulturális befolyása Spanyolországban és Portugáliában tovább él az olyan kifejezésekben, mint a spanyol Ojalá és a portugál Oxalá (= bárcsak), de eredetileg azt jelenti „Ha Isten akarja”, amely egy arab kifejezés, az in sá Allah átvétele.
Jelen tanulmány célja, hogy rávilágítson Andalúzia páratlan kulturális hatására, amely kölcsönös toleranciában, békés együttélésben és jó viszonyban mutatkozott meg. A muszlim Andalúzia modellként szolgál a világ meghatározó vallási közösségei között jelenlévő szakadékok áthidalására, főként a muszlim-keresztény-zsidó együttélést illetően.
A MUSZLIM URALOM TÖRTÉNETI ÁLLOMÁSAI
A Cordobai Kalifátus időszaka 711-ben Tárik ibn Zijád és Múszá ibn Nuszajr muszlim hadvezér átlépte seregével a gibraltári szorost (Gibraltár arab neve: Dzsebel Tárik vagyis Tárik sziklája) és megvetették lábukat Hispániában, amelyet nem egészen három év alatt hódították meg. Ez a hódítás új fejezetet nyitott a történelemben.

A muszlimok egyrészt elszántabban harcoltak, mint vizigót ellenségeik, másrészt pedig azok számára, akik készek voltak megadni magukat, jobb körülményeket biztosítottak, mint amilyeneket más győztes seregek szoktak felkínálni. Bizonyos, hogy más tényezők is közrejátszottak, melyek elősegítették a muszlimok gyors sikerét, így például a vizigótok királyválasztással kapcsolatos viszályai, és a Vizigót Egyház által elnyomott zsidók nyújtotta segítség.
A muszlim hódítás ugyanis felszabadította a legnagyobb spanyol zsidó lakosságot a vizigótok elnyomása alól. Úgy tartják, hogy, hogy közvetlenül a hódítás után, a zsidó lakosság megnyitotta a városkapukat, üdvözölte az észak-afrikai muszlimokat.

Gyakori félreértés ugyanakkor, hogy a dzsihád – amit szokás tévesen és helytelenül „szent háborúnak” fordítani – azt jelenti, hogy a muszlimok ellenfeleiket választás elé állították az iszlám és a kard között. Ez időnként így történt, de csak akkor, ha az ellenfelek politeisták és bálványimádók voltak. A zsidóknak, keresztényeknek, és másoknak az „Írás népe” közül, volt egy harmadik lehetősége: védett csoporttá válhattak, adót vagy sarcot fizetve a muszlimoknak, ezáltal élvezve a belső autonómiát.
Nem tudni pontosan, hány arab vándorolt Hispániába e terület feletti uralmuk folyamán, nem alkothattak azonban többet egy szűk kisebbségnél, amely más vonatkozásban viszont erős volt, és mint uralkodó nemesség különösen jól gyarapodott. A berberek – akik nagyrészt a Rif-hegységből és a Középső-Atlaszból származtak – eredeti hazájukhoz hasonlóan, mindenekelőtt a spanyol fennsíkokon és a hegyekben telepedtek le.

Valószínűleg kezdettől fogva többen voltak, mint az arabok – idővel mindenképpen többen lettek, hiszen az arab szultánok folyamatosan berber seregeket hoztak be Észak-Afrikából. A berber-túlsúly abban is tükröződött, hogy a spanyolok minden muszlimot leegyszerűsítve mórnak neveztek, mely kifejezés a római mauri-ból vagy maurisci-ból származik, és közvetetten a késő görög mauroi (feketék), vagy a föníciai mauharin (nyugatiak) szavakból vették át.

CORDOBA (QURTUBA)
A muszlimok 711-ben foglalták el Cordobát, egy volt rabszolga, Mugísz al-Rúmí parancsnoksága alatt álló arab és berber muszlim hadsereg által. A város, amely Dél-Spanyolországban, Andalúziában fekszik a Guadalquivir (arabul: al-Wadi al-Kabir – A Nagy Folyó) északi partján, az Ibériai-félsziget szinte egészét kormányzó Cordobai Kalifátus virágzó székhelyévé vált. A csendes Guadalquivir felett az arab mérnökök tizenhét – egyenként ötven arasz széles – boltívből álló, hatalmas kőhidat emeltek.

I. Abd-al-Rahmán „a Bevándorló”, omajjád uralkodó 755-ben érkezett Andalúziába. Egyik legkorábbi vállalkozása volt egy vízvezeték, amely friss vizet juttatott Cordobába, a lakásokba, kertekbe, szökőkutakba és a fürdőkbe. A kalifák rezidenciái, az európai uralkodók rezidenciájával ellentétben ligetekkel, narancskertekkel és vízesésekkel voltak körülvéve.
A becslések szerint Cordoba egymillió lakosával a tizedik századi Nyugat-Európa, sőt talán az akkori világ legnagyobb városa volt. Azt tartják, hogy akkoriban a városban 200.000 ház, 80.000 palota, 1.600 mecset, 600 nyilvános fürdő volt. A muszlim krónikások számára Cordoba „Andalúzia menyasszonya” volt. A marokkói történész, al-Maqarri azt írta ezen időszakról: „Négy dologban múlja felül Cordoba a világ fővárosait. Ezek között van a híd a folyó felett, és a mecset. Ezek az első kettő, a harmadik a Madínat al-Zahrá, de a legnagyobb dolog a tudás, és ez a negyedik.”

Scott így jellemezte a 936-ban épült királyi várost, Madínat al-Zahrá-t: „A királyi villából, a Madínat al-Zahrából észrevétlenül miniatűr város fejlődött ki. A palota körül csoportosultak az udvaroncok, a kereskedők, és hadsereg tisztjeinek luxuslakásai. Az utakat fákkal szegélyezték, melyek lombozata folyamatos boltíveket alkottak. Nem lehetett egyetlen házat sem látni, amelyben ne lettek volna vízben és ritka egzotikumokban gazdag kertek. Még a Sierra oldalait takaró örökzöldeket is eltávolították, amelyek eredetileg borították, fügével és mandulafákkal ültették be, amelyekben a dús lombozat és az illatos virágzat szépsége tűnik fel. Nem messze, a legédesebb virágok nagy kiterjedésű ültetvényei adják a helységnek a Dzsabal al-Wardat, a Rózsa Hegye nevet”.

Gustave Lopone, a híres francia orientalista azt mondta: „Bárcsak az arab muszlimok meghódították volna Franciaországot, akkor Párizs olyan lett volna, mint Cordoba a muszlim Spanyolországban!”
Cordoba emellett arra rendeltetett, hogy az iszlám uralkodása alatt a középkor irodalmi központja maradjon. A Cordobai Nagymecset, amelyet 785-ben építenek fel, az egyik leghíresebb épület volt, nem csak lenyűgöző építészete miatt, hanem mindenekelőtt szellemi szerepének köszönhetően. Ez volt a legnagyobb egyetem az elkövetkezendő évszázadokban.
A kilencedik században az egyetem Teológia Tanszékén négyezer diák tanult. (Összevetésül: az egyetem teljes hallgatói létszáma tizenegyezer ember volt.) A város nyitva állt mindenki számára, hogy hozzáférjen a nyilvános könyvtárakhoz; amelyek száma II. Hakam idején (961-976) elérte a hetvenet. Az uralkodó kiemelkedő tudós volt, aki tudósokat gyűjtött maga köré, és Cordobai Nagymecsetet a tudomány központjává tette. Saját személyes könyvtárát a legjobb könyvekkel gazdagította, amelyeket a nagyvonalú és pazarló kalifa könyv-ügynökök által vásárolt a muszlim világ könyv-piacain. Könyvtári gyűjteményét 400.000 és 600.000 könyvre becsülik. A szerzők és a könyvcímek jegyzékét tartalmazó katalógusok listája 44 kötetet tett ki.
A könyvtár nyitva volt mindenki előtt, aki használni kívánta; szegény hallgatók és oktatók, akik az alapvető ismeretek megszerzésére pénzügyi támogatást kaptak a kalifától, és a tanult kalifa maga volt a könyvtár legjobb hallgatója és tudósa. Ibn Szaíd a következőről számolt be: „Cordoba több könyvet fogadott be, mint bármely más város Andalúziában, a gyűjteményekre pedig mint státusz és társadalmi vezetés szimbólumaira tekintettek.”

TOLEDO (TULAYTULAH)
A város meghódítása harc nélkül történt Tárik bin Zijád katonái által 711-ben. A muszlimok uralma alatt Toledót Tulaytulah-nak hívták. Ekkor vette kezdetét a muszlim uralom, amely 373 évig tartott, ami viszonylag rövid időnek számít, a muszlimok hatása azonban lenyűgöző volt, akár azon labirintusszerű keskeny és meredek sikátorok elrendezését vesszük figyelembe – amelyek gyakran lefedett, korláttal szegélyezett gyalogutak voltak – és az olyan fontos építészeti maradványokat, mint például a Báb al-Mardúm mecset, amelyet Alí ibn Músza építtetett.
A Cordobai Kalifátus alatt Toledó aranykorát élte. Ezt az időszakot La Convivencia-nak nevezik, vagyis a zsidó, keresztény, és muszlim közösségek egymás melletti létezését.
A középkorban a „Tolerancia városa”-ként tartották számos, ahol muszlimok, zsidók és keresztények békességben éltek együtt. Toledo a művészet és a tudomány egyedülálló, gyönyörű kombinációját jelentette. A 11. századtól kezdve a muszlim kultúrát terjesztő, fordítóműhelyekkel és kitűnő iskolákkal rendelkező színhelyek közül egyre inkább kiemelkedett Toledo, ahol a város muszlimoktól való visszafoglalása után (1085) is több vallás követői éltek és dolgoztak együtt, mégpedig példátlan eredményességgel. A damaszkuszi kardokkal vetekedő toledói pengék mellett a város szellemi termékei hozták meg a településnek a legnagyobb hírnevet.
GRANADA (Arabul: GARNÁTA)
A muszlimok Tárik ibn Zijád vezetésével 711-ben vették be a várost, a zsidóság segítségével, bár 713-ig még nem volt teljes mértékben az uralmuk alatt. A város, amely ekkor még az Elvira nevet viselte, rövidesen a Cordobai Kalifátus egyik fő tartományának a fővárosa lett. A város későbbi nevét Granada elnevezésű külvárosáról kapta.
Al-Muzaffar nagyvezír 1008-ban bekövetkezett halálától kezdve a Cordobai Kalifátusban polgárháború tört ki, amely 1031-ig tartott, és a Nyugati Omajjád Kalifátus bukásához, valamint számos kisebb államok, az úgynevezett Taifák kialakulásához vezetett.
A konfliktusok rövid időd alatt szétrombolták a kalifátust, s ez 1010-ben a város teljes megsemmisüléséhez vezettek. Az ezt követő újjáépítés során – amikor a külvárosok a település szerves részévé váltak –, kapta a város a Granada (arabul Garnáta) nevet.
A tizenegyedik század végére a város szétterjedt a Darro folyó mentén, és elérte azt a területet, ahol jelenleg a híres Alhambra fekszik.

AZ ALMORAVIDÁK IDŐSZAKA
Az almoravidák (al-murábitún) a Cordobai Kalifátus, és az azt követő Táifa Királyság örökösei a Marokkóból származó puritán muszlimok voltak, akik szigorú intézkedéseket vezettek be 1073-ban Andalúziában, miután egyesítették a kis muszlim fejedelemségeket (Táifa időszak) és sikeresen visszaverték a délre nyomuló keresztény erőket.
Ezek az intézkedések részben hátrányosan érintették a kisebbségeket, mint például a zsidóságot. Ezen berber dinasztiák uralkodása alatt sok zsidó és muszlim tudós hagyta el a muszlimok által ellenőrzött részét Ibériának Toledo városa felé, amelyet 1085-ben visszafoglaltak a keresztény erők. Ennek ellenére egyes zsidók ebben az időszakban is prosperáltak, főként III. Alí ibn Júszuf ibn Tasuhfín alatt. Voltak, akik vezír vagy nasí címet kaptak az almoravida időszakban: a költő és orvos Abú Ajjúb Salamon ibn al-Muallam, Ábrahám ibn Meir ibn Kamnial és Izsák ibn Abú Muhadzsar.
Az almohádok lázadása 1121-ben Marokkóban megpecsételte az almoravidák a sorsát, az almohádok 1146-ban véget vetettek az almoravida uralomnak Marokkóban és Hispániában.
AZ ALMOHÁDOK IDŐSZAKA
Az almohádok (al-muwahhidún) 1269-ig kormányoztak Andalúziában, majd Sevillába tették át székhelyüket, azt követően, hogy 1167-ben megalapították a Sevillai Nagymecsetet, melynek tornyát, a Giraldát 1184-ben építették, Abú Júszuf Jákúb al-Manszúr, a harmadik almohád kalifa érkezésének emlékére.
Annak ellenére, hogy az almoravidákhoz hasonlóan szigorú intézkedéseket vezetett be a nem-muszlimokkal szemben, a zsidók tovább folytatták a munkát, mint hitelezők, ékszerészek, suszterek, szabók, és tímárok. Emellett számos zsidó tudós vett részt abban a tudományos központban, mely Toledói Iskola néven vált ismertté.
Jákúb al-Manszúr kalifa 1195-ben ugyan döntő győzelmet aratott a kasztíliaiak felett, ám III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett, és 1212-ben az almohádok vereséget szenvedtek az egyesített keresztes seregtől Las Navas de Tolosában. Ezután gyorsan elvesztették hatalmukat. Eredeti hazájukban, Marokkóban a merinidák ütötték ki őket a nyeregből, miközben a muszlim Hispánia újra sok kis hercegségre bomlott. Az aragónok kelet felé nyomultak, és 1238-ban elfoglalták Valenciát, a portugálok dél-nyugaton terjesztették ki hatalmukat, a kasztíliaiak pedig észak felől törtek be Andalúziába. 1236-ban a kalifák hajdani fővárosa végérvényesen a keresztények uralma alá került.
A GRANADAI KIRÁLYSÁG IDŐSZAKA
1238-ban az arab Naszrida dinasztiából származó Muhammad Ibn al-Ahmar (megh. 1273) elfoglalta Granadát. Ekkor Andalúzia nagy része már keresztény kézen volt, a reconquista eredményeként. Ibn al-Ahmar, a Granadai Királyság alapítója tehetséges uralkodó volt, aki meg tudta menteni királyságát a keresztény uralomtól. Egyezséget kötött Kasztília uralkodójával, amelynek értelmében királysága a továbbiakban vazallus államként létezett. Ezáltal a muszlimok még két és fél évszázadig megtartották uralmukat Dél-Andalúziában.

Muhammad Ibn al-Ahmar a Szabikán-dombon álló Alhambrát (al-Kaszr al-Hamrá: A Vörös Erődöt, melyet eredetileg katonai célokra terveztek) egy díszes palotával gazdagította az erőd falain belül. Az Alhambra azonban több volt, mint palota: királyi város volt kicsiben, lakosztályokkal, adminisztratív hivatalokkal, kaszárnyákkal, istállókkal, mecsetekkel, iskolákkal, fürdőkkel, temetőkkel és kertekkel. Az épület leginkább burjánzó belső díszítéséről és falfestményeiről híres, de a zegzugos udvarok, az épületeket visszatükröző medencék, a mediterrán kertek, az egymásba nyíló árkádok együttese is méltán ejti rabul a szemlélőt.
A naszrida dinasztiában idővel viszályok törtek ki, amit a katolikus királyok: Ferdinánd és Izabella (akik házasságukkal egyesítették a keresztény Spanyolországot), kihasználták a Granadai Királyság belső konfliktusait, és 1491-ben legyőzték a muszlim sereget, és 1492-ben végleg elfoglalták Granadát.

Bár a királyok megígérték, hogy nem érintik a muszlimok vallásszabadságát, Toledo új érseke, Jimenez de Cisneros mégis véget vetett ennek. A muszlimoknak választaniuk kellett, vagy áttérnek a kereszténységre, vagy elhagyják Spanyolországot; a látszólag áttérőket az inkvizíció minden eszközzel üldözte a moriszkókat, a nem őszintén áttért mórokat kiűzték.
A muszlimok Andalúziai uralma ugyan véget ért, Granada azonban sokban megőrizte mór jellegét. Az Alhambra manapság is évente mintegy kétmillió látogatót vonz. 1984-ben a világörökség részének nyilvánították.
MUSZLIM, KERESZTÉNY ÉS ZSIDÓ TUDÓSOK
Hat évszázadon keresztül szolgáltak a muszlimok által fordított könyvek és saját műveik az oktatás forrásaként Európa olyan híres egyetemein, mint például Toledo, Salerno, Nápoly, Narbonne, Párizs és Bologna. A világi és alkalmazott tudományok terén kiemelt helyet kapott az iszlám égisze alatt, és a muszlimok lettek ezen tudományágak mesterei.
A muszlimok hatása egyes tudományokban, mint például a matematika és az orvoslás, a mai napig érezhető. Avicenna (Ibn Szína) könyveit még a 19. század végén is magyarázták a francia Montpellierben. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a muszlimok befolyása leginkább ott éreztette magát, ahol a muszlimok huzamos ideig uralkodtak, mint például Spanyolországban.
Az andalúziai egyetemek nyitva álltak az európai diákok előtt, akik elhagyták országaikat, hogy tudásra tegyenek szert, sőt Európa királyai és hercegei a muszlim országokba utaztak, hogy meggyógyuljanak.
A muszlimok nem tettek különbséget a vallástudományok vagy a világi tudományok között; a vallástudományok által lehet fenntartani az iszlám vallást, de a világi tudományok is hasznosak, hiszen a világi tudományok az ember számára szükséges, hasznos tudományokat jelentik, amelyek által javítható a hívők élete, beépíthető a föld, és felfedezhető a világegyetem és az emberi környezet.
Mindez akkor valósulhatott meg, amikor a muszlimok értették vallásuk lényegét, és tudták, hogy vallásuk támogatja a hasznos tudás minden formáját, és hogy felemeli a tudósokat és rangjukat. A Koránt azt tanítja: „Allah fokozatokkal emeli fel azokat, akik tudnak”, Mohamed Próféta egy hagyomány szerint azt mondta: „Keressétek a tudást, még ha Kínában is!”.
Az iszlám uralommal az arab nyelv vált a műveltség és tudományosság nyelvévé. Bár az iszlám uralom alatt a keresztények megőrizték latin liturgiájukat, oly mértékben átvették az arab kultúrát, hogy a mozarab nevet kapták, ami az arab muszta’rib szónak megfelelően „elarabosodottat” jelent. Olyan zsidó filozófusok és teológusok, mint Ibn Gabiról, Ibn Pakúda és Maimonidész legfontosabb műveiket arabul írták.

Andalúzia városaiban a 13. század végéig páratlan tudományos munka folyt, amelyben a muszlim, a keresztény és a zsidó tudósok gyakran együtt dolgoztak, és ennek hatására egy kiemelkedő, közös civilizációt hoztak létre, amely nagyságrendekkel meghaladta a kor szinte összes civilizációját, és tagadhatatlan hatást gyakoroltak a reneszánsz világ tudományos fejlődésére.
Andalúzia egyetemei közül kiemelkedett a Toledói Egyetem, ahova nagy számban tódultak a diákok egész Európából, még Angliából és Skóciából is. Ha például egy angol vagy skót diák Arisztotelész munkáiból kívánt tanulni és többet szeretett volna megismerni, mint ami az elérhető latin fordításokban szerepelt, Toledóba kellett utaznia.
Toledóban a zsidók és a keresztények nagy szerepet játszottak az arab szövegek lefordításában a romantika nyelveire, valamint a görög és héber szövegek arabra való lefordításában. A város megtartotta pozícióját 1085-as elestét követően is, amikor visszakerült spanyol kézre. Egy hatalmas könyvtárra találtak az egyik mecsetben.
Érdekesség, hogy a városban a rekonkviszta után még 200 évvel is az arab nyelv volt a kereskedelem és a törvénykezés hivatalos nyelve, s az ott élő keresztények többsége kétnyelvű volt, és magát a latin nyelvet arab betűkkel írták, a spanyol királyok pénzeikre arab betűket verettek, és úgy a keresztények, mint a zsidók mindennapi életére és egyházi szertartásaira nagy hatást gyakorolt a muszlim kultúra.
A muszlim kultúra első keresztény közvetítői közül kiemelkedett Gerbertus d’Aurillac (945-1003) a későbbi I. István magyar királynak koronát küldő II. Szilveszter pápa, akit Vicbe küldtek tanulni, s aki ott megismerkedett az arab csillagászattal és matematikával.
A 12. századi Toledóban a két leghíresebb fordító Gerhardus Cremonensis (1117-1187) és Sevillai Joannitius voltak. Előbbi egymaga több mint 70 különböző témájú arab nyelvű könyvet fordított latinra. Itáliában született, és azzal a céllal ment Toledóba, hogy megtanuljon arabul és fordításokat készítsen. Fordításai közül kiemelkednek al-Zahráví, al-Razí, Ibn Színá, al-Bírúní, al-Farábí és mások művei. Az ő munkásságának is köszönhető, hogy a muszlim csillagászat legjobb munkái latin nyelven bekerülhettek az európai tudományosság vérkeringésébe.
Sevillai Joannitius (Sevillai János) számos könyvet fordított le arabról latinra, például al-Kvárezmí műveit. Sevillai János ezáltal hozzájárult az indiai-arab számjegyek európai elterjedéséhez.
Al-Kvárezmí számtani műveletei Európában az Alguarismo (algoritmus) nevet kapták, arabul al-Kvárezmijját (al-Kvárezmi műveletei). Neki köszönhető emellett az algebra (arabul: al-dzsibr) megalapítása, ami a matematika fontos ágát képezi napjainkig. Al-Kvárezmi műve – a Kitáb hiszáb aldzsibr va-l-mukábala (az algebra könyve) – a tizenhatodik században már ismertté vált Európa szerte, az ugyancsak toledói Chester-i Robertus fordítása jóvoltából.
Rabí Ibn Zajd Raymundus mozarab püspök (1125-55) a Cordobai Kalifátus egyik keresztény tisztviselője volt, aki nagy szerepet játszott a cordobai kalifa követeként a mórok és a keresztény Európa közötti viszony javításában. Ő írta meg a híres Cordobai Kalendáriumot, amelyet II. al-Hakam kalifának dedikált 961-ben.
III. Abd-al-Rahmán idején Cordoba volt a virágzó zsidóság központja, amelynek kiemelkedő személyisége volt Haszdáj ibn Saprút, a híres zsidó orvos és diplomata, aki a kalifa szolgálatában állt, és számos zsidó tudóst, költőt és filozófust csábított a városba.
Abú-l-Kászim Maszlama bin Ahmed al-Madzsrítí kozmológus, asztrológus és matematikus, aki Cordobában élt, sikeresen állított elő higany-oxidot, amely fontos szerepet játszott Priestly és Lafoise tanulmányaiban a tizennyolcadik században. Neki tulajdonítható az az alkímiai könyv, amit Bölcs Alfonz fordíttatott le „Picatrix” cím alatt. 1007-ben halt meg Cordobában.
Abú al-Abbász ibn Kászim Khalaf al-Zahrávi (latin nevén: Abulcasis), andalúziai orvos, sebész, kémikus, kozmológus. Ő tekinthető a modern sebészet atyjának, és az iszlám legnagyobb középkori sebészének. Leghíresebb könyve a Kitáb at-taszríf (Az eligazítás könyve). Ez az orvosi lexikon 30 kötetet tett ki mennyisége, amely olyan részeket tartalmaz, mint a sebészet, a gyógyászat, az ortopédia, a szemészet, a gyógyszertan, és a táplálkozás. Al-Zahrávi a középkor valamint a reneszánsz legjelentősebb sebészévé vált, munkáit alapvető forrásnak tekintették egészen a tizenhetedik századig.

Pietro Argallata (megh. 1453) a következőt írta Al-Zahrávi-ról: „Kétségtelenül az összes sebész mestere”. Egy korai munkájában elsőként írta le a méhen kívüli terhességet, 963-ban, amikor is halálos veszedelmet jelentett. Elsőként írta le a húgyúti kövek szétzúzását célzó műtéti beavatkozást, továbbá vizsgálatokat végzett az ízületi gyulladás, a tüdőbaj, a tuberkulózis és egyéb betegségek terén. Al-Zahráví leírta, hogyan lehet összekapcsolni az egészséges fogakat az elvesztett (kiesett) fogakkal arany vagy ezüst drót által.
A Kitáb al-taszríf című művének sebészeti részét Cremonai Gerard fordította le latinra és különböző kiadások formájában jelent meg Velencében 1497-ben, Bázelben 1541, Oxfordban 1778-ban, és évszázadokig a sebészet kézikönyvének számított az összes korai orvosi egyetemen, mint például Salernoban és Montpellierben, míg saját műtéti eszközeinek illusztrációi jelentették Európának a sebészet alapjait. Az-Zahráví 1036-ban halt meg.
Abú Muhammad Alí ibn Hazm andalúz-arab filozófus, irodalmár, pszichológus, történész, jogász és teológus. Cordobában született 994-ban. Ibn Hazm miniszterként szolgált a Cordobai Kalifátus kormányában, és együtt dolgozott Al-Manszúr ibn Abú Amír, aki az utolsó omajjád kalifa, III. Hisám nagyvezírjeként.
Ibn Hazm 400 művet alkotott, amelyekből csupán 40 maradt fenn, és olyan témákat ölel át, mint például az iszlám jogtudományt, a logika, a történelem, etika, összehasonlító vallástudomány és a teológia, de ő írta a Tawq al-hamáma (A galamb nyakörve) című, a szerelem művészetéről szóló híres értekezést.
Ő volt a záhirita iszlám jogi irányzat vezető szószólója. Ez az irányzat az iszlám szent szövegeinek külső, szó szerinti jelentését követte. Ennek megfelelően ellenezte az allegorikus értelmezését a vallási szövegeknek, ami helyett a Korán nyelvtani és szintaktikai értelmezését részesítette előnybe. Kizárólag a kinyilatkoztatásnak és az érzékelésnek tulajdonított kognitív (ismeretszerzési) legitimációt, és úgy ítélte meg, hogy a deduktív (levezető) érvelés nem elegendő a jogi és vallási kérdésekben. 1064-ben halt meg.
Ez idő tájt élt Salamon ibn Gabirol, híres szefárd zsidó költő és filozófus, aki Avicebrón néven vált ismertté a latin világban. 1021 körül született Malagában és 1058 körül halt meg Valenciában.
Abú Ibráhím ibn Jahjá az-Zarkáli csillagász (latinul: Azarquiel), a XI. században végzett fontos asztronómiai megfigyeléseket Toledóban, amelyeket még Kopernikusz is használt a heliocentrikus rendszer melletti érvelésében. „Toledói táblák” című munkáját Kolumbusz Kristóf idejéig használta az egész kontinens, és csak latin másolatokban maradt fenn Tabulae Toletanae címmel, melyek a ptolemaioszi tábláknál sokkal pontosabbak voltak. Az-Zarkáli feltalált továbbá egy asztonómiai eszközt, az asz-szafíhát (asaphea), ami Bölcs Alfonz toledói fordítóinak köszönhetően vált híressé Európában. 1087-ben halt meg.

Említést kell tenni a nagy geográfusról, al-Bakri-ról, aki Saltes-ban vagy Xuelva-ban született, és aki felvirágoztatta Cordobát, és idősen halt meg 1094-ben. Ő a legidősebb spanyol-muszlim geográfus, akinek fennmaradtak a munkái; legjelentősebb munkája Kitáb al-maszálik wa-l-mamálik (Az utak és tartományok könyve), ami egy földrajzi mű (útikönyv formájában) történelmi és néprajzi adatokat is tartalmaz.
Pedro Alfonso (1062-1110) kikeresztelkedett hispániai zsidó orvos megírta „A papság oktatása” című könyvét, amelyet latinra is lefordított. Művét 33 keleti költemény formájában írta, amelyeket Hunajn ibn Iszháktól és Mubásirtól kölcsönzött (utóbbi pontos neve valószínűleg Fátik ibn Mubassir), valamint a Kalila és Dimna című műből. Az angol I. Henrik udvarába érkezve – bár orvosként tevékenykedett – csillagászatra is tanította a körülötte levőket, például a Lotharingiából érkezett Walcher nevű szerzetest. Ő és Bath-i Adelardus is Pedro Alfonso követői lettek, és hozzájárultak annak a tudományos hagyománynak a kibontakozásához, amely aztán később az Oxfordi Egyetem kancellárja, Robert Grosseteste (megh. 1253) működésével érte el csúcspontját, aki rengeteg csillagászati megfigyelést és kísérletet hajtott végre
Moses ibn Ezra (ismertebb néven: ha-Sallah) „bűnbánati imák írója” spanyol zsidó filozófus, nyelvész és költő. Granadában született 1055-ben és 1138 után halt meg. A Kitáb al-Muhádarah wa-Mudhákarah című retorikai és költészeti értekezése volt az egyik legsikeresebb mű, ami összefoglalta az arabok adab (irodalmi) írásait, és ez az egyetlen ilyen mű a héber irodalomban. Egy barátja kérésére írta, akit nyolc kérdés foglalkoztatott a héber költészet terén, így a könyvet azonos számú fejezetekre osztották.
Abú Bakr Muhammad ibn Jahjá al-Száigh (ismertebb nevén: Ibn Bádzsah, latinul: Avempace) andalúziai muszlim polihisztor volt: orvos, csillagász, logikatanár, zenész, filozófus, fizikus, pszichológus, költő és tudós. Zaragozában született és szülővárosának almoravida kormányzója, Abú Bakr ibn Tífilvít minisztereként dolgozott. Később Jahjá ibn Júszuf ibn Tashufin, az almoravida szultán, Júszuf ibn Tashufin (megh. 1143) testvérének minisztereként is dolgozott, mintegy húsz éven át.
Filozófiai eszméi egyértelmű hatással voltak Ibn Rusdra és Albertus Magnusra. Írásainak és könyveinek java befejezetlen korai halála miatt. Hatalmas tudással rendelkezett az orvostudomány, a matematika és a csillagászat terén. Elméleteit a csillagászat és a fizika terén Maimonidész és Averröes őrizte meg, illetve, amelyek később nagy befolyást gyakoroltak a csillagászokra és fizikusokra az iszlám civilizációban és a reneszánsz Európában, beleértve a Galileo Galileit. Fezben, Marokkóban halt meg 1138-ban.
Bahja Ibn Pakúda, a szefárd zsidó vallás másik nagy személyisége, Zaragozában élt a tizenegyedik század első felében. Gyakran utalnak rá Rabbénu Bahia néven. Ő volt a szerzője az első zsidó etikai rendszernek, amelyet arabul írt 1040-ben Hidayah ilá faráid al-kulúb (Bevezetés a szívek feladataihoz) címmel. Judah ibn Tibbon ültette át héberre 1161-1180 között Chovot ha-Levavot címmel. nyilvánvalóan az iszlám misztikával való találkozás inspirálta. A mű az egész zsidó diaszpórában híressé vált, és mély hatást gyakorolt a népszerű zsidó misztikára, mindenekelőtt a középkori Rajna-vidéken és a kelet-európai közösségekben, a XVIII. és XIX. században.
Jehuda Halév (teljes nevén: Jehúda ben Sámuel Ha-Lévi, kb. 1075-1141) spanyol zsidó filozófus és költő volt, aki a zsidó filozófiában olyan helyet töltött be, mint az iszlámban al-Gazálí, aki hatással volt rá. Akárcsak al-Gazálí, Jehúda is igyekezett megszabadítani a vallást a különböző filozófiai rendszerek rabságától, amelyeket elődei vallottak, mint például Gabirol, és Bahia. Arabul írta munkáját, a „Kitáb al-huddzsah wa-l-dalíl fi nuszrat al-din al-dhalíl” (Érvek és bizonyítékok könyve a szégyenbe hozott vallás védelmében), amelynek héber fordítása Judah ibn Tibbon által a „Szefer ha-Kuzari” néven ismert.
Abraham ibn Ezra, 12. századi híres rabbi, ugyancsak a filozófia terén jeleskedett. Leghíresebb műve „Bölcsesség Könyve” című munkája.
Abú Marván Abd al-Malik ibn Zahr al-Andaluszí (megh. 1162), híres orvos volt, aki elsőként vetette fel, hogy az orvosnak nem kellene gyógyszerek készítésével foglalatoskodnia, vagyis, hogy el kell különíteni a belgyógyászatot és a sebészetet a gyógyszerészettől.
Al-tajszír fí al-mudává va-l-tadbír (A gyógyászat és kezelés megkönnyítése) című munkája a muszlimok gyakorlati orvoslás terén írt legjobb művei közé tartozik. Az elmélet helyett a közvetlen megfigyelés eredményeit vette alapul, leírta benne a pericarditis gyulladást, a középfülgyulladást, a garatbénulást, sőt a vesekövek műtéti eltávolítását, valamint a gégemetszést.
Al-Gháfiqi, aki Cordova környékéről származott, „Kitáb al-adwiya al-mufrada” (Egyszerű gyógyszerek könyve) című műve az egyik legjobb értekezése, amely Spanyolország és Afrika növényleírását tartalmazza; ez leírása a valaha készült legpontosabban muszlim munka, amelyben a neveket arabul, latinul és berberül egyaránt megadta. Műve sok hasonló mű számára szolgált alapul. 1165-ben halt meg.

Abú Bakr Muhammad ibn Tufail (kb. 1105-1185, latinul: Abubacer, Granada közelében Guadixban született. Andalúziai-arab muszlim polihisztor volt: író, regényíró, filozófus, teológus, orvos, vezír, és bírósági tisztviselő volt. Ibn Bádzsah (Avempace) tanítványa volt. Filozófusként és íróként leginkább az első filozófiai regény a Hajj ibn Jakdhán (Élő éber fia) megírásáról vált híressé, amely Philosophus Autodidactus néven is ismert a nyugati világban.
Ez a mű válaszként íródott al-Gazálí Taháfut al-falászifa (A filozófusok következetlensége) című munkájára. Később a 13. században, Ibn al-Nafísz megírta az Al-riszálah al-kámilijjah fi al-szíra al-nabavijjah (Teljes értekezés a prófétai életrajzról) más néven Theologus Autodidactus című munkáját, válaszul Ibn Tufail Philosophus Autodidactus-ára. Ez a mű jelentős hatást gyakorolt az arab és az európai irodalomra, és bestsellerré vált egész Nyugat-Európában a 17. és 18. században. A munka mélyreható befolyást gyakorolt a klasszikus iszlám filozófiára, a modern nyugati filozófiára, az európai tudományos forradalomra és az európai felvilágosodásra.
Thomas Hobbes, John Locke, Isaac Newton, és Immanuel Kant műveiben különböző mértékben jelennek meg a műben kifejezett gondolatok. A Philosophus Autodidactus latin fordítása először 1671-ben jelent meg, ifj. Edward Pococke szerkesztésében. Az első angol fordítást Simon Ockley tette közzé 1708-ban. Ezek a fordítások ihlették később Daniel Defoet a Robinson Crusoe megírására.
Abú Hámid al-Garnáti, az egyetlen arab utazó, aki Magyarországon járt. II. Géza magyar király idején tartózkodott az országban 1150-53 között és a következőket írta útikönyvében: „A magyarok bátor emberek és megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel és kertekkel. Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb az élet. Hegyeik sok ezüstöt és aranyat rejtenek magukba. Itt ezer számra élnek a magrebi származású muszlimok és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják és titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot”.
Al-Garnáti leírásában a magrebi muszlimok íjászokként, várvédőkként szolgálnak II. Géza király seregében. Magrebi muszlimok alatt valószínűleg nem Andalúziából, vagy Észak-Afrikából származó muszlimokat kell érteni, hanem a besenyőket vagy jász-alánokat.

Ibn Rusd (Averröes) 1126–1198 között élt, középkori arab orvos, filozófus és jogtudós. A málikita jogi iskola jogtudósa volt. Andalúziában élt a Cordobai Kalifátus idején. Akárcsak Ibn Tufajl, Ibn Rusd is Ibn Bádzsah tanítványa volt. Mindamellett, hogy mentorainak: Ibn Tufajlnak és Ibn Bádzsah-nak a gondolkodása misztikus volt, Ibn Rushd gondolkodása tisztán racionalista volt. A három embert együttesen a legnagyobb andalúziai filozófusoknak tekintik.
1160-ban Ibn Rusd Sevilla bírója lett, és számos bírósági kinevezést kapott Sevillában, Cordobában, és Marokkóban is pályafutása során. A 12. század végén, az almohádok hódításai után politikai pályafutása véget ért. Ibn Rusd szigorúan racionalista álláspontja ütközött az ortodoxabb nézetű Abú Júszuf Jákúb al-Manszúr, aki száműzte ibn Rusdot.
Legfontosabb munkái az iszlám filozófia, az orvostudomány és a fikh (jogtudomány) terén születtek. Kommentárokat írt Arisztotelész legtöbb művéhez és egy kommentárt Platón „Köztársaság” című munkájához, amelyben amellett érvelt, hogy az abban leírt ideális állam olyan, mint az eredeti arab-iszlám kalifátus, valamint Ibn Túmart almohád állama. Arisztotelész műveihez írt kommentárjai nagyban segítették az európai filozófusokat az antik filozófia megismerésében.
A Korán tökéletesebb megértésére törekedett, az arisztotelészi filozófiai eszmék segítségével. Taháfut al-taháfut (Destructio destructionis) című művében szembeszáll korának általános filozófiaellenes hangulatával és bizonygatja, hogy ellenfeleinek (pl. Ghazali) nézetei hibásak, és még csak nem is filozófiai igényességgel kigondolt tételek. Al-Gazálí keleten amellett érvelt, hogy az arisztotelészi filozófia, különösen Avicenna írásaiban, önellentmondásos és sérti az iszlám tanításait. Ibn Rusd ezzel szemben azt állította, hogy al-Gazálí érvei hibásak, és hogy Avicenna rendszere is torzította a valódi arisztotelészi filozófiát.
Az orvostudomány területén Averroes orvosi enciklopédiát írt Kullijját (Általánosságok, azaz általános orvostudomány) címmel, amelyet Nyugaton Colliget néven ismertek. Készített egy összeállítást Galineusz (129-200) műveiből, és írt egy kommentárt Avicenna (Ibn Szína) (980-1037) Kánún fi-t-tibb (Az orvostudomány Kánonja) című művéhez.

Mosé ben Majmón, a híres Maimonidész (arab nevén: Músza ibn Majmún al-Kurtubi al-Iszráílí, 1135–1204) rabbi, orvos és filozófus, aki Spanyolországban, Marokkóban és Egyiptomban is élt. Ibn Rusd zsidó kortársa volt, és számos orvosi szöveget írt, amelyek közül néhány a mai napig fennmaradt. A legismertebb az orvosi aforizmákról szóló gyűjteménye, a Fuszúl Múszá, héberül Pirkei Moshe (Mózes fejezetei). Ezen kívül vannak értekezések a mérgekről és azok semlegesítőiről; az aranyerekről; az együttélésről; az egészséges étrendről; a tünetek okairól; az emberi temperamentumok törvényeiről valamint az asztmáról.
Legfőbb filozófiai műveit arabul írta, például Dalálat al-háirín (Tévelygők útmutatója); Makálah fí sinat al-mantik (Értekezés a Logikáról) amit 17-szer adtak ki, latinul (1527), németül (1805, 1822, 1833, 1828), franciául (1935) és angolul (1938), valamint héberül rövidített formában. Ezen művek olyan küldetést teljesítenek a zsidó vallásban, amely a katolikus kereszténységben Aquinói Szent Tamáséhoz hasonlítható: a zsidó hit rendszerébe illesztik az arabok által közvetített és továbbfejlesztett görög filozófiát.
Abú Abdullah Muhammad ibn Ahmad ibn al-Bajtár (megh. 1248) arab tudós, botanikus, gyógyszerész és orvos. Őt tartják az egyik legnagyobb spanyolországi muszlim tudósnak. A sevillai Ibn Mufarradzs an-Nabátí (a botanikus) tanítványa volt. Al-Nabátí kifejlesztett egy korai tudományos módszert: bevezette a tapasztalati és kísérleti módszereket a vizsgálatok terén, továbbá leírt és azonosított számos gyógyszert. Ezernégyszáz gyógyszert írt le, köztük háromszáz addig nem említettet.
A növényi eredetű gyógyszerek ismerete nagyon sajátosan fejlődött. A bizánci bazilita, VII. Konstantin elküldte ajándékba III. Abd ar-Rahmánnak Dioszkoridész Materia medicájának (Gyógyító anyagok) egyik gondosan illusztrált másolatát. A kalifa parancsára zsidó, bizánci és több muszlim tudós együttműködve lefordította arabra. Erre a műre támaszkodott többek között Ibn Mufarradzs.

Ezt a megközelítést vette át Ibn al-Bajtár, aki 1219-ben elhagyta Malagát, hogy beutazza az iszlám világot és növények gyűjtsön. Bejárta Észak-Afrika partjait Anatóliáig. 1224 után  al-Kámil ajjúbida szultán szolgálatába lépett, aki vezető növénygyűjtőnek nevezte ki. 1227-ben al-Kámil kiterjesztette uralmát Damaszkuszra, Ibn al-Bajtár pedig vele tartott, aminek köszönhetően lehetősége nyílt arra, hogy növényeket gyűjtsön Szíriában. Kutatásai a növények terén hatalmas területre terjedt ki, beleértve Arábiát és Palesztinát.
Ezek csupán a legismertebb tudósok, azon szellemi óriások közül, akik hozzájárultak Andalúzia közös kultúrájának felemelkedéséhez. Nem meglepő tehát, hogy Andalúzia kulcsszerepet játszott a muszlimok szellemi ismereteinek átadásában Európa számára, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy két másik közösség is élt az iszlám uralom idején: a zsidók, akik megtanulták az arab nyelvet, és írtak is ezen a nyelven, amellett hogy kitűnően ismerték a latin és a héber nyelvet. A zsidók mellett a mozarab keresztények játszottak jelentős szerepet a tudomány közvetítésében és átadási folyamatában.
Vallási türelem és békés együttélés Andalúziában Az iszlám vallás tanításai egyértelműen kimondják, hogy tolerálni kell a többi égi (kinyilatkoztatott), monoteista vallást, az Írás népét. Bár néhány muszlim uralkodó nem mindig követte a vallása által diktáltakat, sok bizonyíték van arra, hogy a többség az Ibériai-félszigeten toleranciát élvezett, melyek közül a legerősebb az, hogy nagy zsidó és keresztény közösségek maradtak fenn az iszlám uralom alatt. A keresztények megőrizték templomaikat és kolostoraikat, a zsidók zsinagógáikat. Ezen kívül megtartották személyes tulajdonuk nagy részét.
A vizigótok ugyanis nemcsak a teljes római adózási rendszert tartották meg, annak számos terhével, hanem a rabszolgák által megművelt nagybirtokokat. Ez a helyzet teljesen megváltozott azáltal, hogy a muszlim hódításnak köszönhetően sok nagybirtokot fölosztottak, és őslakos bérlőkre bíztak. A rabszolgák nagy része áttért az iszlámra, vagy később kifizetendő váltságdíj fejében felszabadult, amit a korábbi törvényhozás nem tett lehetővé.
A keresztényeknek és a zsidóknak fizetniük kellett az általános földbirtok-adón kívül – ami a muszlimokat is kötelezte – személyi adót is, ami gyakorlatilag ellensúlyozta azt, hogy mentesek voltak a katonai szolgálat alól. Ezt az adót dzsizjának hívták, ami egy speciális adónem (fejadó, védelmi adó). A dzsizja mértéke fejenként egy arany dinár volt. A dzsizja az adófizetők osztályának és foglalkozásának megfelelően volt szabályozva. Nők, gyerekek, szerzetesek, rokkantak, betegek, koldusok és rabszolgák adómentességet élveztek. A muszlimoknak ugyanakkor a kötelező szegényadót, a zaká-t kellett megfizetniük, amelynek mértéke átlagosan magasabb volt, mint a dzsizja.
A keresztény és zsidó közösségeknek autonóm igazságszolgáltatása volt olyan perekben, amelyek nem sértették a muzulmánok jogait. Elöljáróik, püspökeik, grófjaik (comites) is voltak, akik a muszlim hatóságok előtt képviselték őket; továbbá, ha egy muszlim kormányzó beavatkozott egy püspök megválasztásába, ugyanazt a jogot követelhette csak magának, mint a keresztény országokban a király vagy a császár, ami azon alapult, hogy a püspök mindig birtokolta a világi hatalmat is.
A muszlimok vallási toleranciája lehetővé tette a keresztényekkel való együttélést és oda vezetett, hogy megjelentek az úgynevezett mozarábok (arabul muszta’ribok), az iszlám kormányzás alá tartozó keresztények, akik egy egyedülálló kultúrát hoztak létre, amelynek messzemenő hatása volt az építészetre és a díszítésre, valamint a szokásokra, a szókincsre, az irodalomra és a zenére. A mozarab közösségek saját bíróval rendelkeztek, aki feltehetően a vizigót törvény szerint járt el.
A mozarab közösségek Rómától való függőségük ellenére, sokkal élőbb kapcsolatot tartottak a keleti – palesztin, szíriai és mezopotámiai – keresztény közösségekkel, mint a latin Európával; bizonyos mértékig az arab-iszlám élettérrel álltak kapcsolatban.
Az engedékeny bánásmód, amelyet a muszlimok a keresztények iránt tanúsítottak, abban nyilvánult meg például, hogy a keresztények adminisztrátorokként, finanszírozókként, orvosokként, művészekként és mesterekként szolgáltak, és engedélyt kaptak, hogy megőrizhessék templomaikat, iskoláikat, könyvtáraikat. A mozarabok már a kilencedik században átvették a muszlim életmódot, és élvezték az arab költészetet és a muszlim filozófiát és teológiai tanokat.
Ha összehasonlítjuk a kisebbségek kezelését a kortárs európai királyságokban az adott időszakban, a muszlimok általában sokkal toleránsabbak voltak. A valóság az, hogy a zsidók (és más vallási kisebbségek) iránti viszonyulás jelentősen jobb volt a muszlimok által ellenőrzött Ibériában, mint a keresztény Nyugat-Európában, és a tolerancia, a tisztelet és a harmónia aranykorában éltek.
Andalúzia volt a zsidóság legfontosabb központja a korai középkorban, amikor is fontos tudósok jelentek meg, és egyike a legstabilabb és leggazdagabb zsidó közösségnek.
A muszlimok és a zsidók közötti viszony a vallásközi kapcsolatok mintája volt. María Rosa Menocal, az ibériai irodalom specialistája szerint: „A tolerancia elválaszthatatlan aspektusa volt az andalúz társadalomnak”.

Menocal „A világ dísze” című könyvében kifejtette, hogy a Kalifátus alatt élő zsidó dhimmik (ahl al-dhimma: védett közösség) lehet, hogy kevesebb joggal rendelkeznek, mint a muszlimok, azonban jobb volt a helyzetük, mint a keresztény Európa más részein élő zsidók, akik tömegesen vették útjukat Andalúzia felé, ahol toleranciát élveztek – akárcsak azon keresztény szekták, amelyekre eretnekekként tekintettek a különböző európai keresztény államok.
Ebben a virágzó időszakban, a kereskedelem a külső világgal páratlan volt. A gazdasági növekedés ezen időszakában, a zsidóságnak – amely közösség gyakorlatilag eltűnt a félszigetről a hetedik században – ismét megnőtt a száma és virágzásnak indult. Hume azt írta „Spanyol nép” című  könyvében: „Az új uralkodók mellett a keresztények és a zsidók békében éltek. Az utóbbiak gazdagsága a kereskedelem és az ipar terén oda vezetett, hogy elhomályosult bennük a papok vezérelte gótok általi elnyomásuk emléke.”
A nyolcadik század második felétől a tizenegyedik század végéig virágzott a zsidóság élete, miközben nagymértékben hozzájárultak a tudományos élethez. A zsidók Aldzsama elnevezésű negyedekben éltek, ahol saját adminisztrációjuk volt, és saját maguk igazgatták közösségi ügyeiket. A zsidó közösség saját jogi bírósággal rendelkezett, amelyet Beit Din-nek hívtak. Ez a bíróság, a rabbikkal, mint bírákkal, vallási és a polgári jogi véleményeket adott az aldzsamán belül élő zsidóság ügyeire vonatkozóan. A Beit Din-ben a zsidók engedélyt kaptak arra, hogy rendezzék saját vitáikat. Ez természetesen pozitív volt a számukra, de pozitív volt a muszlimok számára is, mivel csökkent az iszlám bíróságok leterheltsége.
A tolerancia időszaka virradt tehát ezzel a zsidókra az Ibériai-félszigeten. A meghódított városok: Cordoba, Malaga, Granada, Sevilla és Toledó rövidesen a zsidó lakosság ellenőrzése alá került. A győztesek eltávolították a keresztény vizigótok elnyomó korlátozásait, és biztosították a zsidóknak a teljes vallási szabadságot.
A harmónia a három kultúra között igen gyümölcsöző volt. Jó példa a toledói Fordítók Iskolája, amely azáltal vált híressé, hogy a különböző vallású tudósok együtt állították helyre a klasszikus kultúra egy részét. Annak ellenére, hogy az iszlám örökség idővel elhalványult, a kultúrák keveredése meghatározóvá vált a városban, amelyet a mai napig érezni.

SZAKIRODALOM
Al-Garnáti, Abú Hámid Abú Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában, 1131-1153. Bp., Gondolat, 1985.
Armstrong, Karen: Az iszlám rövid története Európa Könyvkiadó Kft., 2005.
Brett, Michael – Forman, Werner: A mórok Gondolat Könyvkiadó 1985
Brann, Ross. Power in the Portrayal: Representations of Jews and Muslims in Eleventh- and Twelfth-Century Islamic Spain. Princeton, NJ: Princeton University Press, 2002.
Burchardt, Titus: Kristályparadicsom (Die maurische Kultur in Spanien) 1994
Claude Cohen: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig (ford. Sárközy Júlia), Gondolat 1989.
Courbage, Youssef and Phillippe Fargues:  Christians and Jews Under Islam. London: I.B. Tauris, 1997.
Fletcher, Richard: Moorish Spain. Berkeley, CA: University of California Press, 1993.
Ibn Khaldūn (Franz Rosenthal, trans.): The Muqaddimah: An Introduction to History, 3 Vols. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1969.
Kennedy, Hugh: Muslim Spain and Portugal: A Political History of al-Andalus. Boston, MA: Addison-Wesley, 1997.
Sertima, Ivan Van, ed. Golden Age of the Moor. Piscataway, NJ: Transaction Publ., 1991.
Watt, William Montgomery: – Az iszlám rövid története Akkord Kiadó, 2001.