Az angol nyelvben a „foglalkozás” szónak – többek között – az „occupation” és a „profession” szavak felelnek meg. Az angol-magyar üzleti szótár az alábbiak szerint definiálja az utóbbit: személyek csoportjának vagy osztályának hosszú tanulmányi idő után praktizáló tagja, miután a megfelelő tudományágban speciális képesítést szerzett. Eredetileg csak három tanult mesterség: a jog, az orvostudomány és a teológia tartozott ide, napjainkban azonban a hivatások köre kitágult, és ma már ide soroljuk a tanítást, a művészeteket és a tudományok különböző szakterületeit, például – többek között – az építészetet, a mérnöki tudományokat és a közgazdaságtant. Vajon a pr-szakma önállóságával mi a helyzet napjainkban?
Akik a szolgáltatásokat gyakorolják, azok alkotják magát a szakmát. A kérdés tehát a következő: (a fenti értelemben vett) szakma-e a public relations?
Elhamarkodott és átgondolatlan válasz helyett tekintsük át, és röviden elemezzük egy adott szakma összetevőit, kritériumait, amelyek a foglalkozás-szociológia funkcionalizmus-felfogása alapján az alábbiak:
1. elméleti tudásanyag (body of knowledge)
2. szakmai szervezet, érdekvédelmi szövetség megléte
3. a szakemberek akkreditációs rendszere
4. a szakmabeliek tevékenységét szabályozó Etikai Kódex
5. oktatás.
A jelen írásban ezt az öt dimenziót vizsgálom, legrészletesebben természetesen az oktatást, de a többi kritérium relevanciája és kölcsönös függősége miatt – néhány gondolat elejéig – ezekre is kitérek. 
BODY OF KNOWLEDGE
Ha a szakma fenti definíciójából indulunk ki, akkor a megfelelő tudományágban szerzett speciális ismeretekkel kell kezdenünk. Mit jelent a megfelelő tudományág, illetve milyen „speciális” ismeretekre van szükség? Vajon igaz-e, hogy csak azok gyakorolhatják a pr-t, akik ezeknek az ismereteknek a birtokában vannak, míg akik nem rendelkeznek ezzel a tudással, azok nem is nyújthatnak ugyanolyan szintű szolgáltatást? Szinte kivétel nélkül, minden amerikai és brit tankönyv alkalmazott társadalomtudományként említi a pr-t, ami kutatásaiban és módszereiben ugyanolyan eszközöket alkalmaz, mint a többi társadalomtudomány.
A public relations interdiszciplináris jellegét híven tükrözi az IPRA által közzétett Wheel of Education (Oktatási kerék) komplexitása, amely ideális esetben egy egész életen át tartó tanulást feltételezhet. Ha tehát elfogadjuk a pr több tudományterületet átölelő jellegét, akkor mi is alkotja valójában a public relations elméletet? A különböző tudományágakból „összeollózott” részterületek, vagy van esetleg olyan elmélet, amely kizáróan csak a pr-ben létezik és értelmezett. A válasz: igen – noha korlátozott mértékben. Ide sorolandó például a Grunig-féle modellek, amelyek bemutatása és értelmezése nélkül ma már alig létezik public relations tankönyv, illetve a Kiválóság a pr-ben (Excellence in public relations) kutatás eredményei (a kutatás leírását és eredményeinek értékelését, értelmezését is tartalmazza a hasonló címmel megjelent könyv).
Az IPRA által kiadott Arany Füzetek 7. száma az oktatással foglalkozik, és erre vonatkozóan fogalmaz meg normákat, ajánlásokat. Ez a kiadvány a PR elméletéről beszél, mintegy feltételezve annak objektív létezését, nem pedig – egy – lehetséges elméletről, megközelítési módról. Újabb irányt jelölnek ki a Kiválóság-projekt után készült empirikus és kritikai kutatások (G. Broom, D. M. Dozier, V. Hazelton, J. White kutatásai). Az elmélet gyarapodásának, fejlődésének eszköze a kutatás. Az elméleti tudásanyagot bővítő kezdeti kvalitatív kutatási módszertant a kvantitatív paradigma váltotta föl, kísérletet téve a pr „tudományosabbá” tételére, a kemény tudományokhoz (hard science) való közelítésre. Ennek jellemző példája a Grunig-házaspár által 1992-ben elindított, és jelenleg a „legtudományosabbnak” számító folyóirat: a Journal of Public Relations Research. Az ebben megjelenő tanulmányok, esszék legnagyobb része ugyanis a már említett kvantitatív paradigmára épül, és a megfelelő statisztikai ismeretek hiányában nehezen követhető és érthető.
Mind az elmélet „kidolgozásában”, mind pedig a legintenzívebb kutatásokban az amerikai szakemberek járnak élen, akiket a britek követnek. Az USA & Nagy Britannia & Európa hármas tagolódás a pr minden területén nyomon követhető, legyen szó a történetéről, a fejlődéséről, a jelenlegi gyakorlatról vagy akár az oktatásról. Hamarosan azonban Európán belül is további diverzifikációról beszélhetünk majd, de ezeknek a vizsgálata még várat magára.
Az amerikai kutatások eredményeinek európai tesztelése és alkalmazása szintén mindennapos jelenség, melynek nyomán számos kutatást és elméletet adaptálnak. Örvendetes és üdvözölendő tény, hogy Magyarországon is megtörténtek az első lépések a szakma tudásanyaga (body of knowledge) és a kutatás területén. A magyar szakemberek kutatással és értékeléssel kapcsolatos tudását, orientációját és magatartását tanulmányoztam disszertációmhoz, vagy említhetném a CERP Education & Research Magyar Tagozata által kezdeményezett felmérést is.
Az ilyen és hasonló koordinált és tudományos kutatások elsősorban a felsőoktatásban dolgozókra várnak, azonban a gyakorló szakemberek közreműködése, pozitív hozzáállása és támogatása is elengedhetetlen, még ha az eredmények esetleg negatív fényt is vetnek a szakmabeliekre. A pr magyarországi helyzetéről kevés cikk jelent meg a jelentősebb angol nyelvű szakfolyóiratokban –  ezek többsége is amerikai szerzők tollából.
SZAKMAI SZERVEZETEK
A szakmai szövetségek és testületek évről-évre növekvő száma jól tükrözi a gyakorló és elméleti szakemberek azon törekvéseit, hogy olyan szervezetekbe tömörüljenek, amelyek a szakma problémáival foglalkoznak, tagjaikkal és külföldi társszervezeteikkel kommunikálnak, továbbképzéseket, tanfolyamokat és összejöveteleket szerveznek, folyóiratokat jelentetnek meg, vagy a pr-tevékenység gyakorlásának etikai és magatartási szabályzatát fogalmazzák meg, és annak betartására ösztönzik tagjait.
A legjelentősebb nemzetközi szervezetek közé tartoznak az 1955-ben, Londonban megalakult IPRA, és a CERP (1959). A legrégebbi nemzeti szövetségek 1948-ban jöttek létre: a PRSA (Public Relations Society of America), a brit IPR (Institute of Public Relations) és a CPRS (Canadian PR Society). Ma már Európa szinte minden országában létezik az egyfajta szakmai kultúrát megvalósító szakmai szövetség, így Magyarországon is. A szövetségek szakmaisága, komolysága és professzionalizmusa azonban már eltérő képet mutat. A kérdés mindenhol ugyanaz: miként lehet a tagok számát növelni, milyen súlya van annak, hogy valaki egy szövetségnek a tagja, és mi lehet a szövetség szerepe a kívülállókkal történő párbeszédben, a pr-nek a társadalmi tudatba történő beépítésében, megértetésében és elfogadtatásában. Vajon a Magyar PR Szövetség rendezvényein részt vevő tagok alacsony száma magát a szövetséget és tevékenységét minősíti-e, vagy a pr-rel foglalkozó (szak)embereket illetve hozzáállásukat? Nem hasonlítható ugyan össze a magyarországi szakma helyzete a brit helyzettel, tekintettel a különböző időintervallumokra, tradíciókra, a volumenekre, de a Brit PR Szövetség (IPR) ötféle tagsági kategóriát állapított meg, a szakmai tanulmányokat és gyakorlatot alapul véve. A körülbelül ötvenezer pr-esként tevékenykedő szakember közül mindössze hatezer jogosult a teljes jogú tagságra, akik nevük után az MIPR rövidítést használhatják. A szövetségnek olyan szerepe lehet, mint a menedzsmentnek egy szervezetben: sokat tehet a szervezeti kultúra  esetünkben a szakmai kultúra ápolásáért.
AKKREDITÁCIÓS RENDSZER  
Vitathatatlan a szerepe az országos szövetségeknek az akkreditáció folyamatában is, amely mintegy ötvözi az eddig elemzett két dimenziót. Mi jelenti a bevezetőben említett speciális képesítést és tudást: egy főiskolán, vagy egyetemen szerzett diploma, vagy esetleg az akkreditációs vizsga? A szakmai színvonal fenntartásához, az önjelölt pr-esek kiszűréséhez, a pr társadalmi elismeréséhez melyek az elégséges feltételek, illetve az akkreditációs rendszer mennyire lesz majd képes ezen szerepek betöltésére a gyakorlatban?
Egy akkeditált szakember már bizonyított, jelentős tapasztalattal rendelkezik. Ez idáig rendben is van, viszont a nem akkreditált pr-es kategória rendkívül komplex képet fog mutatni, és véleményem szerint személyi konfliktusok melegágya, forrása lesz a már akkreditált szakemberek elismerése, megbecsülése és tisztelete helyett.
Az akkreditáció fontos eleme a folyamatos továbbképzésnek, a szakmai fejlődésnek. Az akkreditációval azonban nem ér(het) véget a tanulás, annak ellenére sem, hogy egy felmérés szerint a megkérdezett amerikai szakembereknek mindössze 12%-a tekintette az akkreditációt „nagyon fontos”-nak. Egy jól felépített, széles körben elfogadott és elismert akkreditációs rendszer Magyarországon is fontos állomás lehet a professzionalizmus felé vezető úton.
ETIKAI KÓDEX
A téma komplexitása nem csupán az etikai szabályzat meglétét és annak betartását öleli fel, hanem egy szélesebb körben értelmezett etikus magatartást is. Ismét az elméleti pr-tankönyvekre hivatkozom, ugyanis a pr és etika kapcsolatának mindig önálló fejezetet szentelnek a nevesebb szerzők. A szakembereknek tisztában kell lenniük azzal, hogy mit is takar az etikus magatartásforma, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó felelősség egyéni, szervezeti és társadalmi szinten. Egyéni szinten lényeges, hogy a szakember tevékenysége ne saját pozíciójának és erejének növelésére irányuljon, hanem az ügyfél és a közösség javát is szolgálja.
Ha a cél egy szervezet iránti bizalom megszerzése és növelése, akkor az nem is történhet másképpen, csakis etikusan, a közérdek szem előtt tartásával, ami így az adott szervezet érdekeit is szolgálja. A public relationst egy adott szervezet „lelkiismereteként” is felfoghatjuk (belső kommunikáció), illetve ha egy szervezet és társadalmi környezete közötti harmonizálás eszközének tekintjük, akkor „morális ügynökként” is szolgál (külső pr). Ezeknek a gondolatoknak a jegyében a corporate social responsibility is tágabb értelmezést nyer.
Az etikus magatartásforma tehát szintén elengedhetetlen építőköve a professzionális tevékenységnek.