„United States,/nélkülem, mondd, mire mész?/Let’s go United Stated States,/jobb, ha lelépsz!” Kicsit a kiöregedés szélén álló, a kamaszkori rock-koncertek előtti vörösboros kólák parkbéli elintézésén megedződött tankcsapdás kölökként nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de Lukács Laci ezt az 1990-es, négysoros, már-már primitíven pofonegyszerű, pimasz kis refrént is több ötletességgel rittyentette papírra, mint a most kiadott dalokat. De azért még nincs minden veszve. – Megkésett vélemény a Tankcsapda legutóbbi albumáról, a Rockmafia Debrecenről.

Gondoltam, várnom kellene vele, hogy véleményt mondjak a lemezről: hagyni kéne, hogy érjen egy kicsit, befészkelődjön néhány dal a fejembe, kialakuljanak valami asszociált hangulatképek hozzájuk; ne rögtön az első hallgatások után mondjam ki az üdvözítő vagy a lesújtó ítéletet. Tulajdonképpen mindegy lett, mennyit várok, mert végül mégsem sok változott az album többszöri meghallgatásán túl: ami elsőre nem tetszett, később sem szerettem meg, legfeljebb vállat vonok már rá, amik meg tetszenek, ugyan továbbra is tetszenek, de nem teszik jobb lemezzé a Rockmafiát, maximum annyit érzek, „ezt kaptuk, hát oké”.

„Rockmafia”… Már a cím is, amint kiderült, egy volt számomra a rossz előjelek közül. Baljós árnyak, ugye. Nem is szívesen nevezem nevén a gyereket, inkább úgy jobb hivatkoznom az kiadványra, „az új lemez”. Mert amikor kijött a hír, hogy erre keresztelték el, két részről is kifogásom volt ellene: egyrészt komolytalannak tartottam, aranyfuxos Ozzy Osbourne-ok ugrottak be, öltönyben és kopaszkutyákkal a pórázaikon, másrészt egyből felidézte bennem, akár egy irodalmi intertextuálitás, DopeMan rapper művészúr örökbecsű kifejezését önnön nyóckeres haverjaira: ez a La Mafia Familia. Plusz egy ezektől eltérő műfajban, az utóbbi években, nagy sikerrel nyomul egy kiváló formáció, az Irie Mafia, akik szintén eszembe jutottak a címről. Ez a maffiázás a magyar zeneiparnak valami divatja, vagy mi?

Azonban a lemezt megismerve egészen más érthetetlenség kötődött a címhez: mi ebben az egészben a maffiaság? Na jó, ez így naiv kötekedés, megpróbálom másképp. Szóval, tizenkét dalt adtak ki most, abból négy szól a csajokról (mert e témáról Lukács nem bír nem írni újabbnál újabb számot, de ez a könnyűzene már csak ilyen), a keményfiúság akár már itt ki van lőve. De tulajdonképpen aztán bármi komolyabb, társadalmibb témákhoz köthető színezetű, ami a bűnhöz és az alvilághoz asszociatívan kapcsolódik, csak a pénzkérdésről írt Nincsen semmi (magyar közönségnek melyik másik panaszát is lehetne kiénekelni, ha nem a pénzbajt), a már korábban megismert Mi a f… van?, és a világ mocskaival szakítani próbálást furcsa keretek közt megéneklő Kapcsolj ki. A szövegek többi része félig a halálról szól (újabb örök rocker-téma), félig az énkeresésről, és ezzel le is tudva, nem gengszterkedtünk, nem keménykedtünk. Jó, nyilván, nem is kéne ilyesmi szó szerinti kötődést elvárni, meg rá is lehet mondani, hogy „azok ott bűnöznek, ezek itt zenélnek, és ők az ellen-tábor, azaz az ellen-mafia”, vagy bármi mást, de címmagyarázatok ide vagy oda, hiába hangzik most divatosan, ez inkább: stílusidegen. És ez inkább az igazi probléma vele. – De ha az album nem a kemény valóságba vagy a mocskos alvilágba vezet be minket, mint a címe sugallta, akkor vajon hova? Hát, leginkább Lukács Laci kamaszkori füzetébe.

Amikor klipestül feltűnt az interneten a Mi a f… van? című szerzemény, egy kommentben azzal szólta le valaki a „nem a Pannon, nem is a Westel, / ami napról napra tesztel” sorokat, hogy Lukács valószínűleg elővett a fiókból egy adag, évekkel ezelőtt megkezdett dalszövegkezdeményt, és most azokból csináltak meg a fiúk egy új számot, azért kerültek bele ilyen idejüket múlt kifejezések. Az ismeretlen kommentelő vicces képzete az egész összeállításnak több pontján is újra eszembe ötlik. „Orrhangú nyafogások”, mondja Jim Morrison önmaga saját kamaszkori megszólalásaira az egyik versében, nos, ahogy Lukács Laci negyven-akárhány évesen még mindig csajokon nyűglődik, meg ahogy azt hirdeti, a céljait el fogja érni, tökéletesen szembe találkozunk a debreceni serdülőéveket élő Lacikával, akiből egyszer majd frontember lesz. Szerencse, hogy a kamaszosságot észre is vette dalíráskor, és meg is idézte, múltba nézősen, a tizenhat éves kort, a különben egész jó hangzású Pokol a mennyből című dalban. Kár, hogy sehova nem lyukad ki az a dal sem, a jó kis nosztalgiás, szimpatikus légkörű kezdésből.

De ha már egyenként emlegetjük a dalokat, nincs sok probléma velük, csak kaptunk már korábban sokkal jobb számokat is: öt-tíz év múlva, ha még van szerencsénk, hogy koncertet adjanak nekünk, nem ezeknek fogunk eufórikusan megörülni. A hangzással nincs gond, „pöpecül tolják”, mint szokták, operálnak egy pár meglepő elemmel, mint a hörgés vagy a fütyülgetés, és persze nem hagyhatjuk ki, hogy mivel ezek az első Sidivel közösen felvett felvételek, így neki is oda kellett tennie magát, és végül jó munkát végzett. A Lejárt lemez cím, megvásárlás után, a címlistát átfutva, bizonytalanságot keltett, és újabb baljós árny vetült a kiadványra. Ha rosszul sikerül, gondoltam, könnyű lesz ráfogni, hogy lejárt lemez… De ezen nem sokáig agyaltam, mert hamar megláttam a valaha volt egyik legbüntetőbb Csapda-dalcímet: Biorobot. Féltem, mi vár ránk.

Maga a marketingje az albumnak érdekesebbre sikerült, mint az, mit kapunk vele. Lukácsék elég ügyesen nyomulnak a sajtóban az utóbbi pár évben: hol a Bumeránggal közösen csinálnak épülettetős bulit, hol kliprendezői pályázatot írnak ki, hol fesztiválon mutogatják be az új klipet… Most azt találták a lemez megjelenésére, hogy csak és kizárólag a Mol kutakon lett kapható. (Jaj, ismerjük a Kiscsillag A Mol kútnál című számát? Csoda, hogy nem mentek tőle csődbe.) Ez azzal is jár, hogy az érdekeltnek berögzül, hogy hol is árulják, és már tudat alatt is tudni fogja, hova kell elmennie, hogy megvegye, de azzal is, hogy talán kevesebb is a kiszállítási költség, minthogy kevesebb helyre is kell kivinni, nem tudom, de minden esetre biztosan kevesebb a lemeznek az ára. Amíg egy sehonnani tehetségkutatós tinisztár CD-jét három-négyezrekért próbálják eladni, a huszon-sok éve nyomuló Tankcsapdáét egy ezresért is megveheti az ember: és ha valamivel, ezzel már fityiszt mutatnak a most folyó zeneipari folyamatoknak, minden médiaszereplésük ellenére, ahogy azt szeretnénk tőlük, árral szemben, tökösen.

Úgyhogy itt van az egyik erénye a lemeznek: azt mondod, nem tetszik ez meg ez a szám róla? Nem ezt vártad tőlük? A koncerteken lenyomják a korábbi jó számaikat, és abban a hangulatban még ezekre is simán elbulizol, úgyhogy egy ezres érte a Mol-kútnál megéri. Árulnak az embernek, sokkal több pénzért, rosszabbakat is.