HOAXTALANÍTÁS

A News of Tunisia című arab lapban – Z. Ahmed aláírásával –  2014. január 3-án megjelenik Balkis Melhem, a gyönyörű szaud-arábiai írónő fotója, és a tömegeket sokkoló, érzelmeket felkavaró cikk, miszerint: „az írónőt két bátyja megölte, mert túl toleránsan írt, s életében és munkája során túlságosan közel került a laikusokhoz.” A hír megjelenését követően egy napon belül a fél világ siratja a tehetséges, felvilágosult nőt a közösségi oldalakon – kivéve a BBC-t, CNN-t és az Aljazeera-t, ahol a külpolitikai szerkesztők mintha érzéketlenül „nem törődnének” ezzel a szörnyű esettel. Az egyik cikk első kommentjében – egy anonim felhívásban –, azonban az áll, hogy „Balkis meggyilkolásának híre már az előző évben is megjelent, nem kell most sem bedőlni: a nő portréképe egy arab divatlapból átvett fotó, az írónő nem is létezik.”

„Balkis Melhem” – lehet, hogy egy divatlap statisztája?

A tunéziai és az arab világ 2012-es net-oldalain Balkis Melhem állítólagos írónőnek a halála előtti írása jelenik meg, ami –valljuk be, – megható, mivel egy kiválóan megírt írást olvashatunk egy lázadó és okos nő tollából. Persze csakis akkor, ha a történet valóban igaz… Mert felvetődik az igazán lényegi kérdés: hova lett Balkis Melhem, és miként halt meg legalább kétszer (2013-ban és 2014-ben) –, ugyanazzal az itt-ott közölt, azonos szövegű cikkel a háta mögött?

Az interneten nincs egyetlen könyve sem, az arab könyvtárakban sem találom. Pedig jól írhat, ez derül ki a halála előtti utolsó cikkből, ahol elmondja – már-már vonneguti cinizmussal –, hogy miért is kellene tűrni a kegyetlen törvényeket, majd megnevezi családja képviselőit, mindkét bátyját, akik karitatív munkát végeznek (ráadásul a cikk szerint „az egyikük az Al Kaida tagja”…).

Ha Balkis Melhem valójában nem létezik, és soha nem is létezett ebben a tudatosan megkonstruált személyes imázsban, akkor ki(k)nek és mi lehet az érdeke (számítása, terve) ezzel a globális provokációval, és negatív propagandával? Amerikai CIA-kitaláció lenne? Vagy szintén szélsőséges, anti-iszlámista szervezetek kreatúrája?

Miért is hiszi el azonnal az átlagember ezt a sokkoló hírt? Miért nem gondol arra, hogy utána kellene járni? Talán azért, mert folyamatosan ez folyik a médiából: a nők elnyomása, megkövezése, savval leöntése, fiatalkorú kislányok megházasítása, a csonkítás, a szenvedés, a szabadságvesztés, a megalázás és semmibevevés?

Ha az ember a londoni Harrods-ban sétál, pénztelenül és fapadosan, azt látja, hogy főképpen két réteg vásárol: az orosz nercbundás nők, és a fekete csadoros (valószínűleg arab) nők, akiknek a szemük a legdrágább festékekkel van kikenve, és lábukon a legjobb, legmárkásabb cipők díszelegnek, a többi láthatatlan. Magabiztosan lépkednek, nevetgélnek a csador alatt, kezükön a fél Promod, Zara, Next ruhái, legalább negyven különféle, amit ki tudja, hol vesznek fel. Boldogak, felszabadultak, pénzesek. Akkor miért kellett most (vagy tavaly, vagy a fantáziában) meghalnia a szaudi Balkis Melhemnek?

Ayaan Hirsi Ali – egy valódi portréfelvétel

Miért hisszük el a hírt? Talán mert ott az érem másik oldala, Ayaan Hirsi Ali: „Engedetlen” című könyve, amelyben egy bátor nő elmondja: mivel jár az iszlám dogmatikus alkalmazása, és hogyan szenvednek a sósavval leöntött arcú nők a csador alatt. Ott van Núdzsud, a tíz éves elvált jemeni kislány, aki leírja rémálmait, ahogyan férjhez adják egy negyvenéves emberhez, ott kell hagynia az iskolát, és szexuális életet élnie kilencévesen (!) –, ha akar, ha nem. A bátor Núdzsud, aki maga keres ügyvédet, az első hivatalosan elvált jemeni nő, aki újra tanulhat, és ha nagy lesz, ügyvéd akar lenni.

Talán a legmegrázóbb Malala Yousafzai esete, aki a virtuális hálón leírta, hogy a nőknek joguk van a tanuláshoz, és apja előtt lőtték fejbe, csodával határos módon élte túl a műtétet Londonban, és ki tudja, mikor térhet haza. Khaled Hosseini: „Az ezeregy tündöklő nap”-ban leírja a kétnejűség drámájának alakulását, az áldozatok cserélődését egy családon belül. Ezért hisszük el Balkis halálát, mert prekoncepcióval rendelkezünk, és hinni akarjuk, sajnálni akarjuk, és őbenne önmagunkat is, a fájdalmainkat, a mindennapos megrázkódtatásainkat, az elnyomásunkat, a mérhetetlen szomorúságunkat. De ugyanakkor teret adunk az előítéleteinknek, harcolunk egy általunk alig ismert kultúra jogaiért, tudat alatt pedig a sajátjainkért. Lehetünk feministák, anti- iszlamisták, agresszióellenesek, szegénység ellen felszólalok, békepártiak, és lázadók.

Khaled Hosseini – egy valóban létező kortárs író

Engem ma már alig érdekel, hogy az év elején újra felröppentett világhír hoax, vagy sem. Pedig nem érdektelen az ügy. Ha a hír igaz, akkor valaki el akarja tussolni, esetleg kreált egy ál-személyiséget, aki szimbolikusan képviseli azokat a nőket, akik ténylegesen áldozatok. Ha a hír hoax, akkor valakinek érdeke lejáratni a szaudi törzsi törvényeket, gyűlöletet kelteni az arab világ ellen.

Lehet egy titkosszolgálati fogás, egy negatív propaganda, egy kiszivárgás átírása, lehet, hogy valaki fél, vagy valaki megfélemlít.

A Pen Club vezetősége nem lázad fel, a BBC sem közöl semmit, miközben szerte a világon nők tízezrei (például a Marie Claire olvasói is, aminek a szerkesztői szintén szó szerint átvették a tunéziai cikk szövegét) hinni akarják Balkis iszonyú halálát, és azt, hogy ő az újabb mártír a 21. század sok százezer női áldozatai közül. Ha pedig kiderül, hogy a hír egy álhír volt, ottmarad a tudat alatt, Bakis nem, de igenis nők sokasága pontosan így hal meg, áldozatai a fundamentalista, és a mindenféle rendű-rangú diktatórikus államberendezkedéseknek.

Hetek múlva is emlékezni fogunk Kim Jong-un kutyák elé vetett nagybátyjáról. Pontosan 120 kutya, ami egyes sajtóhírekben már „120 négylábú”-ként szerepel –, miáltal valószínűleg enyhíteni akartak a sokkoló hatáson, de a gyanútlan ember lehet, hogy majd elgondolkodik: vajon „négylábú” macskák, vagy tehenek elé vetették azt a szerencsétlent?

Kim Jong-un – Vajon álhírekkel kell harcolni a diktátorok ellen?

A koreai lapok nem közlik a kutyák általi halált, Dél-Koreában sincs információ, hogy ebek elé vetették volna. Akkor hol is jelent meg a hír? Interneten persze, átvették egy kínai újságból és fél világ közli. „Pontosan 120 kutya” –, írják a kínai lapok tudósítói, akik mit is kerestek a kivégzésen, hacsak nem számolni mentek, és pontosan 3 napig éheztették őket, ezt is valami misztikával számolták ki.

A Washington Post ismert külpolitikai tudósítója – Max Fisher –, több érvet is közöl, hogyan történhetett a kivégzés, amit egy bíróság előtt döntöttek el. Elcsodálkozik, miért is nem közölték a dél-koreai hírügynökségek, és a kételyeit jogosan fogalmazza meg, pontokba szedve.

Kinek volt érdeke ez a kutyás barbárság terjesztése? Hacsak nem Kína ad egy jelzést, hogy vegyen már vissza Kim Jong-un az öntörvényűségből, mert rossz imidzs vár rá, vagy az ellenállás megunta az önkényességét és kiszolgáltat egy hírt, ami valljuk be nem kontrollált.

De vigyázat! Akár ellenpropagandává is válhat, hiszen az sem kontrollált, hogy a hír nem igaz.

Hoax vagy nem, a kutyák nem mennek ki a fejünkből, és Kimet már az életben nem szeretjük meg.

Az viszont elgondolkodtató ki kit manipulál és miért, ki mit akar hinni és miért, és hogyan születnek az előítéletek, hogyan hatnak, és az északi szelek hogyan válnak déli szelekké, a keletiek nyugatiakká vagy fordítva.

Talán igaza volt Pablo Picassonak: vegyél öt színt, és használj hármat, de azt úgy, hogy maga „A Kép” legyen! Három megbízható forrás nélkül nem kell elhinni egyetlen hírt sem a mai világban, és még azok tudatában sem árt a kétely…
Maradjunk csak meg Tamás (szállóigévé vált) mondásánál: „Hiszem, ha látom, és nem látom, ha hiszem...”

A témával kapcsolatos forráshelyek:

http://forumdesdemocrates.over-blog.com/article-assassinat-la-romanciere-et-ecrivaine-saoudienne-balkis-melhem-est-assassinee-par-ses-freres-121862588.html
http://www.washingtonpost.com/blogs/worldviews/wp/2014/01/03/no-kim-jong-un-probably-didnt-feed-his-uncle-to-120-hungry-dogs/?tid=sm_fb
http://azizfaresidees.unblog.fr/2014/01/03/mais-ou-est-donc-or-ni-car/ 

*

Eredeti megjelenés: 2014.01.04

*

Author: Turós Margaréta

„Megkülönböztetni a hallgatást – a fecsegéstől, a mélységet – a felület álságos csillogásától, az állandó nevetséges igyekezetet – a bölcsességtől, a ripacsságot – az igaz szótól, a hazug meséket – a természet és természetesség igaz kisugárzásától, az erőltetett imázst – az önmagából eredő Erőtől, a mindenben résztvevő erőlködését – a kívülállóság benne-lévőségétől… – Azt hiszem, ezt tudja az a Tibeti Láma.” - írja Turós Margaréta, aki Szamosújváron, a kis örmény városban, a francia diákforradalom évében, egy fagyos januári napon született. Iskoláit Kolozsváron végzi, az akkori 3-as számú matematika-fizika, mai Báthory Gimnáziumban. A Bolyai Tudományegyetem kémia-fizika szakának befejezése után Budapesten kezd tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemen 2003-ig elvégzi a filozófia szakot is, „keresve az élet nagy értelmét”. Diplomamunkáját Emil Cioran pesszimista filozófiájából írja, aki mindmáig szívügye maradt, akár az emigráció és az otthontalanság témái. 2013-ig megszerzi a harmadik egyetemi diplomáját, a miskolci Egyetem Kulturális Antropológia vizuális szakán. Egyórás vizsga-dokumentumfilmjének címe: „Itthontalanság”. Fiatalkora óta rendszeresen fotózik. 2013 óta a PR Herald online lap kulturális antropológia rovatvezetője. 2014-ben az Air France légitársaság országos fotóverseny döntőse, a párizsi Charles de Gaulle repülőteret fotózza. A tanítványaival közös fotókiállítását – „Újpalota: egy pillanatnyi élet” – Szipál Márton nyitotta meg. 2014-ben volt az első önálló, bemutatkozó fotókiállítása – „Színeim története” címmel – a Gozsdu Udvarban. Ezt követően az Izraeli Kulturális Intézetben, a Massolit Galériájában, valamint Indiában, Franciaországban és Kubában is kiállították a fotográfiáit. Öt kontinens 52 országában járt, öt nyelven beszél, „street photographer”-nak vallja magát. tigramave@hotmail.com

Vélemény, hozzászólás?