Gondolják, hogy az Új eltörli a Régit? Valóban úgy gondolják, hogy a Saddam Husseinek, Khadafik és a tálibok, … kiradírozzák az Arisztotelészeket, a Jézus Krisztusokat, a Zolákat (a híres „Vádolom!” c. nyílt levele miatt elítélt francia írót, aki megvédte Dreyfust, a kis zsidót), a Senghorokat (Szenegál egykori miniszterelnökét), és hogy a globalizált világunk négy sarkában kis svájci köztársaságok fognak virágozni?

Minden naivitás nélkül el kell ismernünk, hogy ezek az utóbbiak  – mindegyik a maga módján, a maga korában – megteremtették a  szekularizmus tiszteletét és a lelkiismereti szabadságot, és olyan módszert alapoztak meg, amely nemcsak az államot, és a – vallásos vagy nem vallásos – ideológiákat választja szét.

Volt merszük ahhoz, hogy a maga valóságában lássák az embert.

A „szekularizmus”  elve mentén hasonlóan gondolkodtak, és  felismerték, hogy ez a „szekularizmus” – filozófiai meggyőződésünktől függetlenül – egyetemes. Valójában mindannyian ugyanarra a tiszteletre, részvétre, összetartozásra és szavaink meghallgatására vágyunk…

Ezen igények kölcsönösek: a tisztelet iránti vágy magában foglalja a mások tiszteletére való aspirációt. A tisztelet együtt jár az odafigyeléssel… Tehát mindannyian a Szükség lényei vagyunk, ahogy Marshall Rosenthal, az erőszakmentesség egyik atyja is írta. Megmutatták, hogy van mód a kölcsönös függés és az egymásra utaltság megélésére anélkül, hogy a másikat eltipornánk, zsarnokoskodnánk felette, hogy egymás nélkül Robinson Crusoe-k maradjunk, kapcsolatokra éhezve és azoktól elszigetelve – de csakis akkor, ha hűek maradunk lelkiismeretünkhöz.

Ugyanígy az összes görög közül kétségtelenül Arisztotelész az, aki a legnagyobb emberséget tanúsítva gondolkodott a Város boldogságáról, és tette ezt anélkül, hogy kizárta volna ebből a hadifoglyokat és a rabszolgákat. Az erkölcs, a pszichológia és a spiritualitás közötti kapcsolat segíti a mindennapi tevékenységek örvényében vergődő mai embereket is abban, hogy megtalálják életük értelmét, azaz tisztán lássák önmagukat, és a lehető legjobban ki tudja használni az életét.

Jézus, a zsidó, akit egyesek – jogosan vagy jogtalanul – azzal vádolnak, hogy Istennek képzelte magát, csupán egyetlen dolgot tett: megdöntötte korának uralkodó gondolkodásmódját. A lábmosás, amely távolról sem valami tréfás dolog, ennek legmarkánsabb jele. „Kabinetfőnöke”,  Péter, nem érti, hogy „főnöke”, Jézus, miért csak a lábát akarja megmosni. Azt kéri, hogy megfürdethesse. Péter, a befolyásos ember, fél. Félti a pozícióját. És Jézus egyszerűen válaszol neki: „Kedves barátom, ha te akarsz a főnök lenni, először tanulj meg szolgálni, akkor leszel képes igazán vezetni másokat, mivel addigra megérted – szívem mélyéből kívánom Neked – hogy ahhoz, hogy szolgálhass, először engedned kell, hogy a munkatársaid szolgáljanak.”

Évszázadokkal később Emile Zola a lelkiismereti szabadság nevében Auriol francia miniszterelnöknek írt levelében azzal vádolja őt, hogy Dreyfus, az állítólagos zsidó kollaboráns pere nem más, mint komédia, egy hatalmas vicc, egy karikatúra. Zolát elítélték, mert megkérdőjelezte a XX. század eleji sztereotípiákat. Dreyfust évekkel később rehabilitálták, melyet Zola már nem ért meg. A hazugság elutasítása címén a tévedés kockázata nélkül állíthatjuk, hogy Emile Zola tette nemes cselekedet volt:  önzetlenség.

Végezetül pedig idéznem kell Léopold Sedar Senghor költőt, aki egyben  Szenegál első elnöke volt a dekolonizáció után. Ő az afrikai demokrácia szónoka, aki  elutasította a marxista ideológiák meghonosítását hazájában. „Afrikai stílusú” demokratikus víziójának kulcseleme az afrikai hagyományokat és a demokratikus értékeket ötvöző „falusi szövetkezetek” létrehozása volt. Egy nagy tehetségű ember volt, aki a decentralizálással megteremtette az ország etnikai csoportjai közötti szolidaritás alapjait, az ország politikai, gazdasági és kulturális fejlődésének olvasztótégelyét. Elképzelése felerősítette a nyugati és keleti nemzetekkel történő nem a paternalizmuson alapuló párbeszédet. Azzal, hogy elhatárolódott az országot megbélyegző címkéktől, megnyitotta a párbeszéd útjait egy igazi partnerség felé, ahol nincsenek alsóbb- és felsőbbrendűek.

Kénytelen vagyok konstatálni, hogy a kultúrát – melynek helyét már régóta átvette a politika – lassan szintén elsöprik a színről korunk új vezérelvei, a gazdaság és a tőke.

A francia miniszterelnök, a szocialista Manuel Vals kijelentette: „Szeretem a vállalatokat!” De vajon szeretnie kell őket? Egy miniszterelnöknek tisztelnie, értékelnie, elismernie és biztatnia kell őket a vállalkozásra… De szeretni őket, miközben a munkanélküliségi ráta szakadatlanul nő… nem sértő ez?

Vals úr  védelmében azt mondanám, hogy halad a korral. Hangosan, erőteljesen és jól kommunikál, de valóban vezeti-e országát, ha meg sem említi azok népes csoportját, akiket elpusztítanak azok a rendszerek, melyek mindig azokat részesítik előnyben, akiknek amúgy is megvannak az eszközeik, hogy hallassák a hangjukat?

Sürgős szükség van egy olyan szigorú szekularizmus felépítésére, amely a nevelés eszközeivel, és nem a fegyverekkel halad előre, egy olyan szekularizmusra, amely meg meri szabadítani magát mindentől, ami romlott, egy olyan szekularizmusra, amely elutasítja a haszonelvűséget, amely nem felületes, amely integrál egy olyan korban, amikor  különböző kultúrák és identitások keveredésének vagyunk tanúi.

A Bin Laden-félék szekularizmusával szemben, akik prófétájukat dicsőítve megtévesztik híveiket, és akik a társadalmi igazságtalanságokat és szabadságjogokat ürügyként használják fel, hogy saját gazdasági uralmukat érvényesítsék – én inkább  Arisztotelész, Jézus, Zola, Senghor és még sok más példáját választom, akik hangot adnak a „Hangtalanoknak”. Figyeljetek rájuk és tiszteljétek őket.

Még nem késő cselekedni, felülvizsgálni bizonyos kódexeket, de itt az ideje, hogy ne hagyjuk, hogy a környezet – kész gondolatokkal –megtévesszen minket.

Forrás:

Jean-Pierre Aussemes: Non à un certain <<prêt à penser >>

Fordítás

Juhász Anikó

Eredeti megjelenés dátuma: 2015.07.05.