Kuti Tamás Zsákhordó című regényéből adunk közre szemelvényeket. Az első részlet következik.
– Azt hittem, már nem is jössz haza.
Nicole-nak vékony ránc jelenik meg a homloka közepén. A megvetett ágyukban ül, egy könyv és a laptopja hever egymás mellett az állatfigurás ágynemű kis állatkái között. A könyv épp úgy helyezkedik el, mintha az egyik minta, egy kiselefánt ormánya tartaná.
– Comment va-t-il? – kérdezi.
– Szerintem a halálán, de Sarolta szerint minden OK.
– Meg fog halni?
– Nem hinném. De Sarolta biztosan többet tud, mint mi. Ápolónő volt.
– A Sarolta, az Sarah, ugye?
Keszei Gergely bólogat.
– Ezeket a magyar neveket sohasem fogom megszokni, chéri.
– Akkor Sarah. Így jobban hangzik?
– Oh, beaucoup mieux.
Álmosan elmosolyodik, Gergő pedig a kisszoba felé néz.
– Alszik?
– Kétszer fölébredt. Megérzi a nyugtalanságot.
Szinte egy időben ásítanak Nicole-lal.
– Most jöttem csak rá, hogy mennyire igazad volt – folytatja. Azt hiszem, apa az öccsét látja bennem. Mentem fel a kórház lépcsőjén és végig erre gondoltam, chérie.
– Aludjál inkább, majd reggel átbeszéljük – Mutatóujjával körberajzolja az egyik figura fejét, akár egy élő kisállatét, ami épp megelevenedett és azt simogatná. Aztán kézfejét hirtelen a homlokára teszi, mintha észrevenné, hogy Keszei bámulja azt a kicsi ráncot a közepén.
– Rivalizálnak az öccsével – folytatja mégis, leragadó szemekkel. – Szerintem gyerekkoruk óta. Aki apukádnak nem hajlandó behódolni, azt mind versenytársnak tekinti. És ezt az öccse is érzékeli, beszáll a küzdelembe.
– Akkor anya behódolt?
– Minden bizonnyal. Apáddal valószínűleg nehezen lehetett volna együtt élni másképp, mint behódolással. Anyukád okosabb volt nála, de apukád bizonyos tulajdonságai felnagyítva tükröződtek vissza benne.
– Vajon miért?
– Talán sajnálatból, talán szerelemből. Talán mindkettő szerepet játszott. Az ember nem racionális lény. Ilyen egyszerű. Anyukád egy tisztességes polgári családban nőtt föl, de szerintem érzelmileg elhanyagolva. Aztán megjelenik egy ilyen bájos, állandóan mosolygó fiatalember hatvan fehér foggal és telebeszéli a fejét.
– Egyszer egy barátnőm azt mondta, apa tükör előtt gyakorol otthon.
– Nem járt messze a valóságtól. A nárcisztikus embernek sokszor begyakorolt sémái vannak mindenféle kommunikációs helyzetekre. Az élet alakítja őket ilyenné.
– Az élet? És akkor mást miért nem?
– Ó chéri!
Nicole szemei kinyílnak, már cseppet sem tűnik álmosnak.
– Ugyan nehéz éles vonalat húzni, ezért csak átmenetek vannak, de az átmenetek vége egy idő után személyiségtorzulás. Ilyen a nárcisztikus is. Kisebbségi komplexusból fakad. Ha valaki nem egyenrangú szeretne veled lenni, hanem föléd akar kerülni, kihasználni, manipulálni, az nem képes veled normális emberi kapcsolatra. Azért akar fent lenni, mert máshol kevésnek érezné magát. A veled egyenlő szint nem elegendő neki. Ha pedig szembesíted a manipulációival, azzal megalázod őt, és akkor neked ront. Gúnyolódik, sérteget, megtalálja a leggyengébb pontodat és hatalmas ütéseket mér rád.
Annak ellenére, hogy kellemetlennek érzi, amit mond, Keszei továbbra is büszkén hallgatja feleségét.
– Mégis évekig képes valaki együtt élni vele – folytatja.
– Mint anya is. Tizenhárom évig.
– És van, aki akár egy életen át! Ha nem alázod meg, ha nem ütközik az érdekeibe a jelenléted, ha megfelelően elismered a felsőbbrendűségét és kiszolgálod őt, ha ápolod és fenntartod a nárcizmusát, ha hagyod magad manipulálni, vagy csak nem veszed észre hogy manipulál, akkor jó partner leszel neki.
Nicole a könyve és a laptop között hasra fekszik, fejét oldalra fordítja, hogy Gergő hallja, mit mond.
– A nárcisztikus ember nem rossz társaság. Mondhatni kellemes. Jó humor, kedvesség, szenvedélyesség. Ő alakítja olyan minőségűre a személyiségét, hogy tetsszen neked, hogy tetsszen másoknak is. Csak akkor tud igazán kihasználni, ha szimpátiát mutatsz felé. És jaj neked akkor, ha beleszeretsz. Mindig messzebb és messzebb megy. Feszegeti a határaidat és ha látja, hogy ezek a határok mozdíthatók, akkor lassanként, szinte észrevétlenül továbblépeget.
Gergő elhatározza, hogy mostantól nem fogja tovább kérdezni Nicole-t. Attól tart, másképp fog visszanézni az életére, leértékelődnek majd az emlékei, azok az emlékek, amikor úgy érezte, boldog volt az apjával. Annak ellenére, hogy a Lola-féle história már egyértelműen megmutatta, milyen közöttük a viszony. Milyenné vált, milyenné tette ő maga. Egyre idegenebbnek tűnik az apja, de az még inkább idegen tőle, hogy hibáztassa őt. Most ott alszik egy kórházi ágyon lekötözve, úgy megalázva és annyira kiszolgáltatva, ami az ő esetében többszörös fájdalom lehet, mint bárki másnak. Eszerint a nárcisztikus ettől még jobban szenved, mint más földi halandó. Megsajnálja, mint már annyiszor. Talán nem jó a valóságról tudomást vennünk. Nem mindig jó.
Vaníliaégbolt.
Milyen könnyen fel tudjuk építeni a kívánságainkat – gondolja. Belelátni szépet a rút világba, megkeresni a nekünk való fényes, kavicsos ösvényt, amikor a tekintet minden lépéssel emelkedik egyre feljebb, és csak a végén, csak a legvégén válik igazából horizonttá, hogy kiegyenesítse tehertől görnyedő gerincünket. Csábít a valóságtól való elrugaszkodás, mert ott minden sokkal szebbnek tűnik. Álmok teljesülnek azzal, hogy szabadon értelmez olyan dolgokat, melyek más, valós kontextusban egészen más jelentéssel bírnak. Amit más észrevesz, ő sohasem fog. A bántás vehető igazmondásnak, jóakaratnak. A bók nem számításnak, hanem értékelésnek. Ha pedig valami megmagyarázhatatlanul fáj, és keressük az okát, akkor ezt mondjuk: rossz hangulatban volt. Vagy azt: nehézségei voltak.
Úgy gondolja, valami elveszett benne. Nem értették, miért keres ideálokat. Miért keresi az apját nagyapjában, vagy a Zoli nagybátyjában. Mindene megvolt, a család körülötte, az ünnepek, húsvét, születésnap, mikulás.
Zsák, zsák, telizsák…
– Miért nem mondod ki, chérie, hogy apám egyáltalán nem szeret?
Nicole megfordul és szomorú, lehajló szemekkel néz rá mereven.
– Tényleg ennyire fáj, drágám?
– Nem tudom – válaszolja elernyedve.
– Azon kívül van még egy fontos dolog, amiről nem beszéltem, pedig már nagyon régen szerettem volna…
Lekapcsolja az éjjeli lámpát. Csak a terasz előtti fény világít be, és vetít háromszög alakzatokat a fehér, fűrészporos tapéta két oldalára. Nicole mellé fekszik, kibújtatja az inge felső két gombját és nagy levegőt vesz. Olyan nagyot, mintha egy ötvenméteres medencét készülne egy szuszra átúszni víz alatt.
– Ugye emlékszel Lolára, chérie?
