„Bábeli nyelvzavar uralkodott Sinear földjén, amikor az emberek építeni kezdték a Bábeli Tornyot, azzal a dölyfös szándékkal, hogy csúcsa majd az eget veri, s ők kényelmesen átsétikálnak egyik csillagról a másikra. Az Úr megsokallta fönnhéjázásukat. Ködöt bocsátott elméjükre, összegabalyította a nyelvüket. Többé nem értették egymást. Ha a pallér gerendát kért – csákányt hoztak neki, téglaragasztó szurok helyett – vizet. Az építkezést sürgősen abba kellett hagyni. Nagy deficit mutatkozott. A vállalkozás csődbe jutott, bejelentette fizetésképtelenségét, a Torony pedig csonkán meredt az égre, puszta falaival. De tövében nyomban Nyelviskolák, Fordítási irodák keletkeztek. Tanárok, ki gyorsan megtanulták az összes nyelveket, nyelvtanokat írtak, s a tolmácsok – csinos sapkával fejükön – jó pénzért arra vállalkoztak, hogy a sok boldogtalan halandót közelebb hozzák egymáshoz. Ekkor született meg a műfordító.” – írta Kosztolányi Dezső. De vajon mi újság manapság? R. Szabados Tamást, a Syllabux Könyvkiadó tulajdonosát faggattam néhány műfordítással kapcsolatos aktuális témával kapcsolatban.

– Az Országos Idegennyelvű Könyvtár Műfordítás Adatbázisa a magyarul megjelent műfordításokkal kapcsolatos kutatást, tájékozódást segíti. Tartalmazza a világirodalmi művek eddig megjelent fordításait 1987-től napjainkig, sőt szórvány jelleggel a magyar folyóiratokban korábban közreadott adaptációk is megtalálhatók benne. Könyvkiadói döntéseit megelőzően szokta Ön használni ezt az adatbázist?
R. Szabados Tamás: – Volt rá példa, de alapvetően nem ebből indulunk ki. Egy ilyen adatbázis leginkább akkor hasznos, ha ellenőrizni akarom, hogy egy mai szerző műve megjelent-e már magyarul – ugyanis egy fordítás másodközlése jóval olcsóbb. Ennek ellenére többször előfordult, hogy sikerkönyveket újrafordíttattak a kiadók, ugyanis nem tudták, hogy már megjelentek, ami sokat elárul a magyar könyvkiadás jelenlegi állapotáról.
Egyébként nem az ördögtől való, hogy egy könyv több fordításban is megjelenjen ugyanazon a nyelven. Tökéletes fordítás ugyanis nem létezik. Minden műfordítás értelmezési kísérlet – a jó fordító ugyanis nem szavakat és mondatokat, hanem szöveget fordít – viszont a szöveg tágabb egység, nem beszélve arról, hogy egy nyelv logikáját, zenéjét, stílusárnyalatait nem lehet 100%-osan visszaadni.
Az olvasónak az lenne az érdeke, hogy többféle értelmezésben, nézőpontból is megismerhessen egy adott szöveget. Ráadásul a műfordítás sokkal gyorsabban porosodik, mint az eredeti szöveg, ami megint csak indokolja, hogy időről-időre újabb fordítások szülessenek.
Csakhogy a magyar piac túl szűk ahhoz, hogy egy adott mű több fordítása megélhessen egymás mellett. Gondoljunk csak arra, mekkora port vert fel a Rozsban nyafogó esete – pedig mind a két fordítás az egyik legnevesebb magyar műfordító műhelyben készült, felkészült szerkesztőkkel, komoly kiadói háttérrel stb. Tegyük hozzá, az újrafordítás azzal jár, hogy a korábbi fordítást nem fogják kiadni, ami azért gond, mert a pofátlanul alacsony fordítói díjakat azzal kompenzálják, hogy minden újra kiadásnál megdobják a fordítót a fordítói díj felével. Tehát egy könyv újrafordítása a másik fordító egzisztenciáját támadja.
– Megítélése szerint miért jelenik meg ennyi fordítás, és miért fogyasztunk arányaiban jóval több külföldi szerzőt, mint magyart?
RSZT: – Ennek több oka van. Az egyik, hogy mindig a sikeres országok értékrendjéhez igazodunk, és Magyarország az irodalomban sem tartozik a vezető nagyhatalmak közé. Nincs sok esélyem rá, hogy amerikai állampolgár legyek, viszont ha amerikai sikerszerzőket olvasok, egy kicsit részese lehetek annak a világnak. Nem véletlen, hogy nem szenegáli vagy nepáli szerzők vezetik a bestseller listákat: a gazdasági siker kulturális hegemóniát eredményez, hiszen öntudatlanul is a sikeres országok értékrendjéhez igazodik. És persze még mindig velünk él a vasfüggöny öröksége: ami külföldi, az legtöbbször érdekesebb, mint az itthoni dolgaink.
Emellett vannak kényelmi szempontok is. A könyvkiadás komoly befektetést igénylő üzleti vállalkozás. A kiadók többsége szívesebben ad ki olyan művet, ami már több helyen komoly siker volt, mint egy ismeretlen magyar szerzőt. Tegyük hozzá, azokat a magyar szerzőket, akik a legújabb nemzetközi trendeknek megfelelő, ütős könyveket írnak, nem szereti a magyar közönség. Amikor arról beszélünk, hogy miért nincs jelen a magyar irodalom a nemzetközi könyvpiacon, akkor abban ez is vastagon benne van.
– Két különböző kultúra közötti párbeszéd legfontosabb eszköze az idegen nyelvről fordítás. Éppen ezért csöppet sem elhanyagolható kérdés, hogy milyen könyvek segítségével folyik ez a dialógus. Az, hogy mit fordítanak le egy bizonyos korban egy másik nyelvre, pontosan leírja a két kultúra mindenkori állapotát. Milyennek ítéli meg a hazai helyzetet ezen a téren?
RSZT: – Ne essünk túlzásba! A kultúrák közti párbeszédet nem a könyvkiadás határozza meg, hanem ezer más dolog – leginkább a hétköznapi eszközök. És lássuk be, a könyv még a kulturális termékek között is eléggé hátul kullog. Pl. egy tévésorozat sokkal több emberhez jut el, mint a könyv. Ez az egyik fele. A másik, hogy régebben is sok mindent lefordítottak. A 19. század egyik jelentős sikerszerzője: Ponson du Terrail. Nálunk is falták a műveit. Vagy ott van Eugène Sue.
Krúdy Gyula mindkettejükért rajongott, de ki emlékszik ma rájuk?
Közben azért Puskin éppúgy lefordult magyarra, ahogy Dosztojevszkij is. Egyébként nem hiszek abban, hogy egy társadalom élhető volta és a korszak irodalma között bármilyen egyenlőségjelet lehetne tenni. Nem arról van szó, hogy szorgos munkával ne lehetne kimutatni összefüggéseket, de lássuk be, ezek eléggé marginálisak.
A könyvkiadásban kicsit túllihegjük ezt a „tartsuk a kezünket a világ ütőerén” kérdést – ami az egyes fordítások megítélésén is látszik. Mára nemzeti sporttá vált a műfordítások kritizálása, ami legtöbbször egyes kifejezések, kiragadott mondatok szétcincálásából áll – és természetesen a címeken is szívesen rugóznak, amivel csupán annyi a gond, hogy egy könyvben a cím után még 300-600 oldal következik, amit a fordítók többsége legalábbis elfogadhatóan megold. Erről viszont nemigen esik szó a kritikákban, és ez a hozzáállás elképesztően torz szemléletet eredményez – de persze mindenkinek szabadságában áll, hogy fontos embernek érezze magát.
Azért halkan megjegyezném, hogy a könyvkiadás csapatmunka, a fordító után még többen átnézik a szöveget – és nem mindig a fordítóé az utolsó szó. Megjegyzem, az egyes könyvek sikerének semmi köze a fordítás minőségéhez, amire rengeteg példát lehet sorolni.
De hogy visszatérjek az eredeti kérdésre: vannak könyvek, amelyek lényegesek abból a szempontból, hogy ezekről ismeri egymást a világ, csak nem jelentek meg magyarul, vagy ha mégis, teljesen nyomtalanul tűntek el a kínálatban, ugyanis nem ütötték meg a magát mainstreamnek tartó értelmiség ingerküszöbét – ami természetesen nem oka, de jellemző tünete a jelenlegi közállapotoknak. Persze az, hogy a magyar társadalom és értelmiség problémaérzékenysége mennyire fals, nem csak ebből látszik.
– Jó üzleti döntésnek számít Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése immár ötödik magyar fordításának megjelentetése 2015-ben vagy ezt kultúrmissziónak tekinti?
RSZT: – A Syllabux nem profitorientált könyvkiadó. Ezt a fordítást mindenképpen kiadtuk volna, de szerencsére pályáztunk vele. Az oroszországi Insztyitut Perevoda (Fordító Intézet) évente egy klasszikus és egy modern irodalmi mű lefordítását támogatja, jellemzően valamelyik nagy világnyelvre – és természetesen előnyben részesítik azokat a könyveket, amelyeket még nem fordítottak le a célnyelvre. Ők a már elkészült fordítások alapján döntenek. Kis nyelvként – egy hatalmas nemzetközi mezőnyben, a Bűn és bűnhődés ötödik fordításával elnyerni ezt a pályázatot úgy hiszem, nem csupán Soproni András, a fordító, hanem a magyar műfordító társadalom számára is komoly elismerés.
– Mostantól következetes kiadói gyakorlat lesz a Syllabuxnál, hogy a borítóoldalon feltüntetik majd a fordító nevét is? Milyen megfontolások vezették, amikor Soproni András nevét kiírták? 
R. Szabados Tamás: – Ez ma általános trend az EU-ban, pont azért, mert felismerték a műfordítások kultúraközvetítő szerepét. Az izmosabb EU-s támogatásoknál kötelező kitenni a fordító nevét a borítóra, és én személy szerint őszintén egyetértek vele.