Teonak olyan fekete volt a haja, mint a halála. Hullámos, dús, gyönyörű fekete haj, azt mondták a városban, fehér embernek hogy adott az Isten ilyen hajat, nem lehet, hogy egy percig másra figyelt és egy szőke afrikai fekete helyett teremtett egy ilyen hajú kelet-európait? De a hajánál feketébb volt a tekintete, az a mindig ábrándos, semmibe néző rejtélyes szempár, amit soha senki sem tudott megfejteni. Mintha túllátott volna a gyárkémények falán, mintha az olajos kék munkaruhák eltűntek volna a számára és a kilátástalanságot holmi szédületes tündérmesévé változtatta volna, amiben már senki sem hitt.
Teo ugyanúgy ment reggel hatkor gyárba, mint a többi munkás, de valahol útközben a szürke emberi sziluettek átváltoztak múlt századi bálba igyekvő nemesekké, a poros kamionok hintókká és a sáros út macskaköves úttá.
Minden reggel gondosan megfésülte haját, hosszú percekig nézte magát a homályos tükörben, igazgatta azt a Humphry Bogart-os tekintetét, mintha Ingrid Bergman ott várta volna a kombinát udvarán, vagy Scarlett O’Hara igéző szemmel neki mondaná a „Holnap is nap van!” szállóigét.
De csak a mindenkori gyárkémyény és a nehéz munka porától ráncosodott arcok várták, a mester tapintatlansága, a kimondhatatlan szavak birodalma és a ma sincs fizetés kijelentése. A hosszú hajnali kenyérsorokat úgy élte meg, mint aki egy színészválogatási reménysorban áll, munkástársai háta mögötti kuncogását, mint akik arról beszélnek, hogy mikor lesz a nagy esemény, amin Teo előadja a legújabb regényét.
„Hülye” – mondták róla az ellenségei. „Csak skizofrén” – védték a barátai.
„Menthetetlen” – intett az anyja.
Teo mindebből semmit sem hallott, mert a szavak mindannyiszor reakcióba léptek a levegővel, a rezgések átalakultak és az új frekvenciák reményteljes hangzása Teót átlebegtette a saját valósága fölé.
A kocsmában mindig ő fizetett, és ezt a naivságát sokan kihasználták. Hiába szidta kínkeservvel, hiába integetett ökölbe szorított kézzel az anyja, Teo nem változott.
Ült a kocsmában és hallgatott. Meghallgatott. Sokan mentek hozzá elmondani bánatukat, sokan nem, mert besúgónak hitték, másképp nem tudták volna megmagyarázni Teo vonzerejét, invesztált idejét és mérhetetlen türelmét az emberi gyarlóság hallatára.
Ő soha sem beszélt, a szavak bent rekedtek, mert ha kijöttek volna, nem értették volna őket az emberek. Átváltoztak volna, amig hozzájuk jutnak.
Reáliákká.
Mit mondhatott volna? Annyi szeretet van a világban, vagy lesznek jó idők, vagy ha tudnánk hinni, de mindezek a szavak csak bent léteztek és Teo féltve őrízte őket.
Nem sok emléke maradt.
Egyszer írt egy lánynak egy verset. Egész éjjel írta, százszor átírta, megváltoztatta a ritmusát, a zeneiségét, tökéletesnek akarta. Reggelre lett kész, és gondosan leírta egy képeslapra, ami a tengert ábrázolta.
Egész úton lebegett, szorította a verset, mint aki élete hozadékát vette magához.
Aztán amikor odaért ahhoz a padhoz, ahol a lány várta barátnőjét, azt látta, hogy a lány egy nála nagyobb fiúval csókolódzik. Miért pont abban a pillanatban? Mi lett volna, ha ő késik egy fél órát vagy a fiú késik, vagy a lány, ki tudja?
Százszor lejátszotta magában a jelenetet, amint késik a fiú és ő megy oda helyében, odaadja a verset, a lány elsírja magát, átöleli és ő megkéri a kezét.
Vagy késik a lány, elmegy a fiú, és ő várja a padon, letörli a lány könnyeit, a kezébe nyomja a verset, a lány elolvassa és átöleli, rájön, hogy most találkozott az igazival.
De nem ez történt, ám Teo megtanulta abban a pillanatban, hogy a valóság csak értelmezés kérdése.
Ki vehette el az álmait?
„Annyiféle valóság létezhet, amennyit akarunk.” Ez volt az a mondat, amiért Teot a Securitate tíz évre lecsukta, „antikommunista tevékenységért” és „fals ideológiák terjesztéséért”.
Tíz év. A fiatalság évei. Őt, aki annyira szabad volt. Annyira szabad.
Hogyan telt el a tíz év, erről senki semmit sem tud, mert Teo egy szót sem mesélt, amikor kijött negyven kilósan, görnyedt háttal. Soha semmit. Senkinek.
Sokáig ki sem ment a szobájából, csak nézett ki az ablakon, túl a hegyeken.
Aztán egy nap megtalálták, vízbefulladva. „Ismeretlen ok” –, állapította meg a rendőrség. Sokan azt mondták, hogy a térdei le voltak horzsolva, mintha menekült volna, mintha valaki befele nyomta volna a sekély vízbe. Mások szerint ivott és beesett. Ismét mások a Securitate kezét látták a dologban.
Senki sem beszélt erről, egy hétnél tovább. Egy „jaj, szegény!”-nyel elintézték.
1989 után, sok-sok évvel a történtek után, egy napon egy eladott ház padlásán két gyermek megtalált egy füzetet.
Kacskaringós kézírással írodott valamikor sok évvel azelőtt.
(1969. július 20.)
„Nem arra születtem, hogy megértsem a rendszert, a rendszert sem azért jött létre, hogy megértsen engem, mégis elkerülhetetlenek vagyunk egymás számára. Már akkor rég rájöttem, hogy a létezés több síkon folyik, olyan ez, mint egy piramis, amelynek ha csak ebben a földi síkjában élünk, gondolkodunk, akkor ennyit látunk, a kétdimenziós világot. A számunkra elérhetöbbet, de nem a legjobbikat a lehetségesek közül. Valami mindig átszűrődik abból a piramisból, amit bár nem ismerhetünk, de érezhetjük a jeleket. Micsoda irónia! A hatalom piramisa.
Nem engedik kiejteni a nevét, és nem engedi megismertetni önmagát. Mi lett volna velünk egy reverzibilis világban? Ha akkor az a fiú nem jön el, talán ott mosolyogtam volna, megfogtam volna a kezét, aztán a lelkét, lettek volna gyermekeink, akik megváltoztatják a világot, és abban a pillanatban elfogadtam volna a valóságot olyannak, amilyen, éltünk volna élhető életet. Ha akkor és ott. De az a fiú eljött, előttem pár perccel és megértettem, hogy a valóság nem az, aminek látszik.
Akkor sem volt az, amikor apám szíjjal vert, mert nem hoztam haza az első fizetésem, odaadtam annak a szerencsétlen cigány asszonynak, aki egyedül nevelte gyermekét akkor sem, amikor kiraktak a gyárból, mert lassú voltam az anyacsavarok legyártásában, akkor sem, amikor éheztünk, akkor sem, amikor kinevettek az álomvilágomért és akkor sem, amikor ők nem tudtak szeretni.
Az ő valóságuk volt, de nem az enyém. Egy rendszer, aki fél az álmoktól és álmodozóktól, halálra ítéltetett. Megpróbálja elpusztítani az álmokat, de csak az álmodozót tudja, az álmok továbbélnek abban a mérhetetlen, hideg piramisban. Nem tudtak kilépni a síkból, ottmaradtak a periférián és kihagyták az egyetlen járható utat, a végtelent. Az ő választásukat akarták győzedelmesnek, honnan tudhatták volna, hogy minden egyes réteggel, amit a hazugság magabiztos szavai alkottak, önmagukat győzték le. Hány élet függött attól az egyetlen pillanattól, hogy az a fiú eljött. Ha elkésik, vagy a lány nem ér oda, ezt a pár sort, soha senki meg nem írja, ez a rendszer más alapokra épül.
Mi lett vajon azzal a lánnyal? Mi lett a szőkeségéből és a gyermekálmaiból, mi lett a nevetéséből? Hányszor gondoltam rá, amikor vertek, amikor vallattak, amikor nem találtam az értelmet és az utat, amikor keresnem kellett az emlékeimben valami tisztát és szépet, amikor élni akartam mégis. Felidéztem a képét és az egész elkövetkező életünket, messze innen, egy olyan világban, ahol a szó felfele száll és a gondolat tereket hódít.
Mennyi magány gyűlt össze ebben az országban, mit kezd majd Isten ezzel a sok magánnyal, amikor ő is végtelenül magányos?
Idáig olvasták a gyermekek, aztán kiesett egy megsárgult lap, valami versfoszlányok voltak rajta, de a zöme eltörlődött, lekopott, olvashatatlanná vált.
Aztán egy kép, egy fiatal, mosolygós, szőke lány képe, ki tudja ki lehetett.
