– Te, öreg, mit csomagoljak még be? – Tükörképe töprengő arckifejezéssel pislogott vissza az előszobában tanácstalanul toporgó Rozáliára. Kopott utazókosztümje megfeszült a vállán, miközben a régi, gurulós bőrönd tetején pihenő kézitáskáért nyúlt, hogy belekukkanthasson.

Rozi a retikül tartalmát kiborogatta a viaszosvászonnal letakart ebédlőasztalra. Halványbarackszín rúzs, fogkefe, mentolos fogkrém, egy körömvirágos szappan kék tartóban, rózsaszín körömlakk, manikűrkészlet krokodilbőrutánzat tokban. Egy piros és egy sötétkék szegélyű, monogramos vászonzsebkendő, egy tubus kamillás kézkrém, tükrös púderkompakt, fényképek. Jegyzetfüzet, töltőtoll, patronok, egy csomag papír zsebkendő és egy kicsiny, faragott fadobozka.

– Anyus, ne nyaggass már, hiszen… – Károly egyszál rövidnadrágban, skótkockás mamuszban bukkant elő a fürdőből. A bőröndre, majd az asztalra bámult.

– Te meg vagy húzatva, Rozikám! Egy egész bőrönd? És ezt a sok kacatot is mind magaddal akarod hozni? Akár a fogsorunkat is nyugodtan itt hagyhatnánk! És hogy nézel ki?! Öltözz át! Nem színházba megyünk. És nem is nyaralni.

Rozi tekintete elfelhősödött. Szájára szorított tenyérrel halkan sírni kezdett. Arcán végigfutott egy könnycsepp, majd még egy, az orra hegyéről elcseppenő nedvességgel elkeveredve végigfolyt kék erek folyóival behálózott kézfején.

– Jaj, te nő, ne nézz így rám, hallod? – Károly a feleségéhez lépett, az asszony úgy kapaszkodott belé, mint hajdanában az első reszkető, bizonytalan szeretkezésük éjjelén. Pár percig álltak így, Rozi szipogott, Károly a torkát köszörülgette, majd feladva a férfibüszkeséget felesége keskeny vállára billentette májfoltos, öreg koponyáját. Megadta magát és hagyta, hogy előbuggyanjanak az elfojtott érzések, gondolatok.

Ötvenkét közös év. Az elvesztett kislány emléke. A faragott fadobozka titkai, az aranyhajtincsek és apró fogacskák, a pici talpak lenyomata a megsárgult papírlapokon. A nevetős évek, és a fájdalmasak. Az összeveszések, a kibékülések, a másik nő, aztán az a másik férfi. Az összetartozás mindent felülíró ereje. Az abszurd világrend, melyben nem találta a helyét, a megtépázott egzisztencia, az illúziók hiábavaló csökönyössége. Az út feladása, a belenyugvás.

Az öregember felemelte a fejét, tenyere fészkébe foglalta felesége mazsolányi arcát, és megcsókolta a könnyes szempillákat.

– Nekem mindenhogy gyönyörű vagy, kedvesem – susogta neki, és halványan elmosolyodott.

Rozália hangosan szipogott egyet.

– Tényleg? – kérdezte rettentően komoly arckifejezéssel, és úgy csüngött tekintete az öregember arcán, mintha az élete függne annak válaszától.

– Hallod-e, Rozika te, gyerünk a moziba be… – Karcos-füstös hangján dudorászni kezdett az öregember, és óvatos tánclépésekkel megforgatta asszonyát.

– Tudok egy olyan mozit, hogy valami csuda – fejezte be Rozi a régi-régi dalocskát. Szopránjától megfájdult Károly füle, de eszébe nem jutott volna ezt ki is mondani. Rozália megállt, lassan kibújt a kosztümkabátból, majd ura karjába kapaszkodva kilépett a szoknyájából is, és megállt Károly előtt. Vékony, halványkék kombinéján átütött soványka melle. Egyetlen pillanatba sűrítve fellobbant szeretkezéseik vágya, majd szelíd-szép emlékké hamvadt, csillanó mosollyá változott összeölelkező tekintetükben.

– Hát ilyet még gyártanak? – Az öreg két ujja közé fogta a kombiné spagettivékony pántját, és megmorzsolgatta a finom anyagot, majd asszonya megszeplősödött vállán felejtette a tenyerét. Jobban esett azt simogatni, mint a selymet.

– Nem. Ez ugyanaz. Tudod… Csak különleges alkalmakkor hordom… Mint amilyen veled volt… Amikor először…

– És ez a mai a legkülönlegesebb nem igaz, Rozi? – szakította félbe Károly. Furcsa fény gyulladt a tekintetében, izgatottsága átragadt Rozáliára.

– Akkor megyünk? – kérdezte az asszony. Finom mozdulattal a tarkójához nyúlt, megigazította a kontyába tűzött kék szaténrózsát.

– Nem veszel fel semmi mást? Fázni fogsz.

– Te csak ne magyarázz, fiam, te sem vagy éppen túlöltözve – kuncogott Rozália, és elegáns kis mozdulattal a férje könyökhajlatába bújtatta a jobbját. Gyűrűsujján megcsillant a mennyezetről lógó csupasz villanykörte gyenge fénye. Károly befedte másik tenyerével a gyűrűt, asszonyára mosolygott, és elindult vele a bejárati ajtó felé. Bolondos lázadásuk hiábavalóságán morfondírozott. A rendszerrel szemben persze tehetetlenek, de szimbólumértékű alulöltözöttségük mégis emberi méltóságuk mementója lehet. Kisemmizetten és jogfosztottan, de mégis emelt fejjel indulnak utolsó utazásukra. A kissé patetikus gondolatokat egy belső hang susogása szakította félbe: inkább lesznek nevetségesek, mint magasztosak. Károly már épp visszakozott volna, amikor Rozália hirtelen kivonta karját az övéből, és sarkon fordult.

– Jaj, istenem, Karcsi! Itt ne hagyjuk a papírokat! – Az asszony, hetven évéhez képest, meglepő fürgeséggel topogott be a hálószobába, csak úgy suhogott a selyemkombiné a combjain.

– Rozáliám, virágszálam, hát minek tartalak, ha nem azért, hogy emlékeztess mindenre, amit én amúgy elfelejtenék – évődött Károly, de magában azért hálát adott, amiért a feleségének eszébe jutott a papiros. Anélkül sosem jutnak fel a buszra, és akkor nem vár rájuk más, csak a vadon és a folyamatos menekülés. A lakásukat már kiutalták egy fiatalembernek, aki bő két éve várólistás volt. Manapság már nem igazán telt meg a gyűjtőjárat, és egyre kevesebb volt az üresedés. A Roncstelepen legalább tető lesz a fejük felett, és naponta egyszer kapnak meleg ételt is. Ha szerencséjük lesz, talán szert tehetnek egy parcellára az egyik közösségi kertben. Megakadt a tekintete az asztalra kiborított holmikon. Közelebb lépett, felemelt egy fényképet. Ő volt rajta, fessen, fiatalon, mellette Rozika szőkén és karcsún, karján Lilikével… Karján Lilikével… Lilikével…

– Az isten verje meg ezt a rohadó világot… – sziszegve szaladt ki száján a szitok. Asszonya csoszogását hallva gyorsan megtörölte a szemét, majd eldugta a fotót a rövidnadrág zsebébe. Újra felhorgadt benne az ellenállás eltökéltsége. Hát, ha más nem, akkor majd ők fityiszt mutatnak a rendszernek, hogy gebedjen bele az összes barnanyelvű bólogató csipahuszár!
Rozi a papírokat lobogtatva a retiküljéért nyúlt, beleseperte az asztalra borított kis semmiségeket, és beletette a kerületi bíróság pecsétjével ellátott határozatokat, melyek feljogosítják őket egy szoba közös használatbavételére a kőbányai 10-es számú Kommunális Gyűjtőközpontban. Behúzta táskáján a cipzárt, újra a férjébe karolt, és határozottan az ajtó felé biccentett.

– Na, most már indulhatunk. – Vissza sem nézve kiballagtak a folyosóra a lifthez. A lakás ajtaja panaszosan nyikorgott a huzatos lépcsőházban kószáló légáramlattól. Mintha tudta volna, hogy a gazdái már soha többé nem térnek ide vissza.

Régi, kék Ikarusz busz állt a játszótér melletti parkolóban.

Magányos sziluettek tűntek fel a távoli kapualjakban. Máshonnan egymást támogató, hajlott hátú árnyékok totyogtak elő lassan. A busz felé tartottak mind. Az ablakok behúzott függönyei néha meglibbentek, valahonnan gyereksírást hozott a felserkenő szél.

Rozi közelebb bújt a férjéhez, Károly pedig kiegyenesítette a hátát, és amennyire csak tőle tellett, igyekezett határozottan lépdelni. Ami jólesett a büszkeségének, a fájós térdének már kevésbé. A sofőr elvigyorodott, amikor felfedezte őket a sorban. Október volt, annak is az első napja, nem éppen strandidő. A két alulöltözött öregember látványa még a sokat látott sofőrnek is újdonság lehetett.

Rozi elővette a papírokat a táskájából, és odaadta a férjének. Károly a sofőrnek nyújtotta azokat, aki még mindig vigyorogva átfutotta az iratot. Szeme sarkából Rozikára nézett.

– Mintha fázna a néni – jegyezte meg sokatmondó vigyorral. Károly nagy levegőt vett, hogy rendre utasítsa, de Rozika leintette. Elvégre jöhettek volna felöltözve, mint a többiek.

– Hagyd csak, fiam, igaza van – megütögette a férje karját, majd a sofőrhöz fordult, a tekintetét kereste. – Mondja, kedveském, ugye van fűtés a buszon? – A férfi arca megrándult, majd gyorsan megrázta a fejét. Már nem vigyorgott.

– Nincs.

– Aha. Értem. – Rozika vállalt vont. – Majd közelebb bújok az öreghez.

– A papírjaink rendben vannak? – Károly úgy érezte, hogy ideje véget vetni a kényelmetlenné váló beszélgetésnek.

– Tessék? Ja, azok? Igen, rendben vannak. – A sofőr visszaadta az iratokat, Károly pedig felsegítette asszonyát a buszra. Középtájt keresett helyet a járaton, tehette, hiszen alig páran üldögéltek csak a járművön. Épp leült volna, mikor a sofőr jelent meg mellette, kezében két régi, de melegnek látszó takarót tartott.

– Ühm… Izé… A néninek, hogy ne fázzon – mondta gyorsan, szemlesütve, majd Károly kezébe nyomta a takarókat és visszasietett a fülkéjébe.

Rozália mindent tudóan elmosolyodott.

– Ugye mondtam, hogy vannak még jó emberek – bizonygatta, és hálás sóhajjal beburkolózott az egyik takaróba. Károly morgolódva leült mellé, ímmel-ámmal betakarózott ő is.

– Ha jó ember lenne, tisztességes munkát keresett volna.

– Ez is csak munka, Károlyom. Lehet, hogy nem volt más lehetősége, lehet, hogy gyermekei vannak.

– Na, ja, majd amikor ennek a járatnak lesz ő is az utasa, akkor átgondolhatja, hogy…

– Jaj, Karcsikám, de egy kemény ember vagy te, hallod? – Rozália, meglapogatta a férje kezét. – Most mond meg nekem, de őszintén, a hátralévő úton is ezt kell majd hallgatnom?

Az öreg morgolódva megigazította Rozin a takarót, hümmögött az orra alatt valamit a nőkről.

Az öregasszony kinézett az ablakon, és ahogy a közeledőket figyelte, feltűnt neki egy alig ötvenes nő.

– Te, nézd csak! – bökte meg a férjét – Nézd csak azt a nőt ott! Milyen fiatal, vajon mit kereshet itt?

– Biztos csak elkísér valakit – vont vállat Károly, de azért ő is kíváncsian figyelt tovább.

A nő beállt a busz első ajtaja előtt kígyózó sorba. Hosszú, kék ruhája fölött egyszerű fehér gyolcsinget viselt, rövid fekete haja nedvesen tapadt a koponyájára. Kezében papirost tartott, ahogy a többi ember is, de az övének vörös szegélye volt.

– Kormányzati tisztviselő – súgta halkan Károly a feleségének. – Azt hittem a fajtájának különbusz jár. Mit keres ez itt?

– Ugyanazt, amit mi.

– De minek?

– Minek, minek, mert bizonyára eljött az ideje.

– Akkor nagyon beteg lehet. Különben nem kapott volna behívót.

Rozália szemügyre vette a nő sápadt arcát, a szeme alatt sötétlő árnyékokat, ritkás haja alól előbukkanó kopasz foltokat. Amikor összeakadt a tekintetük, elkapta a pillantását. Elszégyellte magát.

Az utolsó utasok ellenőrzése folyt éppen, amikor egy közeli kapualjból fürge, vékony, kis alak robbant elő. Magasra húzott térddel vágtázott a busz felé, nyomában két felnőtt rohant.

– Nagyapóóóóóóóó! – Kölyökhang rikoltott bele a csendbe, vagy tíz fej fordult azon nyomban az irányába.

Károlyék előtt két üléssel felemelkedett egy öregember.

– Az unokám… Kérem… Az unokám…

– Aki egyszer felszállt a járatra… – kezdett bele a sofőr a szabály ismertetésébe, majd sóhajtott, vállat vont és kinyitotta a hátsó ajtót.

– Menjen – intett – de aztán vissza is jöjjön ám. – A nyomaték kedvéért a derékszíjához nyúlt, marokfegyvere agyára simította a tenyerét. A tájékoztató szerint a sofőr fegyverében csak gumilövedék volt, de az is éppen elég fájdalmasat tud ütni ahhoz, hogy elrettentésként szolgáljon a Roncsjárat utasainak.

Az öreg bólintott, majd recsegő ízületeihez képest egész gyorsan lekászálódott a buszról. Rozinak átsuhant a fején, hogy pár éve még a konyhaablakból figyelte az ehhez hasonló búcsúkat, majd délután rendre kibeszélték barátnőivel a felelőtlen, feledékeny szülőket.

A kisfiú nagyapja kopott zakójába csimpaszkodva sírt, az öreg hiába próbálta nyugtatni. A szülők kétfelől ráncigálták a gyereket, hangosan perlekedtek egymással, az öregemberrel, szidták a gyereket, majd az öreg megelégelte a hangzavart.

– Na, most aztán csend legyen végre! – rivallt rá a két felnőttre. Hangjában nyoma sem volt haragnak, csupán a türelmét vesztett szülő határozottsága csendült belőle. A kondicionálás ereje belefojtotta a felnőttekbe szót. Fejüket lehorgasztva hátráltak el a gyerektől, mintha csak maguk is gyermekké váltak volna hirtelen.

Az öregember óvatosan letérdelt unokája mellé, szorosan megölelte a vékony fiúcskát, annak válla felett vádló pillantást vetett a szülőkre.

– Megkímélhettétek volna ettől. Mondtam, hogy ne feledjétek az altatót, ugye? Nem megmondtam? – Reszelős, mély sóhaj szakadt ki torkából. – Hányszor kell még a szádba rágnom, édes fiam… – hirtelen hallgatott el. Legyintett egyet, majd ki tudja honnan szakajtott erővel felegyenesedett, magával emelve a gyereket is. Finoman lapogatta a kisfiú hátát, ringatta és halkan duruzsolt neki, majd a sírás csendesedtével az erőtlenül tiltakozó gyereket az anya karjába tette. Az asszony magához szorította a fiát, majd sarkon fordult, és elszaladt vele. Az apa arcán zavart szánalom tűnt fel, mikor az öregember visszamászott a buszra.

– Isten veled! – bökte ki végül, mire az öreg megdermedt.

– Nincs isten, fiam. Már nagyon régen nincsen.

Az ajtó bezáródott, a busz döcögve, füstfelhőt eregetve indult el a Roncstelep felé.

A 10-es számú Kommunális Gyűjtőközpont, vagy, ahogy a köznyelv hívta, a Roncstelep, úgy bukkant elő az elgyomosodott, rozsdás sínpár semmibe vesző nyomtávja mellett, mint egy szocialista rémálom. Magasba szökő kéményei fehér füstöt eregettek, a főépület megszürkült homlokzatán nem volt felirat, csupán a valahai neoncsövek emlékét őrizte pár megrozsdásodott fémbilincs és elgörbült tartószerkezet. A gyárkapu két oldalán fegyveres, kutyás őrök cigarettáztak, a buszt lazán tovább intették. A jármű akadálytalanul hajtott át a nyitott kapuszárnyak között.

– Hölgyeim és uraim, készülődjenek, nemsokára az ellenőrzőkapuhoz érünk. Készítsék elő a papírjaikat. – A sofőr hangja fásultan buggyant elő a hangszóróból. Rozi már épp felállt volna, amikor a férje megragadta a karját.

– Várj még! Minek nyomakodjunk? Innen úgysem vezet út máshová.

– De Károlyom, ha nem sietünk, elhappolják előlünk az ablakos szobákat!

– Nyugalom, Rozi, nyugalom. Nézd őket! Mindnek csomagja van! Ezek nem jutnak egyhamar szobához. Mire átvizsgálják a csomagjaikat, mi már a kuckónkban melegedhetünk, hidd el nekem.

Az ablakon túl, az első leszállókat egysorba rendezte egy fiatal, egyenruhás nő, egy másik pedig a sor mellett sétált fel alá. Kezében fegyver, lábánál dobermann.

Mikor Károly és Rozália az első ajtóhoz értek, mindketten a sofőr felé nyújtották a takaróikat, de az csak legyintett.

– Tartsák csak meg. Ezeket nem fogják elkobozni.

– Elkobozni? – hökkent meg Rozi.

– Igen asszonyom. A Roncstelepen biztosítják önök számára a szükséges ruhaneműt. Mindenki öt váltás ruhanemű felett rendelkezhet, melynek épségéről köteles maga gondoskodni, és… – A sofőr vállat vont. – Mindegy, ez már nem az én feladatom, nem rám tartozik. Majd odabent úgyis elmondják, hogy mit tarthatnak meg a holmijaik közül.

– Értem, kedveském, és köszönjük a takarókat, köszönünk mindent. Isten áldja meg! – Rozi egy csillogó mosolyt küldött a sofőr felé.

– Ugyan, asszonyom, ez a munkám. – szabadkozott a sofőr. Arca elvörösödött, tétován babrált a sebváltóval.

Odalent Károly maga elé terelte asszonyát, majd beállt mögé a sorba. Egész gyorsan haladtak előre, mert a második kapunál álló nő, szinte alig nézett a papírokra. Mikor Rozi odanyújtotta neki a határozatot, láthatóan meghökkent az asszony látványától, de hamar visszanyerte az önuralmát. Mosolyt erőltetett az arcára, és a határozatot félig sem átfutva intett beljebb.

Rozi és Károly beértek egy széles, magas fallal körülvett, belső udvarra. Az aszfalt repedéseiből megsárgult fűszálak, összetöppedt virágú gyomok bújtak elő, tőlük balra egy sarokban régi futballkapu-háló hevert összegubancolódva. Károly térde még az emlékbe is belereccsent. Milyen szép védés volt, gondolta, de ahogy megdöndült mögöttük a kapu, az emlék is tovaszállt. Kellemes női hang csendült fel a falra erősített hangszórókból:

– Üdvözüljük önöket a 10-es számú Kommunális Gyűjtőközpontban. Ezentúl ez az intézmény lesz az otthonuk. Kérjük, adják át ingóságaikat a kezelőszemélyzetnek. A holmijukból mindössze egy takaróra lesz szükségük, illetve megtarthatják az önökön lévő alsóruházatot, és a lábbelijeiket. Az eljárás törvényes. Mindennemű tulajdon birtoklása a Gyűjtőközpontban összetűzés és nézeteltérés forrása lehet, ezért az önök érdekét szolgálja, annak begyűjtése. Kérem, a procedúra mielőbbi lebonyolítása érdekében ne álljanak ellen, adják át önként csomagjaikat. Nem szeretnénk erőszakot alkalmazni.

A belső udvaron előbb dermedt csend támadt, majd megszólalt egy borízű hang:

– Ezt nem mondhatják komolyan!

Mintegy vezényszóra, kitört a sivalkodás. Az emberek, egészségi állapotuktól függően lassabban vagy gyorsabban, de megindultak vissza a vaskapu felé, és volt olyan is, aki bénultan állt, szorosan magához ölelve azt a kevéske kis tulajdont, amit a behívó szerint magával vihetett. A hangosbemondó szavaira rácáfolva bőröndöket, utazótáskákat téptek ki tulajdonosaik kezéből, durva kezek túrtak a holmik közé, és szórták egy halomba a ruhákat. Három kezeslábasba öltözött ősz hajú férfi válogatta a ruhákat takaros kupacokba. Külön a férfi és női ruhákat, külön a takarókat, ágyneműket, és külön a cipőket. Monoton munkájuk közben nem néztek senkire. Egymásra sem. Egy nő belekapaszkodott egy piros pettyes szoknyába, amit a másik oldalról megrántott egy egyenruhás férfi. Az asszony előre esett; csont roppanása hallatszott. Senki sem nyúlt az asszony után. Rozi megkövülten nézte a jelenetet, és már nyílt volna a szája, hogy tiltakozzon, amikor egy tenyér tapadt szorosan az arcára. Károly pár méterrel arrébb vonszolta asszonyát, dühét fékezve igyekezett megőrizni a nyugalmát. Két egyenruhás férfi állt egy vasajtó előtt, az egyik karszalagot viselt, a másik húszkilónyi túlsúlyt. A falhoz támaszkodva, nyugodtan cigarettáztak. Láthatóan nem volt más feladatuk a felügyeleten kívül. Károly odafordult a karszalagot viselőhöz.

– Nálunk ezeken a takarókon kívül nincsen semmi más. Kérem, vezessenek a szállásunkra. – Az egyenruhás lassan végignézett az öregemberen, arcán unalom, szemében közöny ült. Rozi kézitáskája felé biccentett a fejével.

– És abban mi van, ha szabad kérdeznem? – hangja enyhén gúnyosan csendült.

– Asszony, nyisd ki a táskádat, és mutasd meg ennek az úriembernek, hogy mi van benne. – Rozi szó nélkül engedelmeskedett, Károly pedig tovább folytatta a mondókáját. – Biztosíthatom, uram, hogy sem kézigránátot, sem páncéltörőt nem áll szándékunkban becsempészni a Roncste… A Gyűjtőközpontba. Csupán rohadtul kell már hugyoznom, és örülnék, ha minél hamarabb csövelhetnék egyet. Aztán meg, nézzen már az asszonyra, szegénykémet alig tartja meg a lába.

A karszalagos férfi hangosan felnevetett, oldalba bökte a társát, aki arrébb pöckölte a cigarettacsikket, és közelebb nyomakodott Rozihoz.

– Na, nézd már, egész mutatós jószág véncsont létére – megpaskolta az asszony fenekét, miközben Károly reakcióját figyelte. Az öregember meg sem rezzent, csak a karszalagos férfit figyelte kitartóan. Mintha rákényszeríthetné az akaratát.

A testes férfi végigsimított Rozi karján, az asszony összerándult és önkéntelenül a melléhez kapta a kezét. Gyűrűsujján megcsillant az arany.

– Ejnye, szivi, micsoda kincseket rejtegetsz! Ez egy jegygyűrű? Milyen bájosan ódivatú! – A testes őr kivette az asszony kontyából a kék szaténrózsát és ledobta a földre. Úgy taposta bele a sárba, mintha csak cigaretta volna. Rozi torkából alig hallható szűkölés tört fel, segélykérőn nézett a férjére, de Károly még mindig a falnál álló, cigarettázó férfit szuggerálta.

– El akartátok sunnyogni az aranyat, véncsont?! – A karszalagos őr elrugaszkodott a faltól, körbejárta Károlyt, majd a puskacsövet a tenyere alá dugva felemelte az öregember kezét. Károly ujján is megcsillant a jegygyűrű.

– Leveszed magadtól, vagy segítsek? – A szavak szikáran, a tulajdonjog bizonyosságával pattantak, még csak mohóság sem volt bennük. Károly lassan lehúzta a gyűrűt és az őr felé nyújtotta, majd odalépett a feleségéhez és a kezéért nyúlt. Érezte, hogy Rozi tekintete az övét kutatja, de nem mert asszonya szemébe nézni. Attól félt, ha megteszi, nem tudja többé visszafogni magát és az mindkettejük számára egyet jelentene a halállal.

Rozi öreg, bütykös ujja nem engedett, a gyűrű meg sem moccant. Az asszony elsírta magát. Károly tehetetlenül nézett az őrökre és tétován vállat vont. Keserű nyál gyűlt a szájába és úgy érezte, rögvest elenged a hólyagja, amikor a testes őr a derékszíján fityegő késért nyúlt. A férfi Rozihoz lépett és már emelte a kést, amikor a társa rászólt.

– Hagyd azt a szerencsétlent, csak nem akarod levágni az ujját? – A karszalagos mímelt hitetlenkedéssel megcsóválta a fejét, majd Rozira kacsintott. – Mindjárt megoldom. – Felemelte az asszony kezét és a szájába vette a gyűrűsujjat. Hangosan cuppogva nyalogatta, miközben Rozi tekintetébe fúrta magát. Nyögdécselt és morgott, néha kibukkant a nyelve vörösen, nyálasan, apró buborékokat pattintva.

A testes őr közben alaposan átkutatta Rozi táskáját. Végigpörgetett egy jegyzetfüzetet, lecsavarta a kézápoló kupakját, megszagolta, nyomott belőle egy adagot kiszáradt, ápolatlan kézfejére, majd visszadobta a táskába. A manikűrkészletet láttán elégedetlenül felmordult. Figyelmeztető pillantást vetett az asszonyra, majd, úgy ahogy volt, az egész készletet a kabátja felső zsebébe dugta. Tovább kotorászott. Elvette a töltőtollat, a két monogrammos, kékszegélyű vászonzsebkendőt, és kicsavarta a rúzst, amit aztán alaposan szemügyre vett.

– Ezt hazaviszem az asszonynak – jelentette ki Rozira nézve, aki csak némán bólintott. Rémülettől tágra nyílt tekintete az ujját szopogató őr válla felett, a szemközti falra tapadt. Csupán akkor rebbent meg a szempillája, amikor a faragott fadobozkával együtt elvesztett élete emlékei is eltűntek az őr zsebében. Amikor a karszalagos végre elengedte a kezét, nyelve hegyén ott fénylett a gravírozott aranygyűrű. A fém megkoccant a metszőfogain, ahogy a tenyerébe köpte az ékszert. Megforgatta, a mandzsettájával letörölgette, majd lassan a saját gyűrűsujjára húzta. Megpaskolta az asszony arcát, ujjai közé csippentette az alsó ajkát, megsodorta, majd amikor Rozi felszisszent, elengedte.

– Jó kislány. Ügyes kislány. – Arcán ragadozó mosoly fénylett fel és Rozinak összeszorult a szíve. Az a mosoly azt súgta, hogy ennyivel nem ért véget közös történetük. A férfi, elfordult és a társa felé biccentett, aki becsukta a kézitáskát, és visszaadta az asszonynak.

– Jól van, véncsont, ma jó napom van. Szerencsédre. – Kinyitotta a vasajtót, és a karjánál fogva belökte rajta Rozit, aztán az öregemberhez fordult. – Menj a csajod után, mielőtt meggondolom magam.

Károly elindult befelé, amikor a hátának nyomódott egy puskacső. Az öreg csupán a hang alapján tudta azonosítani a fegyvert tartó őrt. A karszalagos volt az.

– Jut eszembe, véncsont! A magad érdekében jó volna, ha megtanulnád, hogy hol a helyed. Itt nem szokás ilyen hangnemben beszélni a hasznos állampolgárokkal. Az asszonyodnak van mivel üzletelnie a biztonságért, hiszen… Mégiscsak nő. Igaz, fonnyadt, de mindene megvan, ami kell. Neked viszont… Neked csak ő van. Azt javaslom, gondold át a hozzáállásod, az ő érdekében is. Na, nyomás! Balra az első folyosó, ott beszálltok a teherliftbe, felmentek egy emeletet, ott majd megmondják, hogy hol van még szabad szoba. Ha rám hallgatsz, nem választod az északi oldalt, se a délit. Az egyiken befagy a valagatok télen, a másikban megsültök nyáron. – A puskacső nyomása engedett, Károly lassan megindult előre, maga előtt tolva asszonyát.

Szó nélkül botladoztak előre az éles neonfénnyel megvilágított folyosón. Rozi megtorpant a teherlift előtt, majd hirtelen megfordult, és el akart szaladni a férje mellett. Károly minden erejét összeszedve átölelte az asszonyt.

– Már csak egy kicsi van hátra. Aztán megígérem, hogy rendben lesz minden. Megígérem.

– Megígéred? Hogyan ígérhetnéd meg? – A hisztéria első hangja úgy tört fel az asszony torkából, mint egy régi teáskanna éles fütyülése. Szinte vágott. – Ezek itt állatok, embertelen, aljas disznók. Én azt hittem, hogy… A tájékoztatóban, majd behívóban is azt írták, hogy… – csuklani, zokogni kezdett, két kezével nekiesett az öreg mellkasának, válláról lecsúszott a takaró, ahogy csépelte. – Az a férfi… Hozzám nyúlt az a férfi odakint… És a szája, az… Károly! Hogy engedhetted?

Az öreg türelmét veszítve jól megrázta az asszonyát.

– Mégis, mit kellett volna tennem, most mondd meg, mit kellett volna tennem? Estem volna neki, ütöttem volna meg? Szerinted ezt kellett volna tennem? – Észre sem vette, hogy könnyek csordulnak végig az arcán.

Némán bámulták egymást egy percig, majd Rozi a szájára tapasztott kézzel a fal felé fordulva öklendezni kezdett. Ujjai közt a reggeli kávé és a lekváros pirítós szétmállott maradéka lassan a földre csöpögött. Savanykás szag terjengett, elnyomva a falakból áradó dohosságot.

A teherlift ajtaja hangos kattanással szétnyílt. Károly automatikusan a hívó gombra helyezte az ujját. Megszokásból, hogy el ne hívják. Amíg asszonya könnyített gyomra tartalmán, beszakadt körmét tanulmányozta. Nem emlékezett rá, hogy hol, és mikor sérült meg. Kéne egy körömreszelő. Rozinál biztos van a táskában… Megcsikordult a foga, ahogy összeszorította az állkapcsát. Volt. Csak volt a táskában.

A szájához emelte a kezét és fogával lecsippentette a beszakadt körmöt, majd kiköpte. Hallotta, hogy Rozi motoszkál a háta mögött. Halkan surrant a cipzár, papírzsebkendő susogott. Orrfújás, torokköszörülés, szipogás, csuklás, majd reszketeg, mély sóhaj és egy apró, tehetetlen hangocska.

Oda kéne menni hozzá. Át kéne ölelni. Megnyugtatni. Oda kéne menni…

– Készen vagy? – kérdezte meg sem fordulva. Nem tudta, hogy kire haragszik jobban, az asszonyra, vagy magára. Pont nem hiányzott neki egy tolakodó állat. Pont nem hiányzott egy veszekedés Rozival. Pont nem hiányzott egy puskacső a hátából.

Pont nem hiányzott…

Oda kéne menni…

Rozi maga köré tekerte a takarót, és a maradék méltóságát összekaparva bevánszorgott a liftbe. Károly tétován kinyújtotta a kezét és Rozi, feledve mindent, belekapaszkodott. Összebújtak, szorosan, mintha egymásba akarnának olvadni, majd Károly megnyomta a gombot. Ahogy Rozi átölelte, lehelete átütött a kopott régi, takarón és Károly vállát melengette. Semmijük sem maradt egymáson kívül. A lift belső ajtaja összecsukódott, vörös festékbe karcolt, reszkető kézzel rótt betűk tűntek elő. Hét szó.

Károly összeráncolt szemöldökkel bogozta a girbe-gurba betűket.

– Shakespeare – állapította meg. A lift döccenve megállt, a belső ajtó szétnyílt. Kívülről motozás hallatszott, lakat csikordult, majd lánc csörrent. A rács kitárult.

Rozi kibontakozott férje öleléséből, kézen fogta és állát felszegve kilépett, majd visszanézett Károlyra.

– Dante.