A múzeumok unalmasak – mikor gimnazista koromban az osztálykirándulást terveztük, mindig hangosan tiltakoztunk a múzeumlátogatás ellen. Látszólag erre az általános „alaphangulatra” épít a Múzeumok Éjszakája, amely azzal reklámozza magát, hogy járd végig a város múzeumait. Remek. Nyugdíjasoknak szóló program aludni nem tudó öreg néniknek és bácsiknak, akik lézengenek az egyébként tök üres múzeumbuszokon. Merthogy az is van: a BKK rögtön hat különjárattal is beszállt a „buliba”…
Kálvin tér, metróállomás riadok fel az ősöreg Ikarus motorzaján éppen csak átsejlő távoli bemondóhangra. Néhány hónapig itt raboskodtam laktam, a Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeum szomszédságában. Most döbbenek csak rá, hogy még sosem jártam odabent. Pedig kiemelkedő, emblematikus hely, valami olyan, amit a magyar embernek életében legalább egyszer látnia kell. Leszállok hát a tömött (!) MU4-jelű buszról és követem a tömeget mert van, nem is kicsi. A híres lépcsőn ahol Petőfi Sándor vagy elszavalta a Nemzeti Dalt, vagy nem alig lehet közlekedni, ugyanis éppen szabadtéri filmvetítés megy, és a lépcsőfokokat széknek használják.

A Nemzeti Múzeum lépcsőháza (Fotó: mek.oszk.hu)

A Nemzeti Múzeum lépcsőháza (Fotó: mek.oszk.hu)

Első utam az Információhoz vezet ugyanis az egész este során akut információhiányban szenvedtem, mert hivatalos programfüzetet egyik helyen sem találtam már. Kerülgetem a komplett családokat, gyerekeket, szülőket, nagyszülőket, honfitársakat és külföldieket utóbbiak aktív jelenlétére akkor döbbentem rá, amikor a bejáratnál megállított a biztonsági őr:
Please, take your bag to the cloakroom.
Nem vagyok jó angolból, nagyjából csak néztem rá hülyén:
Pardon, magyar vagyok.
Jajj, elnézést, csak olyan sok itt a külföldi…
Ezek szerint a hazánkba érkező külföldiek tiszteletben tartják a kultúránkat, sőt, érdeklődnek is iránta. Nem beszélve a magyarokról.
A szervezők láthatóan mindent megtettek azért, hogy az unalmas múzeum sztereotípia mind több emberben megdőljön. Az önmagában is pazar kiállítási anyagon túl könnyen belebotlott az ember egy-egy koncertbe, vetítésbe, tárlatvezetésbe vagy egy ötéves kisgyerekbe este tizenegykor jóllehet ő talán nem II. Rákóczi Ferenc élethű portréjáért lelkesedett annyira, hanem inkább annak, hogy itt garázdálkodhat éjjel, akárcsak Szilveszterkor.
De ha már II. Rákóczi aki mindjárt ott van I. Rákóczi mellett : a Nemzetiben 20 teremben pereg le előttünk a magyarság évezredes történelme, az államalapítástól egészen a Gömböcig.
Kinizsi Pál ruhája, Marie Antoinette hárfája vagy Nagy Imre szemüvege felbecsülhetetlen értékek egymás hegyén-hátán.
Na de menjünk csak tovább a félig városnéző funkcióban működő, de igen gyakran járó múzeumbuszok a kapacitásuk határán, a Deák téren a múzeumos kritikus tömeg keveredik a szokásos szombat éjszakai élet híres-hírhedt szereplőivel. Felmerül bennem a Terror Háza, mint lehetséges programpont, de a sor hosszából ítélve elképzelhető, hogy az eleje még tavaly állt be a sorba. Kifelé veszem az irányt: a Magyar Természettudományi Múzeum Ludovika téri épülete ezúttal a cél.
Az MTTM sok mindent élt meg az utóbbi időben, és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szomszédba költözésével kétségessé vált, maradhatnak-e a helyükön. Szakmailag azonban a természettudományos képzés (!) egyik fellegvára.

48770759

A Magyar Természettudományi Múzeum (MTTM) főbejárata (Fotó: panoramio.com)

A többi múzeumhoz képest az MTTM rengeteg figyelmet fordít a gyerekekre, úgyhogy én is jól éreztem magam. Első utam a korallzátonyokhoz felé vezetett el is határoztam, hogy nekem kell egy ilyen otthonra. Munkámból adódóan földrajzból is gyakran korrepetálok és ha éppen a korallzátonyokról esik szó, bizony sokkal egyszerűbb lenne a magyarázat úgy, hogy ott van a talpad alatt a tétel tárgya. Állításom később megerősítést nyer fent a neandervölgyi ősember barlangjánál egy félmondat üti meg a fülemet: Majd tanuljátok történelemből… És tényleg. Csak hiányozni fog az élethű preparátum, a barlang, az eszközök egyszóval a szemléltetés. Ezzel el is érkeztünk az MTTM jelentőségének kulcsszavához.
Ez a kulcsszó pedig különösen jelentőssé válik az Eltűnt világok szekcióban és itt nem csak a szőrös és már szőrtelen csontvázakról van szó. Személyes kedvencem az Időkerék, amelyen egy kormány segítségével visszapörgethetjük a világ földrészeinek mozgását 240 millió évvel, mintegy öt perc alatt. Ezt a sebességet még Schumacher is megirigyelhetné, nem beszélve Felix Baumgartnerről, aki még Einsteint is „megcáfolta” azzal, hogy túllépte a fénysebességet.
A kiállítás talán legnagyobb ötlete a dinoszauruszok táplálkozásához kapcsolódik: volt dögevő, halevő, növényevő, húsevő, rovarevő, mindenevő, és ha eltekintünk attól a ténytől, hogy szegények 65 millió éve kihaltak, és akkor mi még sehol sem voltunk, akkor emberevő is. Ennek rekonstruálásra elkészítették a konzerves dínókaját, amit az éhes őslények magukkal tudtak vinni a kirándulásra. „Minőségi termékek a mezozoikumból” – marketing és oktatói bravúr: ha eddig nem érdekelt, mi a frász az a mezozoikum, most már biztosan fog.

„Minőségi termékek a mezozoikumból”

„Minőségi termékek a mezozoikumból” (mezozoikum=földtörténeti középidő (251-65,5 M évvel ezelőtt))

Sajnos nem lehet minden egyes helyszínt leírni, mert az ki van zárva. Felmegyek hát a Sokszínű élet c. kiállításra, ami Noé bárkájáról, a mamutról és a repülő óriáscápáról híres. Ja, meg a nagy darázspókról! Remélem, most megijedt mindenki és az unalmas múzeumoktól bealudt olvasók is felkeltek és folytathatjuk a cikket.
A kiállítás elsősorban Magyaroszág növény- és állatvilágát mutatja be. Varietas delectat – A változatosság gyönyörködtet: jelzik a biodiverzitás (=biológiai sokféleség) mibenlétének és szerepének fontosságát, ami az egész kiállítási anyagot jellemzi. A hazai növénytermesztés színhelyeiről továbblépve (vö. szántó) rögtön egy konyhában találjuk magunkat, hűtővel együtt – bemutatva az egyértelmű kapcsolatot, honnan is származik napi betevőnk (ahogyan az áram sem a konnektorból jön…). Ember által átalakított tájakra érkezünk, külön felhívva a figyelmet a löszpusztákra és löszfalakra, melyek egyedi élővilága könnyen lehet, hogy hamarosan csak itt látható majd. Mozdulatlanul.
De hogy ne kámpicsorodjunk el teljesen, jön a darázspók! Na jó, mi megyünk oda. Maga a pók akkora, mint egy tehén (ez alapján jobb lenne tehénpóknak nevezni), és egy gyerek meg is ijedt, hogy ez tényleg ekkora?! És akkor még nem is látta a mammutot.

A nagy darázspók!

Továbbhaladva folytatódik a magyarországi élőhelyek bemutatása a barlangokkal és a hegyvidékekkel, és az is kipróbálható, fölismerjük-e a mérgező gombát – felelevenítve azt az örök dilemmát, hogy az első emberek vajon hogyan jöttek rá, melyik gomba ehető és melyik nem. Nyilván ki kellett valakin próbálni.
Az erdők szintjeinek végigjárását követően átúszunk a folyókba és tavakba – az egyik sarokban pedig egy zseniális dolgot véltem felfedezni, ami mellett viszonylag sokan elmentek. Egy vizualizációról van szó, amely egy tó feltöltődését ([eu]trofizáció) mutatja be, három esetben: természetes folyamat (kevés és közepes mennyiségű tápanyag), illetve mesterséges folyamat (sok „tápanyag”, csővégi (end-pipe) szennyezés). A vizualizációban követhetjük, olyan töltödik fel a tó medre és azon hogyan alakulnak ki új élőhelyek (mocsarasodás, erdőségek) és végül hogyan tűnik el az egész tó.
Majd a már említett ősemberekbe botlunk, akik bár nem nagyon kommunikálnak velünk (a gyerekek példaképe, hiszen nem állnak szóba idegenekkel), mégis sok mindent elárulnak magukról. Arról, hogyan éltek, vadásztak, öltözködtek és hogy milyen jól érzik magukat a Ludovika téren.
Az utolsó „modul” a Kárpát-medence vízrajzát mutatja be az alsó-kréta időszaktól a holocénig – hol volt eredetileg a Thethys-tenger, majd vált ketté (Parathethys), aztán hogyan szűnt meg teljesen a kapcsolata a Földközi-tenger ősével, ezáltal az óceánnal is. A Pannon-tenger tóvá „degradálódott”, majd a tó feltöltődésének korábban már megismert folyamatává alakul tágabb hazánk, a Kárpát-medence és az ő élővilága.
Most pedig itt vagyunk mi, meg a maradék élővilág, ami még mindig rendkívülinek számít – talán elég, ha csak a Hortobágyra gondolunk. Az ilyen kiállításoknak elsősorban éppen az a célja, hogy ami még megvan, az sokáig meg is maradjon, az utódaink számára: és ez nem csak a Természettudományi vagy a Nemzeti Múzeumra igaz, hanem minden egyes hasonló intézményre…