Képzőművész, szakkönyvkiadó, ügyvezető igazgató, címzetes egyetemi docens, az Agroinform Kiadó és Nyomda Kft. tulajdonosa. A mintegy kétszáz főt számláló „Bolyki nemzetiség” egyik meghatározó személyisége, a 2006-óta kétévente rendszeresen megtartott találkozók egyik főszervezője. De jól ismert borász, nyomdász, festőművész, kiadó, esztéta, kereskedelemszervezői és piackutatói körökben is. Kíváncsi lettem, hogy mit gondol magáról ez a sokoldalú ember, hogyan látja a saját életét, és milyen lehet a saját „fontossági listája”. Bolyki Istvánnal beszélgettem.

– Az Ön egész eddigi életpályája – a művészeti, az oktatói és a gazdasági tevékenysége egyaránt – valamilyen formában a magyar falvak, a vidéki tájak, a regionális létezés és az agrárium kérdésköreihez kötődik. Mennyiben játszott ebben közre az Ön családi háttere és az, hogy Recsken született?
Bolyki István: – Iparos-kereskedő családból származom, édesanyám üzletvezető volt, apám pedig szabómesterként dolgozott Recsken. Az édesapámat igen korán, 14 éves koromban elveszítettem. Édesanyám mindig azt vallotta, és arra nevelt bennünket is, hogy abban a rendszerben, amit az ötvenes évek jelentettek, „csak folyamatos tanulással lehet előrehaladni és kiemelkedni az életben.” Valahogy ez az intelem és tanács a mai napig elkísér. A szülőfalumban – Recsken – a természet, a 15 kilométerre fekvő Verpeléten az emberek voltak mesebeliek.
Egyik falubeli lakodalmon egy férfi beöltözött például boszorkánynak, és ebben a jelmezben táncolta végig az éjszakát, az emberek mulattatására. Apai nagyapám háza körül nyaranként egy illatos kertben játszottam, még ma is fel tudom magamban idézni az aszalt szőlő, a hamvas barack, a repedve hasadó görögdinnye, a műhelyben száradó gyalult faforgács, vagy a régi mákdaráló illatát. Verpelét maga volt a megtestesült „Kert-Magyarország”, ilyenkor júniusban érett nálunk a csörgőalma. Esténként petróleumlámpa fényénél olvasott fel nagymamánk, a kályhatűz duruzsoló melege mindent otthonossá varázsolt.
Nagyapám íróasztalán az első világháború idején hadifogságban készült fa toll és tolltartó állt. A nagyapámnak volt egy szállóigévé vált mondása a második világháború utáni években, a családunkkal kapcsolatos meghurcoltatások időszakában: „Se kocsi, se ló – hála neked Szovjetunió!” Recsk eredetileg bányásztelepülés volt, valahogy mindig azt éreztem gyerekkoromban, hogy itt az emberek ridegebbek és gyanakvóbbak egymással, mint másutt. Sokat köszönhettem egy Erdélyből áttelepült magyar tanárnőnek, aki már korán értékes könyvekre hívta fel a figyelmemet, persze a bátyám – János – is nagy könyvgyűjtő volt.
Viszonylag fiatalon kezdődött az érdeklődésem a szőlészet-borászat iránt, miközben lelkesen jártam Szilágyi Elek helyi rajzszakkörébe.

– Hét szakmát is föl tudok sorolni, amelyekben otthonosan mozog: borász, nyomdász, festőművész, könyvkiadó, esztéta, kereskedelemszervező, piackutató. Diplomahalmozó lenne, vagy polihisztornak készült?
BI: – Nem kerestem a marsallbotot, s nem is akartam soha polihisztor lenni. Az élet hozta nekem ezt a sokféle mesterséget, gyakran a pillanatnyi vágyaim sodortak bele egy-egy újabb helyzetbe, vagy egy-egy ember, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tett nekem. Tudat alatt ráadásul állandó kényszerítő erőt éreztem, hogy „menni, menni, menni”, mert meg akartam találni a nekem való helyet és célt. Kamaszként nagy dilemma volt, hogy borász legyek vagy grafikus. A rajzolás és a festés alapfogásainak elsajátításánál nagyon jó tanáraim és mestereim voltak: Nagy Nándor, Pázsit Antalné művészettörténész, aztán meg a Ferenczy Képzőművészeti Kör tagjai.
Gyakran elképzeltem, hogy milyen szép lenne egy saját birtokon gazdálkodni, bort fejteni egy hűvös pincében.
– Miként lehet ma Magyarországon egy olyan folyamatosan csökkenő jelentőséggel bíró szakterületen – mint az agrárium – eredményesen működtetni egy szakkiadót?
BI: – Az agrárium még így is nagyon izgalmas számomra, aki az innováció híve vagyok. A néprajzi kutatásokból sokat tudunk a hagyomány erejéről. Egy megújulás zajlik, művelt, felkészült tudósgárda alakítja ezt a szakterületet. Természetesen sokan vannak, akik „földhözragadtak”. Számtalan nemesítőt, mezőgazdasági kutatót, és innovációs kísérleti helyet ismerek, akik korábban egy rendszerbe be voltak építve, de mostanára mintha elszakadtak volna az eredeti gyökereiktől. Az egész agráriumot befolyásolja, hogy folyamatosan érkeznek új technológiai megoldások, csomagolva dózisokban. Korábban a KITE, a Bábolna termelési rendszerek világszínvonalú technológiája szinte az egész világon példaértékűnek számított. A kisbéri jelszó például az volt a félvér tenyésztett lovakkal, hogy „becsüld az egy lóerőt is”. Én fontosnak tartom a szakismeret-átadás támogatását, sajnos ma ezt sokan rábízzák a spontán piaci működésekre. Azt azonban nagy problémának érzem, hogy az agráriumban jelenleg vállalkozóként dolgozók mindössze 4%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Az 1970 és 1990 közötti időszakban 30-40 agrármérnök dolgozott egy 8000 holdas gazdaságban. Ma még nem értük el a ’80-as évek termésátlagait. Egy agráriummal kapcsolatos újságra ma maximum 1000 példányban fizetnek elő, hiába: kis ország, kis piac. Az internet térnyerése miatt a lakosság mindössze 7%-a rendszeres olvasó.
– Havi több százezer látogatójával az Agroinform honlapja ma az egyik legnépszerűbb hazai portál az agrárinformáció és a mezőgazdasági gépkereskedelem területén. Miként tudták ezt elérni?
BI: – Bence fiam már a ’90-es években – még mint diák –, megcsinálta az első agrárkiadói weblapot „Agroinform” néven. Az Európai Unióba való belépés előtt francia kezdeményezésre létrejött az „Eurofarm” nemzetközi agrármédia szervezet, mely évente egy alkalommal szakmai konferenciákat szervezett. Ezeken mindinkább előtérbe került a korábbi rangos nyomtatott lapok elektronikus megjelentetésének igénye. Ez adta a következő lépést, hogy „Sűrű fillér, ritka forint” elv alapján mezőgazdasági portált indítson.
Azóta az elmúlt 10 évben folyamatos fejlesztésekkel a nemzetközi trendeknek és a hazai gazdálkodói igényeknek is igyekeznek megfelelni.
– Egy életrajzi összeállításban olvastam, hogy a kertészkedés és a társasági eseményeken kívül – Ön a „kéziratolvasás”-t tartja kedvenc hobbijának. Könyvkiadóként szeret új szerzőket felfedezni? Vagy időnként merészen kockáztat?
BI: – A kéziratok olvasása ablak a világra, a szerző pupilláin és gondolatain keresztül. Előfordul, hogy az írót kedvelem meg előbb, máskor meg az írásain keresztül az embert. Ugyanakkor ez nagyon veszélyes is, mert én is „emberből vagyok”, és nem mindig veszem kellően figyelembe a reális piaci igényeket. Tudok olyan magyarországi kiadóról, ahol egy-egy szerzői megkeresésnél azt mondják, „hozd a pénzt és kiadom a művet”. Nálunk ez egészen másként működik. Miután saját nyomdával rendelkező kiadó vagyunk, már önköltségi áron is tudunk vállalni egy könyvkiadást. Sajnos azonban ez a módszer egyre kevésbé tartható. Ugyanakkor készülnek új kéziratok, a barátaim gyakran olyan témakörökre irányítják a figyelmemet, melyek jövőbemutatóak, ilyenkor jellemzően egy adott témához keresünk szerzőt és nem fordítva. Ilyen volt például legutóbb Radics László szerkesztette „Fenntartható szemléletű szántóföldi növénytermesztéstan” című könyve.
– Az Agroinform Kiadó és Nyomda Kft. által megjelentett „Hóhércsárdás” című könyv – témáját tekintve rendkívül aktuális –, de az agrárium egyik ágához sem kötődik. Profilváltásra készül a könyvkiadó, vagy gazdasági megfontolás miatta vállalta Bátyi Zoltán kötetének kiadását?
BI: – A „Hóhércsárdás” című könyv kéziratára az agrármédiában dolgozó egyik ismerősöm hívta fel a figyelmemet, és bár rendkívül bizarr a téma, mégis megfogott. A könyv teljes kéziratát elolvasva döbbentem rá, hogy a bűnözés bugyraiba került vidéki emberek szociográfiai megközelítéseként is felfogható. A magány, a tanyasi elszigetelt életforma sokszor tudat alatt brutálisan manifesztálódik. Bogár Imre hóhér neve Recsken (lévén sok ragadványneves bogár) állandó beszédtéma volt. Utóbb persze kiderült, hogy ez a hóhér felvett néven élt, és semmi köze nem volt a helyiekhez. Az 1950–53 közötti recski munkatábor, a falusi házakba kitelepítettek, a váci, szegedi börtönöket megjárt nagybátyám emlékképei is közrejátszottak abban, hogy ennek a könyvnek a kiadására vállalkoztam.

– Mennyire hiányzik a festés, a festőállvány melletti munka és a kiállításmegnyitók, a vernisszázsok nyüzsgő, élettel teli világa?
Bolyki István: – Erre a kérdésre két válaszom van. A festés egyre jobban hiányzik, a nyilvánosság és a hangos siker egyre kevésbé. Idővel megváltozik az ember értékrendje, mások lesznek a fontossági szempontok. Ma már pontosan tudom, hogy mi számít prioritásnak.