MEGFEJTETT KÓDEX

Hát kérem: egy rejtéllyel kevesebb. Nem tudom, nem voltak-e szebbek a színes legendák, feltételezések, amiket a Voynich-kézirat közé szőttünk, de a valóság akkor is tagadhatatlan. Megfejtették az eddig megfejthetetlennek hitt, ismeretlen nyelven és ismeretlen írással készült kódexet. Nem, nem a Bölcsek Köve titkait ismerteti. Sokkal hasznosabb: nőgyógyászati szakmunka volt.



Legyünk őszinték: a Bölcsek Köve vagy van, vagy nincs, és ha van, akkor is valószínűleg egy elvont fogalom, ezzel szemben nők nagyon is vannak és elég fontos a világnak, hogy jól legyenek. Mindig is fontos volt. Éppenséggel jó is, hogy megtudtuk: eleink komolyan foglalkoztak az orvosi problémákkal, többet jelent az emberiség egyetemes kultúrtörténete számára, mint egy ezeregyedik alkimista munka. De hát hogy is van ez?
A mű 234 darab 15 cm széles és 23 cm magas velumlapból áll, amelyből negyvenkét lap hiányzik az oldalszámozás szerint. Valószínűsíthető, hogy már 1912-ben, Voynichhoz kerülésekor sem volt teljes. A szöveg megírásához és az ábrák körvonalazásához valószínűleg lúdtollat használtak. A rajzok korabeli ásványi és növényi anyagokkal színezettek és gyakran elnagyoltak. Egyesek úgy vélik, hogy a képek a szöveg megírása után kerültek a műbe, míg mások szerint előbb, mivel számos helyen a szöveg körülfolyja, illetve címkézi a képeket.
Az vele a baj, hogy első ránézésre a művelt ember úgy érzi: el tudja ő ezt olvasni. Mintha egy latin vagy latinos nyelven írták volna, az ábrák is sokat segítenek (olyan ilyenkor az okos ember, mint a kisgyerek: ha nem érti, mi van odaírva, a képeket nézegeti, de erről később). Hát, kezdjük el olvasni. Jé… nem megy. Ezek mégsem betűk, illetve a többségük az, csak semmi értelme… Mi lehet ez?


A kézirat első ismert tulajdonosa egy bizonyos Georg Baresch alkimista volt, aki Prágában élt a 17. században. Úgy tűnik, Baresch legalább annyira tanácstalan volt, mint mi ezzel a kötettel kapcsolatban, mely „haszontalanul foglalta helyet könyvtárában” annyi éven át. Baresch, mikor megtudta, hogy Athanasius Kircher, egy jezsuita tudós a Collegium Romanumból közreadott egy kopt (etiópiai) szótárt és – hite szerint – megfejtette az egyiptomi hieroglifák néhány jelét, tanácsot kérve elküldte a kézirat egy részletének másolatát két alkalommal is Rómába. Kirchernek címzett 1639-es keltezésű levele, melyet nemrég talált meg René Zandbergen, a legelső utalás a kéziratra. Kircher páter különben arról is nevezetes volt, hogy személyesen beszélt egy sellővel saját állítása szerint, mégpediglen ógörög nyelven.
Nem tudjuk, hogy Kircher válaszolt-e a levélre, de úgy tűnik, hogy szándékában állt a művet megszerezni, azonban Baresch ezt megtagadta tőle. Baresch halála után a kézirat egy barátjához, Jan Marek Marcihoz (Johannes Marcus Marci), a prágai Károly Egyetem akkori igazgatójához került, aki elküldte Kirchernek a könyvet, ki régi barátja és levelezőpartnere volt. Marci kísérőlevele még mindig csatolva van a műhöz. A levélben egyebek mellett azt is leírta, hogy eredetileg II. Rudolf német-római császár vásárolta meg 600 dukátért, mert Roger Bacon munkájának gondolta.
Hát igen, a jó Rudolf császár kora: na, őt sem volt tanácsos egyedül elengedni a sarki boltba iratok nélkül, mert sosem talált volna haza. Csak az alkímiával foglalkozott, egymásnak adták a kilincset nála tudósok, bolondok, csavargók, alkimisták, a nagy Tycho de Brachétől, Johannes Keplertől és a jó Jehuda ben Löwtől kezdve John Dee-ig és Edward Kelley-ig – volt is nála minden nap olyan spektákulum, hogy ahhoz képest Hollywood az Üdvhadsereg teadélutánja lánycserkészek kézimunka-szakköre számára.

Hol a Gólem szabadult el, hol halott próféták és királyok beszéltek a császárhoz, hol meg egyenesen Dee mutogatta neki a világegyetemet kristálygömbön meg a körmére cseppentett olajon keresztül. Aranyat minden nap csináltak, hétfőn, szerdán, pénteken rézből, más napokon ólomból. Senki sem csodálkozott volna, ha felbukkan Prágában, az Aranyművesek utcájának sarkán a Sárga Tengeralattjáró – van egy olyan gyanúm, hogy akkor ismerte meg Európa a hallucinogén kábítószereket először.
Az elkövetkezendő 200 évre (Zandbergen szerint csak 150 évre) elveszítjük a mű nyomát, de minden valószínűség szerint a Collegium Romanumban (jelenleg: Pontificia Università Gregoriana) őrizték, mint ahogy Kircher levelezéseit is. Valószínűleg addig maradt itt, amíg 1870-ben II. Viktor Emánuel, Itália uralkodójának seregei elfoglalták az egyházi államot. Ekkor az uralkodó elhatározta az egyházi javaknak, köztük a Collegium Romanum Könyvtárának kisajátítását. Xavier Ceccaldi és mások kutatása szerint ezen események bekövetkezte előtt számos könyvet átszállítottak az oktatók magángyűjteményébe, melyek kivételt képeztek a kisajátítás alól. Ezek között voltak Kircher levelei is, valamint a Voynich-kézirat, mely Petrus Beckx (a jezsuita rend vezetője és egyidejűleg az egyetem igazgatója) ex librisét hordozza.
Beckx magánkönyvtárát a Róma-közeli Frascatiba költöztették, a jezsuiták által 1866-ban megvásárolt Villa Mondragonéba, a Collegio Ghislieri központjába.


1912 körül a Collegium Romanum néhány javának eladása mellett döntöttek. Wilfrid Michael Voynich ekkor vásárolt meg 30 kéziratot, köztük ezt is, mely most a nevét viseli.1931-ben bekövetkezett halála után özvegye, Ethel Lilian Voynich örökölte a kéziratot, aki 1960-ban egy barátnőjére, Anne Nill-re hagyta. Anne Nill 1961-ben a könyvet átadta egy antikváriusnak, Hans P. Krausnak. Kraus vevő híján 1969-ben felajánlotta a Yale Egyetemnek.

Nem csalás, nem ámítás – látható, de mi van odaírva? Mert az azért mégis abszurd lenne, hogy valaki ennyit körmöljön ki tudja, mikor, csak azért, hogy mi törjük a fejünket rajta. Ilyen különben a Rohonci-kódex is, nem kevés hajam szála őszült bele annak a megfejtésébe is, aztán egészen pontosan arra jutottam a nagy munkában, amire mindenki más: az eleje egy vallásos irat kell, hogy legyen, a második fele meg valami raktárnyilvántartás. De hogy milyen nyelven írták és miféle írással, képtelenség megmondani: olyan betűírás nincs is, amiben 792 különböző jel volna. Olvasták azt is mindennek, minden nyelven, nekem a kedvencem a bengáli és az óromán olvasat, melyek természetesen kicsit sem hasonlítanak egymásra.
No, de legalább a Rohonci-kódex írása kicsit sem hasonlít a Voynich-kéziratéra! (Én magam kissé kalandos fantáziával a Rohonci-kódex első, illusztrált felét valamilyen bogomil evangéliumnak sajdítom, de csak a képek alapján – mondom, olyanok vagyunk, mint a gyerekek).


Hanem a kettőnek köze nem lehet egymáshoz. Ugyanis a Voynich-kéziratot csak sikerült megfejteni. Protoromán nyelven íródott, amely a mai újlatin, vagy más néven román nyelvek (spanyol, portugál, francia, olasz, román, katalán és galíciai) elődje volt. Ha minden igaz, dominikánus apácák írták Kasztíliai Máriának, Aragónia királynőjének, aki Aragóniai Katalin nagy-nagynénje volt. A könyvben a kutató szerint gyógynövényekről, terápiás fürdőkről, asztrológiáról van szó elsősorban a női egészséggel és a gyerekneveléssel kapcsolatban.
Hát bizony, nem lehetetlen. Éppenséggel a középkorban sok apácakolostorban értettek a nővérek a gyógyításhoz, elég csak Hildegard von Bingenre gondolni, aki még ráadásul kitalált a feljegyzéseihez egy teljesen új nyelvet és új ábécét is. Ugyan a Voynich-kézirat éppen nem ezt a lingua ignota-t használja, de Gerard Cheshire kutatásai egyértelműen bizonyítják: ez egy nőgyógyászati szakkönyv.
Legalább van értelme.
Most fordítják, ki is fogják adni.


Elnézését kérem mindenkinek, hogy ma nem a tőlem megszokott politikával foglalkoztam, de meglátásom szerint ez a hír fontos. Kiderült egy titokzatos kódexről, hogy kicsit sem titokzatos, inkább nagyon hasznos volt a maga idejében.
Kiderülhetne más iratokról is, hogy nem azok, aminek nézzük őket.
Van egy olyan gyanúm, hogy egy csomó könyvet nagyon rosszul olvastunk eddig.
Például én még sehol sem láttam a Bibliában azt a parancsolatot, se az Ó-, se az Újtestamentomban, hogy „utáld felebarátodat”. De azért majdnem mindenki megfogadja.
Sok mindent újra kéne olvasni.



Szele Tamás
által engedélyezett, hivatalos másodközlés. (Forrás: Huppa)
A cikk írójának további írásai a https://forgokinpad.blog.hu blogon olvashatók.

 

Author: Szele Tamás

Vélemény, hozzászólás?