A virtuális térről beszélgettünk. „A nagyanyám kispadját a virtuális kispad vette át…” -, nevettem el magam. „Ki vagy, mit csinálsz, mit gondolsz, mit játszol, hol nyaralsz, minek örülsz, és mitől keseregsz?” Az életed pörög-kering az éterben, halhatatlanul. Virtuális társaságok, alkalmi ismeretségek alakulnak, percről-percre változnak, egymásba folynak; a társasági oldal alkalmas találkozásra, barátságokra, kapcsolatokra: információkat hoz és visz, rólad és neked.
Kalotaszegi kis falu, kis templom, harangház, temető, csipkés fafaragás. A fából összeszerkesztett harangház tetőterében, mint bagoly fészkében, fekete mezben üldögél a harangozó testvére.
„A templomban búcsúmise folyik” – mondja -, „most nem lehet bemenni, csak ismerősöknek.”
Tárgyilagos, rövid, egyértelmű tőmondatok, semmi fölös gesztus, mosoly, vagy egyéb metakommunikációs szándék. Négy harang van, mutatja, kicsi, közepes, nagyobb és legnagyobb. Harangozni délkor szoktak, no meg a halottaknak.
„Férfiaknak a nagy haranggal, nőknek a kicsivel, gyermekeknek összehúzzák a kettőt, ha fiú, akkor imígy, ha lány, akkor amúgy.”
A temetőben csipkézett sírkövek, meleg van.
Az elhantolás rítusa sok éve itt maradt. Akár a búza kalászával körbefont, a fakazettás mennyezet közepéről lelógó harang – „csak hetvenhét éve szárad rajta a búzakalász” -, legyint egy koros férfiú, és nem tudni, minek szól a legyintés: nekem, a búzakalászoknak, a helyben maradásnak, az időtlen idő hetvenhét évének?
„Az ott a pávafarok!” -, mutat az előttem álló ház homlokzatát díszítő csipkefaragásra.
Lelkesedem: „gyönyörű”, de ő csak legyint.
Sarkon fordul, elballag.
A falucska üres, ki a temetőben, ki a házban, meleg van.
Déli szieszta, komor, mosolytalan, elmarad az „Isten’áldja”.
Kérésedre elmondtam, hogy milyennek látlak.
Meghallgattál, és csaknem elkönnyezted magad, annyira meghatódtál, én meg elhűlve bámultalak: minden szavam, mondatom addig tekeredik, csavarodik a szürkeállományodban, amíg hozsannát hallat önmagadról.
Csak bámultalak, majd elszégyelltem magam és sarkon fordultam.
„A nem megfelelő oldalról közelíted meg a dolgokat, mint én a fogorvosokat” -, azt hiszem, ennyit mondtam, és azt is, hogy a nagy témák fárasztanak, azaz nem érdekelnek.
Mert nagy témák nincsenek. Témák vannak.
Azt mondtad, hogy nem szereted a „buta nőket”, és azokat sem, akik elszippantják a levegődet.
Azóta is gondolkodom, hogy milyen az okos, és milyen a buta nő. Mihez okos, és mihez buta? Vajon miről is beszéltél? A konyhapénz beosztásáról, elméletekről, könyvtárnyi információhalmazról, gondolatasszociációkról? Megkérdeztelek, okosan hallgattál. Én meg buta maradtam, mert erre a kérdésemre nem kaptam választ. A többire sem. És továbbra is kellek neked.
„Találd ki magad!” – ezt mondtad tegnap, és én nem értettelek.
Szótagokra tagoltam, boncolgattam, mígnem rájöttem, hogy a nagy horderejű kijelentéseket távolról kell nézni, így teljességükben pompázhatnak. Addig távolodtam, amíg teljesen értelmetlennek tartottam közölni veled, hogy én már ki vagyok találva. Itt állok előtted fizikai valóságomban, ami egészen más, mint ama virtuális, amiben megismerni véltél egykoron. Itt lehet a tévedés forrása, gondoltam, de hogy a fizikai valómra miként szabjak virtuális köntöst, az nehéz téma volt.
Megoldhatatlan.
Megkérdezhettelek volna, de akkor már rég nem tudtál követni. Pedig te vagy a nyargalós fajta. Erről jut eszembe, hogy én képtelen vagyok „nyargalni”. Összefutnak a részletek, összemosódnak a hangulatok, ízek és színek, élvezhetetlenné válnak. Ez elszomorít. És szomorúan nem lehetek boldog.
Egyszer azt kérdezted tőlem: „mit jelent az, hogy ‘boldog’?”
Elmondom, válaszoltam volna, de már csak hűlt helyed találtam.
Elillantál, mint illúzió, foszlányt sem hagyván magad után. Azóta sem tudom, hogy kinek szólt a kérdés, ha kérdés volt egyáltalán.
„Nem minden kérdőjellel ellátott mondat jelent kérdést is” –, magyaráztad.
Nahát, bámultam újfent, erre valóban nem gondoltam.
