„1945-ben lebombázták a házunkat. Nem voltam otthon. Anyám, apám és két testvérem, a két legkisebb, meghalt. Én akkor 18 éves voltam. Két másik testvérem életben maradt, és mindenki ment, amerre tudott. Én akkor megtagadtam istent. Nem isten tagadott meg engem, én tagadtam meg őt; Ő nem tagadott meg engem.”
„A legkisebb testvérem 4 éves volt. Tanulás helyett kenyeret árultam a péknél, hogy pénzem legyen lakbérre. Az iskolaigazgató segített, hogy elvégezzem a tanítóképzőt: lakást keresett nekem és délutáni tanítványokat, így fejeztem be az utolsó évet.
A képzőt osztályelsőként végeztem, Kolozsvárt kezdtem el tanítani.
Egy év múlva falura költöztem, mert itt ingyen kaptam ebédet.
Folytattam a tanítást. Az iskolaigazgató 12 évvel idősebb volt, szép ugyan nem volt, de kellemes volt a modora. Nősüljön meg, mondtam neki, ne éljen egyedül.
– Kit vegyek el? – kérdezte.
– Hát vegyen engem!
Arra gondoltam, hogy mellette biztonságban leszek. Hozzámentem feleségül. Ő gazdag volt, a szülei mást szántak neki, de velem sem bántak rosszul. Árva voltam, de volt diplomám és együtt dolgoztunk. Aztán ők is szegények lettek, mert a vagyonukat államosították. A férjemnek is csak a diplomája maradt, de a két tanítófizetésből jól megéltünk.
A férjem elvállalta a kántorságot, így kaptunk szolgálati lakást; épp itt volt, ennek az öregotthonnak a helyén, ahol most lakom.
Sokat dolgoztunk mi ketten. Színdarabot tanítottunk a helyi fiataloknak, azzal jártunk faluról falura, így gyűjtöttünk pénzt iskolára. Cigányokkal öntettük a téglát. Nagy iskolát építettünk, ide jártak a környék gyerekei. Aztán Várfalván épített az állam egy nagyobbat, most odajár mindenki, ez meg üresen áll. Három termet használnak: egyikben van az óvoda, a másik kettőben meg a két összevont elemi (magyar és román). Az emelet üresen áll, nem használja senki.
A férjem szomorú lenne, ha látná. Jó, hogy meghalt. Meghalnék én is. Három gyermekem van, de nem akarok a terhükre lenni.
A lányom sírt, amikor megtudta, hogy beköltöztem az öregotthonba, de nem akarok a nyakukra költözni… nekik is nehéz…
Még nem tudom, hogy itt maradok-e. A nyugdíjam 1250 lej, ha elég, akkor maradok…”
