Életemben először jártam a Duna Palotában, és teljesen magával ragadott a hely hangulata, a barokkos, aranyozott díszek, a bársonyszőnyeggel borított lépcsők, és a megjelent közönség érdeklődése is mély benyomást tett rám Úgy éreztem magam, mint aki – hosszú távol öltött évek után – hazatalált a saját kultúrájába.

A Barocco Rustico koncepciója az, hogy tudatosan felépített művészi koreográfiával, élő zenével, zenekarral, pattogó magyaros ritmusokkal, néptánccal és a barokk finom rezgéseivel töltsék be a színháztermet, és a bent ülő közönség lelkét.
A mű előadói a Duna Művészegyüttes tánckara, összesen 12 pár, akiket a Göncöl Zenekar (két hegedű, egy brácsa, egy bőgő és egy cimbalom) kísért végig élő zenével. Vivaldi és Ökrös Csaba ritmusai váltakoztak, de olyan finoman, lágyan összekötve, hogy az áramlat a közönség soraiban ülőket magával ragadta.
Először a csendes finom lágy hangzás, Vivaldi.
Túri Erzsébet tervezte barokk báli ruhában lassút táncoló párok elhelyezik a színpad elején a 12 évszakot szimbolizáló 12 üres poharat, kezdődik valami… Pezsdül az élet, indul a körtánc, dübörögnek a lábak. Erre a ritmusra dobban a szív a nézőtéren, érezzük az élet erejét, lüktetését, a vágyat, hogy részesei legyünk annak, ami történik.
Aztán az összes táncos párban lejtett táncaként teljesedik ki az egymásra találás. A háttérben a bőgő a hegedű, a brácsa és a cimbalom reszketnek, vidám, pergős ritmusokat.
Több már a fény, a ragyogó arany, a pozitív sugárzás, amely mind visszaadja a közelgő tavasz érzeteit. Csárdást járnak, pörögnek a szoknyák, libben az alsó szoknya, felszabadult fiatalok, életöröm.
A hagyomány megőrzésének lényege ez is: közvetíteni a mai kor emberének, a zene és a tánc nyelvén, a régiek és a mai koreográfusok együttes tudását, színpompás látványban ötvözve. Így nem csak látja és nézi, hanem érzi, és befogadja. Újra és újra együtt dobban a ritmus, és a szív, csillog az öröm a szemekben, a hangulat még mindig fokozható… és fokozzák, felsír a hegedű, szinte zokogva mondja el megszólaltójának búját-baját.
Sötét, kékre vált a háttér, nyári zivatarok, otthon töltött esték, sok munka a földeken. Majd bejön a narancs fény, kisüt a Nap, a ruhák pirosak, a világítás szürke-ezüstté varázsolja a gombokat. Három pár a színpadon.
Lassul a tempó, és a szomorú barna hegedű, ketten húzzák, egy idősebb, s neki megadva a tiszteltet a háttérben a fiatalabb. S végre előkerül a bor! Egy pár szertartásosan hozza be „kóstolóra”, s az ötödik pohárba töltenek. Május. Még nem érett be igazán az a szőlő…

VIVALDI TAVASZA
Fényár, mosolyok, lágy mozgás, maga a barokk, már nem kell legyőzni a farkasordító hideget, hiszen itt a tél vége! A fiúk „röptetik” a lányokat, mint könnyű pillangókat, sőt a koreográfia tartalmaz egy fontos elemet, a fiúk fél lábon is megállnak jelezve ezzel a férfierőt, a stabilitást, hogy bízhat bennük párjuk, a nő, aki fejet is hajt, így nyújt kezet a kor szokásai szerint illendően.
A női mozgásban most a kecsesség, a báj mutatkozik meg, lassú karmozdulatok, nyújtások, az ég felé való törekvés szimbólumait figyelhetjük meg. De a háttérben az a bizonyos Erős Férfi áll, aki felemeli ugyan a nőt, de nem hagyja, mint pillét elszállni. Ezt sugallja, mint ahogy a barokk kor ideái: eltartalak, megtartalak. Közben a lányok forognak, néznek jobbra-balra, de a fiúkat sem kell félteni, hisz megfogja mindenki a maga párját!
Egy táncos felvesz egy üresen maradt poharat és párja tölt még egy pohárral. Még fanyar, túl korán van, még a bornak nincs itt az ideje…
Újabb váltás következik, de ez most erős, vége a búslakodásnak.
JÖN A SZÜRET
Vidám, pörgős, pattogós zenét játszik a kar, remek trió ez!  Itt a július! Aratás, szüret, vigasságok, vásár, csárdás, a zene egyre gyorsabb, feszesebb átjárja a hallgatót is talpaitól a feje búbjáig, csak úgy repít.
A legények nézik, hallgatják a zenekart, kicsit talán fitymálva, mivel már vált, már nem mulatós – a ritmusok eddig kacagtattak, – játszanak. A háttérben az arany megvilágítás jelzi, itt az ősz, megérett a búza, jöhet az aratás, a szüret, a szőlő és végre a bor! Már a kezdés óta kíváncsian vártam, mi lesz a 12 pohárral, mikor töltik végre tele, mikor és mire koccintanak vele, vagy isznak belőle…
A magyar hagyományokat látjuk és a barokk zenét halljuk. Nagyon összeillik, a ritmusban oldódik fel a koreográfia finomsága. Előkerül a butykos, náddal borított nagy korsó.
Székely lassúra jön a legény a lopóval, mutatja a végeredményt, miközben nagy a feszültség: milyen lett az idei termés? Négy álarcos fiú, nagy dörgés, merev végpóz, majd folyik tovább a cselekmény szála.
A megmerevedés, a zene lassúsága fel is oldódik azonnal.
JÓ A BOR!
Kezdődik a mulatozás, a szüreti hagyományok felelevenítése.  Eszméletlen tempó, vérpezsdítő ritmus. Szinte ott van már mindenki a színpadon! 12 pohár – 12 hónap tele jó borral, szenvedéllyel! Majd „leperegnek „a színfalak mögé.
Végül előjön a legényke, a bor készítője. Poharat emel a hegedűsre és a közönségre! Ő maga nem kóstolja meg saját borát, hátat fordít és úriasan, munkájára büszkén köszön le.
Végül a zenészek levonulnak.
VASTAPS
Én hosszú percekig a helyemen maradok. Nézem a többiek lelkes örömét, érzem a vágyat, hogy maragyak még. Szeretem, amit Orza Calin és Juhász Zsolt adott nekünk: „a „holt” hagyományőrzés helyett az élő és megújulni képes tradíciót”. Ez a korszerű táncszínház feladata: építkezni a hagyományból, megőrizni az autentikus táncokat és az ősi zenei elemeket, megalkotni a múlt és jelen szintézisét, élményt nyújtani és kíváncsiságot ébreszteni. Késztetést, hogy bepillanthassunk annak mélységeibe, megismerjük, és életünk része legyen.
Kívánok sok hasonlóan sikeres előadást a Duna Művészegyüttesnek!