Azt hiszem, hogy bármi is történt Romániában 1989 végén, az megérdemli a lényegi filozófiai reflexiót. Sokan ezt „forradalomnak nevezik.” Én azt gondolom, ez egy rossz kifejezés, mivel a forradalom egy politikai kategória és számomra egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ami odaát történt, az politikai ügy lenne. Nos, bármi is történt odaát, azt a jövőben akár fordulópontként is értelmezhetik. Lehet, hogy az lesz belőle, amit a francia és az amerikai történészek „a történelem végének”, vagy poszt-történelemnek szoktak nevezni. A „poszt-történelem” egy kicsi, távoli országban, ha szabad azt mondanom egy „off-Broadway” helyen találta meg először kifejeződését.

Románia, 1989. december

Képzeljék el csak egy percre – és épp ezért fogadtam el ezt a meghívást is erre a találkozóra –, szóval képzeljék csak el egy pillanatra, hogy hasonló dolog történne, mondjuk az Amerikai Egyesült Államokban. Vagy akár csak Nyugat-Európában. Képzeljék egy percre, hogy Amerikában átveszik a TV-t. És azt hiszem, hogy el is képzelték a történelem végét, annak a végét, amit történelemnek szoktunk nevezni. Természetesen most ez távoli helyen, Romániában történt, amivel senki sem törődik!
De képzeljék csak el, hogy mindez olyan helyen történik, amit mi a döntések központjának nevezünk, legyen az akár Moszkva is.
Ismertetek majd Önökkel egy hipotézist, miszerint a képi kultúrában éppen egy új helyzet van kialakulóban. De hogy alátámasszak egy ilyen hipotézist, ismertetnem kell Önökkel néhány elméleti koncepciót.
Legalább két lehetőségünk van arra, hogy a világ felé forduljunk. Az egyik a képen, a másik a lineáris íráson keresztül vezet. Az ember eredetileg el volt merülve környezetében. De most, amikor a Homo Sapiens Sapiens megjelent, hátralépett egyet, ahogy Heidegger mondja „ein Schritt zurück“, és onnan, egy szubjektív távolságból próbálta meg a körülményeit szemlélni. És az eredmény egy kép volt. Most pedig a kép a világot jelenetté alakítja át, mint a színházban. SCENE, jelenet, SZÍNPAD. A képen keresztül a világnak színpadi, jelenetszerű karaktere, jellege lett. Megmutatkozik a kontextus.
Amit Wittgenstein „Sachverhalté”-nek, vagy Heidegger „Verhaltnisse”, „Bezüge”-nek nevez. A képzeleten keresztül látott világ a kontextus, amelyben a dolgok összefüggnek egymással. Ez mágikus jellegzetesség. Minden kép mágikusan fel van töltve. És az első képek, pl.: amit Lascaux-ban csináltak, azzal a szándékkal készültek, hogy eligazítsák az embereket a világban. Például azzal a szándékkal, hogy megmutassák, hogyan kell antilopokra és lovakra vadászni. És amikor az emberek szembesültek ezekkel a képekkel, rituális happeningeket csináltak. És azután mentek vadászni az állatokra. Ezért teljességgel lehetetlen a képet a mágián kívül szemlélni. Ezért beszéltem a woodoo-ról.
Minden képben van egy woodoo-karakter.
A képnek az a célja, hogy kívülről eligazítsa az embereket abban a világban, amelyikbe belekerültek.
A kép számomra azonban lehetőség is arra, hogy kilépjek a világból és azt kívülről szemléljem. Így ezek bizonyos értelemben térképek. De közvetítők is egyben, „mediációk”, vagy ahogyan itt mondják: „médiák”, mely a latin nyelv használatának egy barbár módja. Tehát ezek közvetítők, médiumok. A világot jelentik, közvetítik, de ezáltal el is rejtik. Ez minden közvetítő belső dialektikája. Azok számára, akik beszélnek németül, ez teljesen világossá fog válni, mert németül ezt úgy mondják: Bildern verstellen was sie vorstellen. Sie stellen sich vor das was sie vorstellen sollen.
Tehát ez a belső dialektika felelős azért a tényért, hogy a képek elrejtik a világot, ez az oka egy nagyon mély elidegenedésnek. A képeket az emberek arra szánták, hogy eligazítsa őket a világban, de amikor nagyon erősek lesznek, az emberek a saját, világban szerzett tapasztalataikat használják fel arra, hogy eligazítsa őket a képekben. A kép konkrét valósággá válik és a világ csak ürügy lesz. Így tehát a képzeleti és a tapasztalati világ kapcsolatának inverzióját a próféták bálványimádásnak nevezik.
Ez az oka annak, amiért Platón a köztársaságban be akarta tiltani a művészeteket és a képeket. A képek köztársaság-ellenesek. Antipolitikusak. A kép célja ezen a szinten az, hogy elrejtse, mi is történik. Amikor a bálványimádás, a pogányságnak ez a különös formája, mely ellen nem csak a zsidó próféták, hanem már a preszokratikus filozófusok is vitába szálltak, tehát amikor a bálványimádás túlzottan elterjedt, akkor találták fel a lineáris írást. A lineáris írás célja az volt, hogy felnyissa a képeket azáltal, hogy megmagyarázza azokat és felnyissa a tapasztalati világ látványát.
Engedjék meg, hogy kihangsúlyozzam a különbséget a jelenetszerű és a folyamatos látvány között. A színpadon a dolgok megtörténnek. Minden „happening”, megtörténik. A lineáris folyamat világában semmi sem történik meg. Minden esemény. A történés és az esemény között az a különbség, hogy a történés a véletlen, esetlegesség eredménye.
Véletlen, mely szükségszerű lesz. Azok, akik önök közül ismerik a „Le hazard et la necessité”-t, vagy a káosz-elméleteket, melyek most egyébként is divatosak, meg fogják érteni, hogy mire gondolok. A „történés” szó (happening) maga egy kaotikus szó, de minden dolog magát ismétli ebben a kaotikus világban. De a történelem eseményeiben, a világnak, mint egy folyamatnak a látványban semmi sem ismétli önmagát, minden egy esemény, melynek okai vannak és hatásai lesznek. És a világ az, ami racionálisan megmagyarázható. Vegyünk egy példát! Egy király koronázása az történés. Bizonyos véletlenek eredménye, például annak, hogy meghalt az öreg király. Ez mindig előfordul. Meghalt a király, éljen a király! Ekkor mindig valami ünnepélyes, valami mágikus történik.
Manapság egy törvény megvitatása a parlamentben nem történés, hanem esemény. Okai vannak és következményei lesznek, hiszen azért csinálják, hogy következményei legyenek. Azt a tudatot, ami a képeknek megfelel, mágikus-mitikus tudatnak nevezik. És azt a tudatot, mely a lineáris írásnak, a folyamat látványának felel meg, politikai tudatnak hívják.
Kérem próbáljanak megérteni, mire akarok kilyukadni!
A televízió sosem lehet olyan, ahogy más képek sem, vagyis egy politikai dolog. Pont a struktúrájából következően teljesen anti-politikus. És a politikai tudatosság mindig teljesen a kép ellen irányul. Mint azt tehát önök is tudják a nyugati történelem a lineáris írással kezdődik. Azon egyszerû tény miatt, mivel a lineáris írás feltalálása előtt nem volt történelem. Nem voltak események. Minden csak megtörtént. A lineáris írás feltalálásával eseményeket újrakreáltak. De a képeket természetesen nem adták fel. Ahogy a lineáris írás egyre haladt előre a képekkel szemben azért, hogy meg- és felmagyarázza azokat, a képek beszűrődtek a szövegek közé és elkezdték illusztrálni a szövegeket. A nyugati civilizáció dinamikája a nyugati civilizáción belüli figyelmetlenség az, amelyik ezt olyan robbanékonnyá és veszélyessé teszi más civilizációk számára; az a tény, hogy a kép és a szöveg, a képzelet és a konceptuális gondolkodás, a mágia és a politika mindig konfliktusban vannak velünk. A nyugati történelem legnagyobb része alatt ez egy nagyon kreatív folyamat volt. A képzelet egyre konceptuálisabbá vált, a konceptuális gondolkodás pedig egyre képzeletbelibb. De a nyomtatás feltalálásával, Gutenberggel ez megváltozott.
Az imagistákat eltüntették kultúránkból, dicsőséges gettóba zárták őket, melyet múzeumoknak, vagy akadémiáknak neveztek el és a helyzetet az írás uralta. A lineáris írás diadala a 18. században a Felvilágosodással következett el. És ez volt a legfejlettebb politikai gondolkodás kora is. De ahogy a racionális gondolkodás, úgy a politikai és a tudományos gondolkodás is fejlődött, és üzenete mind egyre kevésbé lett elképzelhető. Láthatják ezt a tudományoknál. A tudományok egy olyan látomást vetítenek a világra, mely tökéletesen felfogható, de teljességgel elképzelhetetlen. Így tehát a 19. században a világ egyre kevésbé és kevésbé elképzelhetővé változott. És ez a valódi oka annak, amiért a fotográfiát feltalálták.
A lineáris írás politikai jellegzetessége, a lineáris írás az újságok megjelenése előtt teljesen magánjellegű volt. Azután a nyílt helyen meg lehet jelentetni különböző dolgokat és ha az üzenethez szeretne valaki hozzáférni, ki kell mennie a nyílt térre, megszerezni a szöveget, hazavinni azért, hogy elolvashassa. Az alkotás és a megjelentetés között fennálló dialektika a politika dialektikája is. A politika egy megkülönböztetést jelent a magán-szféra és a köz-szféra között. Az oikai és az agora, vagy a domus és a fórum között. Ez az ingaszerű használat: Kimegyek a magán teremből a közterületre azért, hogy információt szerezzek. Megszerzem az információt a közterületen és hazaviszem azért, hogy dolgozzam rajta és tároljam. Ez a politikai tudat dinamikája. Hegel, mint azt Önök is tudják a „boldogtalan tudat“-nak nevezte ezt, mikor a következőket mondta: „– Amikor elhagyom otthonomat, hogy meghódítsam a világot, elvesztem önmagam. Aztán amikor hazamegyek, hogy megtaláljam önmagam, elvesztem a világot.” És ez az inga a politikai tudat. A politikai tudat mindig boldogtalan. A politikai paradicsom nem lehetséges, mivel a politikai tudat boldogtalan tudat. Minden tudat boldogtalan. Ha boldog szeretne valaki lenni, nem segítene neki, hogy imagista legyen belőle, ezért aztán féregnek kell lennie.
Azt hiszem egy féreg, mondjuk egy földi giliszta az boldog. Ha elfogják ezt az elképzelést, kérem vegyék figyelembe azt, hogy mi történik a képekkel. A képeket többé nem közlik, hanem privát-területeken dolgoznak velük és közvetlenül kerülnek egyik magán helytől a másikig. A küldő is magánember és a fogadó is az. Így a közterületek szükségtelenné, feleslegessé váltak. Úgy tudom, létezik Magyarországon egy párt melyet Fórumnak hívnak. Értessék meg kérem ezekkel az emberekkel, hogy a fórum többé nem működik. A fórumra nincs többé szükség, semmi haszna. Mivel minden közvetlenül megy egyik magán-helytől a másikig. Ahol pedig a köztér volt egykor, ott most látható és láthatatlan kábelek húzódnak. De nem állítom, hogy ez nem igaz az írásra is. Az újságokat például házhoz viszik. Így még az újságok is lehetnek teljesen anti-politikusak. Ezek szerint tehát abban a kifejezésben, hogy információs forradalom, a forradalom szó jogos; nem Románia hanem az információ esetében.

Az információs forradalom hatása az volt, hogy többé már nincs szükség arra, hogy az ember kimenjen a közterületre, hogy informált legyen, ehhez otthon kell maradni. Sőt mi több, ha az ember kimegy a közterületre, elveszti az információt. Térjünk most vissza a fotográfiához. A fotográfiát azért találták fel, hogy szolgálja az elképzelhetetlent, a körülöttünk lévő eseményeket. Nem csak politikai eseményeket, hanem a tudományos és technológiai eseményeket is. És ez a helyzet.
A történelem haladt, az események lineárisan fejlődtek. De a fotósok léptek egyet előre a transzcendens irányába transzcendálták a történelmet és az eseményeket a történésekbe fagyasztották. Kiemelték az eseményeket a szövegösszefüggéseikből és átkódolták történésekké őket és aztán visszamentek a történelembe. És most használhatjuk őket a történelem egyfajta emlékezeteiként. Ezt hívják dokumentálásnak. A képeket történelmi események dokumentálására használták. És ez nem is volt olyan könnyű, mint ahogy én azt most elmondom, mivel a szubjektivitás problémája is belejátszott, mivel – mint tudják –, a fényképezést azért találták fel, hogy objektív képet hozzon létre. De mióta a kamera kódolva van, még kevésbé objektív, mint egy festmény. 
Mégis az elképzelés az volt, hogy van a történelem és van a fotós, aki hátralép a történelemtől valamibe, amit misztikus transzcendenciának nevezhetnénk és ebből a misztikus transzcendenciából fényképezi le azt, ami történik. De tudják, van mégis egy probléma.
A pillanat, amikor hátralép az ember a politikától a képe, már nem lehet nézőpontja. A politikai nézőpontját elveszíti. Mivel abban a pillanatban, mikor hátralépsz és kikerülsz a politikából, látod, hogy minden eseménynek sok lehetséges nézőpontja van és az egyik sem pontos és az egyetlen dolog, amit tehetsz az az, hogy ezeknek a nézőpontoknak a számát növeled. Az esemény körül kell táncolni, és minél tovább táncol az ember, annál több nézőpontot tud összegyűjteni és annál jobb lesz a kép. 
Így tehát a fotósok, akik az esemény körül táncolnak és kamerájukkal nézik az embereket ezek a táncosok, Husserliánus emberek fenomenológikusak akarnak lenni, de ez természetesen nem sikerül nekik, mivel a képkészítők nem gondolják, hogy ők nem tudnak gondolkodni. A gondolkodás feloldja a képet. Így tehát ők ott táncolnak és ezzel a tánccal, hogy nézőpontokat gyûjtenek, lerombolják az ideológiát, mely nem más, mint ragaszkodás egy nézőponthoz.
Amikor az ember hallgatja a politikusokat, azok azt mondják: „– Az én nézőpontom a helyes, az öné pedig helytelen.” De ha egy ember egy fotóst hallgat, az ezt mondja: „- Minden nézőpont ugyanolyan. A problémát az jelenti, hány nézőpontot tudok összegyűjteni.” De félretéve ezeket a problémákat, ott tartottunk, hogy a képnek dokumentálnia kell a politikát. De a 20. század első felében és még erősebben a második világháború után ez a kapcsolat elkezdett megváltozni. Hirtelen a politikát azért kezdték el csinálni, hogy belekerüljenek a képbe. Mindezidáig senki nem ismerte a politika célját.
A haladás nem a cél. A haladás az egy módszer, de hová is fejlődünk? Hová jutunk? Mi értendő az alatt, hogy fejlődünk? Nem tudjuk, hová. És hirtelen felfedeztük hová: 
A képbe jutunk. Minden rá akar kerülni a fényképre, filmre, videóra. Ez lett mindennek a célja. Például egy esküvőnek nem a házasságkötés a célja, hanem az, hogy le legyen fényképezve.
A Holdra-szállás célja az volt, hogy Nixon megjelenhessen a tv képernyőjén és láthassa, hogy az emberek hogyan sétálnak a Holdon.
A repülőgép-eltérítők célja is az, hogy képernyőre kerüljenek. Hirtelen az emberek felfedezték, hogy miről is szól a politika. A politika célja az lett, hogy mindenféle jelenséget képpé tegyen. És ez egy furcsa helyzetet teremtett. Az események felhalmozódtak, felgyorsultak. A kép irányába tartottak. Mindenféle dolog, esemény eseményt követett, mert minden esemény a képre szeretett volna kerülni.
Ott voltak az emberek a tv kamerákkal, a fotósok, a filmesek, ott álltak és az egész történelem ott pergett a lábaik előtt és az események azt mondták: „– Kérlek, fényképezz le engem, kérlek, hadd kerüljek rá a képre!” Olyan furcsa ez. Miért kellene ezt csinálniuk az embereknek? 
Nos, mi is történt Romániában 1989 végén? Ha nem tévedek, egy másik inverzió. A kép lett az, amelyik eseményeket okoz. Amit most mondok, az azt hiszem, hogy szörnyen ijesztő. Nem tudom, egyetértenek-e velem? Nem tudom, tudatában vagyunk-e annak, amikor a poszt-történelemről beszélünk; de a terrorral tisztában vagyunk, amikor róla beszélünk.
Képzeljék el a mágiát!
Tegnap és ma délelőtt láttuk, és azt hiszem, egyikőnk sem szeretné Ceausescu arcát újra látni az életben. 
Így a képek, amiket tegnap és ma láttunk tisztán esztétikaiak voltak, ez a „l’art pour l’art”, és színházi céllal készültek. Azt hiszem Lessing volt az, aki azt mondta: „– A színház célja, hogy növelje az együttérzést és a félelmet”. Így történt, Önök megkérdezik, vajon azok a holttestek, amiket láttunk igaziak-e vagy sem?
Hogy Temesváron a vizet tényleg megmérgezték vagy sem? Ezek rossz metafizikai kérdések. Az igazi élmény a képben van. A kép mögött történtek számunkra semmi haszonnal nem bírnak. A politikai magyarázat többé már nem érvényes. Nincs többé valóság a kép mögött. Minden valóság a képben van. 
Ami a kilencvenes évek elén Romániában történt, nem lehet történelem, hanem valami más. A politikai magyarázat nem alkalmazható rá. Ez a mágia eredménye. Valamiféle technikai woodoo. Hogyan ítélhetnénk meg? Nincsenek meg hozzá a kritériumaink. Nincs birtokunkban a poszt-történelem valamiféle filozófiája. Nincs birtokunkban még a hatalmon levő kép filozófiája.

Az itt közreadott előadás „A médiumok velünk voltak (A televízió szerepe a román forradalomban)” című symposionon hangzott el, a Műcsarnokban.