LÁTÁSTÁVOLSÁG / 1

Az első nap. Újonc voltam. Senkit sem ismertem. Riadtan tekintettem körbe az osztályteremben, és minden tekintet rámszegeződött. Félszegen megálltam az ajtóban, és rekedten, alig hallhatóan annyit mondtam: sziasztok…! Erre kitört a nevetés. Valami vicceset mondtam volna? Ugyan, kérlek…

Lesütöttem a szemem. Félszegen álltam az ajtóban. Na mi van?! Induljá’ má’ meg! — hallottam a hátam mögül. A hang tulajdonosa még egy kicsit meg is lökött. Mennyé’ má’ valamerre csíra gyerek! Hogy nézel ki?!

Nem válaszoltam.

Helyet kerestem magamnak.

— Bocsánat… öhm… melyik hely szabad?

— Neked? Egyik se!

— Nem állhatok egé…

— Dehogynem!

— Álljatok már le! Szerencsétlen gyerek csak most jött és már kipécézitek?!

— Na mi van, bejön neked?

— Inkább, mint te! Idióta…

— Mit mo…

— Mi folyik itt?! Mindenki a helyére!

A tanárnő ellentmondást nem tűrő hangon lépett a terembe. Kedves, szeretetre méltó és türelmes volt, de ha kellett, odacsapott az asztalra.

— Szóval?

Síri csend…

— Ilyenkor persze mindenki lapít… Nos, mint azt észrevettétek, új tanuló érkezett osztályunkba.

— Ja, nem mondja, nekünk is feltűnt…

— Oké, ez ki volt?!

Síri csend…

— Jellemző. Gyere csak, leányom, mutatkozz be nekünk, kérlek.

Az út az ajtótól a katedráig végeláthatatlan hosszú volt. Nem nézett senkire. Vajon itt mindenki ilyen ellenséges? Vajon lesznek itt barátaim? Vajon jó helyen vagyok itt?

— Sziasztok. Ági vagyok.

— Honnan jöttél?

— Most költöztünk ide Budapestről…

— Jól van. Ülj le. Sajnos most csak a leghátsó padban van hely.

Ugyanolyan hosszú volt az út visszafelé. Úgy érezte, mintha már hetek teltek el azóta, hogy reggel belépett az iskola kapuján. Pedig az csak tíz perce volt…

— Te ide nem ülsz! — mondta leendő padtársa. Esdeklően nézett tanárára.

— Ülj csak le!

— NEM ÜLHETSZ IDE!

— Gyerekek, mi van veletek? Így kell fogadni egy új jövevényt?

— Nem szimpi a tag.

— Tudsz róla egyáltalán valamit?

— Elég ránézni. Nekem nem szimpi és kész…

De mégiscsak akadt valaki, aki úgy tűnt, más álláspontra helyezkedett.

— Tanárnő, a másik teremben vannak szabad padok meg székek, hozhatunk át? Én szívesen mellé ülök!

— Mondtam, bejön neki…

— Ku…

— Elég! Igen, hozzátok nyugodtan…

— Köszönjük.

***

Mi tagadás: nehéz kezdet. De Ágit nem abból a fából faragták, hogy oly’ könnyedén feladná. Tervei voltak. Nagyratörő tervei. És ahhoz, hogy mindezt megvalósítsa, tovább kellett lépnie a kicsinisségen, a közönségességen, az ellenségeskedésen.

„De ez már egy másik történet…”

 

 

Author: Weisz Dávid

Tájékoztatás, értelmezés, tanítás - ez a három tevékenység a tudomány által elért eredményeknek a megszokottól kissé eltérő módon történő kommunikálására vonatkozik. Az aktuális tudományos hírek hátterének ismertetésére törekszem. Kapcsolat a szerzővel: weiszd@caesar.elte.hu

Vélemény, hozzászólás?