Az első nap. Újonc voltam. Senkit sem ismertem. Riadtan tekintettem körbe az osztályteremben, és minden tekintet rámszegeződött. Félszegen megálltam az ajtóban, és rekedten, alig hallhatóan annyit mondtam: sziasztok…! Erre kitört a nevetés. Valami vicceset mondtam volna? Ugyan, kérlek…
Lesütöttem a szemem. Félszegen álltam az ajtóban. Na mi van?! Induljá’ má’ meg! — hallottam a hátam mögül. A hang tulajdonosa még egy kicsit meg is lökött. Mennyé’ má’ valamerre csíra gyerek! Hogy nézel ki?!
Nem válaszoltam.
Helyet kerestem magamnak.
— Bocsánat… öhm… melyik hely szabad?
— Neked? Egyik se!
— Nem állhatok egé…
— Dehogynem!
— Álljatok már le! Szerencsétlen gyerek csak most jött és már kipécézitek?!
— Na mi van, bejön neked?
— Inkább, mint te! Idióta…
— Mit mo…
— Mi folyik itt?! Mindenki a helyére!
A tanárnő ellentmondást nem tűrő hangon lépett a terembe. Kedves, szeretetre méltó és türelmes volt, de ha kellett, odacsapott az asztalra.
— Szóval?
Síri csend…
— Ilyenkor persze mindenki lapít… Nos, mint azt észrevettétek, új tanuló érkezett osztályunkba.
— Ja, nem mondja, nekünk is feltűnt…
— Oké, ez ki volt?!
Síri csend…
— Jellemző. Gyere csak, leányom, mutatkozz be nekünk, kérlek.
Az út az ajtótól a katedráig végeláthatatlan hosszú volt. Nem nézett senkire. Vajon itt mindenki ilyen ellenséges? Vajon lesznek itt barátaim? Vajon jó helyen vagyok itt?
— Sziasztok. Ági vagyok.
— Honnan jöttél?
— Most költöztünk ide Budapestről…
— Jól van. Ülj le. Sajnos most csak a leghátsó padban van hely.
Ugyanolyan hosszú volt az út visszafelé. Úgy érezte, mintha már hetek teltek el azóta, hogy reggel belépett az iskola kapuján. Pedig az csak tíz perce volt…
— Te ide nem ülsz! — mondta leendő padtársa. Esdeklően nézett tanárára.
— Ülj csak le!
— NEM ÜLHETSZ IDE!
— Gyerekek, mi van veletek? Így kell fogadni egy új jövevényt?
— Nem szimpi a tag.
— Tudsz róla egyáltalán valamit?
— Elég ránézni. Nekem nem szimpi és kész…
De mégiscsak akadt valaki, aki úgy tűnt, más álláspontra helyezkedett.
— Tanárnő, a másik teremben vannak szabad padok meg székek, hozhatunk át? Én szívesen mellé ülök!
— Mondtam, bejön neki…
— Ku…
— Elég! Igen, hozzátok nyugodtan…
— Köszönjük.
***
Mi tagadás: nehéz kezdet. De Ágit nem abból a fából faragták, hogy oly’ könnyedén feladná. Tervei voltak. Nagyratörő tervei. És ahhoz, hogy mindezt megvalósítsa, tovább kellett lépnie a kicsinisségen, a közönségességen, az ellenségeskedésen.
„De ez már egy másik történet…”