Szinte ahány ember, annyiféle elmélet kering arról, amitől valahol a lelke mélyén mindenki retteg: az életünk végéről. Habár a nagy számok törvénye alapján ennyi teória között ott kellene lennie az „igazságnak”, valójában senki sem tudja, mi történik majd. Csupán annyi bizonyos, hogy eljön, elkerülhetetlenül – érjen minket váratlanul, vagy többé-kevésbé felkészülve rá. Egyes, talán radikálisnak is jellemezhető vélemények szerint „a halál az élet legnagyobb botránya”. Mert hiszen valamiért megszülettünk-e Földre, és – a szerencsésebbikét – gyermekkora óta arra tanítják, hogy legyen értelmes, legyen jó, értékelje a barátságot, a szerelmet. Akárhogy is, egyetlen dolgot nem tud(t)unk befolyásolni – megszülettünk, itt vagyunk, és első éveinkben (!) azt hisszük, hogy örökké tart. Nem értjük, mit jelent az, hogy „elment a nagymama” (és nem meghalt!), nem egy folyamat végeként tekintünk rá, hanem állapotként. Ennek eredményeként visszavárjuk, a lehetetlenre várunk. Gyerekként a világ teljesen más. Valódi és valótlan nem különül el élesen egymástól. Egyesek szellemeket, angyalokat látnak, képzeletbeli barátokkal beszélgetnek, és nem értik, hogy a „buta felnőttek” miért nem hisznek nekik. Vajon, mi, – akik persze „okos felnőtteknek” hisszük magunkat – tényleg annyira biztosak vagyunk meggyőződésünkben, hogy nekünk van igazunk és nem a gyerekeknek?

Tényállás: itt vagyunk. Mi több, senki sem tehet arról, hogy megszületett. Nehezen megfogalmazható kérdés: miért is az vagyok, aki? Születhettem volna – teszem azt – Bartók Bélának is, viszont ha én lettem volna Ő, lehet, hogy sosem lett volna belőlem világhírű zenész. Születhettem volna Afrika legszegényebb telepeire is – áldom a sorsot, hogy nem így történt. És persze az is megtörténhetett volna, hogy meg sem születek, nem kapok esélyt az életre. Tragédia lenne? Nem, hiszen sosem gondolkoztam volna ezen, és a Föld lakóinak sem hiányoztam volna soha.
Azaz hogy utóbbi állítás nem fedi le teljesen a valóságot. Gödöllő-Máriabesnyő temploma előtt van egy kis üvegvitrin, mely alatt egy tábla áll, a következő felirattal: „A meg nem születettekért.” A mondat egy táblázatot fémjelez, melyen az utóbbi évek abortuszainak száma látható. Azokra emlékeztet, akik elindultak az élet útján, de végül, teljesen önhibájukon kívül elvesztették erre a lehetőséget.
Van erre felhatalmazása bárkinek is?! Nyilvánvalóan nincs.
Azok tehát, mint mi, kiváltságos helyzetbe kerültünk: élhetünk.
Lehetnek barátaink. Lehetnek ellenségeink. Lehet szerelmünk. Lehet családunk.
Lehetünk boldogok, lehetünk boldogtalanok. Lehetünk sikeresek, lehetünk okosak.
Lehetünk a világ csúcsán és lehetünk a legnagyobb mélyponton.
Lehetünk akár egy kis szobában is, ahol egy végletekig intellektuális nő szemüvegén át éppen lelkünk legmélyebb titkait kutatja nyolctól – kilencig.
Lehetőségek, melyek többnyire akkor válhatnak valósággá, ha mi azt akarjuk. Legtöbbször csakis ezen múlik.
Ám mindezen lehetőségek az idő korlátai közé vannak szorítva – kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig adatik meg. Időnk vége feltartózhatatlanul közeledik: hol lassabban, hol gyorsabban. Hogyan is lehetséges ez, hiszen az idő mindenkinek ugyanúgy telik, abszolút mennyiség. Biztosan?
Albert Einstein kimondta, hogy az idő relatív: „egy szép nővel fél óra egy pillanat, a forró parázson állva egy örökkévalóság”.
Időnk vége, a halál mindenhol kísért minket – más kérdés, hogy mennyire veszünk tudomást róla.
Mind a mai napig tabunak számít, senki nem szeret, akar róla beszélni, már-már azt hiszik, sosem jön el, „ez csak másokkal történhet meg.” Pedig mindennapos „jelenség”, csak az esetek többségében nem érint minket közvetlenül. Ha közvetetten mégis, csak bosszankodunk miatta: „na valami idióta megint a vonat elé ugrott, sosem érek be Pestre…” Ennyire érzéketlenek lennénk, ennyire nem törődünk embertársainkkal? Félreértés ne essék, a kérdés nem arra irányul, hogy mától mindenkit gyászolnunk kellene, de a bosszankodás, úgy érzem, méltatlan ezekhez az eseményekhez.
Az utcákon sétálva is régen, vagy nem is olyan régen élt emberek neveivel találkozhatunk. E táblák örök mementók, sokszor nem is tudjuk, ki volt az az ember, akiről az adott utcát elnevezték. Pedig minden bizonnyal kiérdemelte. A főváros VIII. kerületének Erdélyi utcáját nemrég átnevezték Bauer Sándor utcára. Talán mind a mai napig az ott lakók (!) többsége sem tudja, hogy „egyébként” ki is volt Bauer Sándor (1952-1969), sőt, a legtöbben – megszokásból – az utcára továbbra is „erdélyiként” hivatkoznak.
Bauer igen fiatalon, figyelemfelhívásként, tiltakozásul felgyújtotta magát, halála előtt szüleinek pedig azt írta: „szeretnék élni, de most szénné égett holt testemre van szüksége a nemzetnek”. Feláldozta magát.
Az utcákat róva elgondolkozhatunk: a névadó mit tehetett értünk, magyarokért, az emberiségért, a világért? Mit gondolhatott, mit érezhetett, mit szerethetett? Mit adott a világnak, és mi az, ami mai életünkből igencsak hiányozna, ha ő nem vette volna a fáradtságot arra, hogy gondolkodjon?

Teszem azt, kórházba kerülve – ne adasson meg senkinek – jusson eszünkbe Wilhelm Conrad Röntgen neve. Ha ő nincs, csonttörésünket lehet, hogy a mai napig úgy kezelnék, hogy „hát rögzítjük, aztán lesz, ami lesz”. Talán Röntgen nem is tudta – mert nem tudhatta – mit is jelent felfedezése számunkra. Kegyetlen a sors: az ember sokszor csak reménykedhet benne, az utókor élete munkáját megbecsüli, vigyázza, jóra használja – úgy, hogy ő maga soha nem élvezhette művének előnyeit.
Ahogyan Széchenyi István sem kelhetett át soha a Lánchídon.
A halál eljövetelével nagyon sokan attól tartanak, hogy tudásuk elveszik – vajon gondolt-e ugyanerre Kőrösi Csoma Sándor, aki 17 nyelven olvasott? Gondolnak-e erre a doktorok, professzorok, akik folyamatosan, egész életükön át, még öregkorukban is folyamatosan továbbképezik magukat? Vajon ha a tudás „úgyis” elpárolog, akkor mi lehet ezeknek az embereknek a motivációja? Ennek tükrében igaz-e az, hogy a világ egyre inkább az önzésbe, az énközpontúságba, az individualizmusba téved?
A megoldás talán éppen az írás. Egy mai – „természetesen” emberközpontú – állítás szerint az ember az egyetlen olyan ismert (!) élőlény, amely gondolatait képes magán kívül helyezni, tartósan rögzíteni. Mindenre a memória, a szájhagyomány útján történő terjedés természetesen nem alkalmas.
Akár írás nélkül is rájöhetett volna Newton a mai klasszikus fizika alapvető törvényszerűségeire, de fél évezreden keresztül csak a szó eszközét használva minden bizonnyal elveszett volna rengeteg információ.
Ugyanakkor árnyalja a képet, hogy eseteként az írott szó sem marad fenn. Az ókori görögökről köztudott, mennyi mindent tudhattak. Mi, a modern kor emberi nem is értjük, hogyan jöttek rá minderre. Pedig ők, amit véghezvittek, mindössze egy pennával és az agyukkal érték el. Mindezen titkok így írásban rögzülhettek, de  legtöbbször az emberi felelőtlenség és kiváltképp a középkor elvakultsága, tudománytalansága eltüntette őket.
Így, bár eljött a felvilágosodás kora, rengeteg tudásanyag semmivé lett, de a képességek mindenképp továbböröklődtek. Akkor is, ma is vannak nagy tehetségű tudósok, akik ismét elindultak a világ megismerésének útján – meglehet, olyan dolgokat újra felfedezve, ami több ezer évvel ezelőtt már megtörtént. No persze vannak olyan esetek, amikor alulmaradunk a nagy elődök előtt: a mai, már-már irreális számítási teljesítményű gépeinkkel sem tudtunk rájönni még például arra egyértelműen, az egyiptomiak vajon hogyan építették fel a piramisokat. Ahogy az sem egyértelmű (bár bizonyítottnak látszik), mi is volt a célja a stonehenge-i kőtömböknek.
Ezért – bár sokan hisznek benne – valójában az ember minden eredménye, tudása ellenére sosem fogja elérni az állapotot, amikor elmondhatja: „most már mindent tudunk”.
Tekintsünk egy gömböt, amelynek térfogata – azaz minden, ami benne foglaltatik –, az emberiség jelenlegi felhalmozott tudásanyaga. Legyen a felszín az, amit még nem tudunk. Matematikailag belátható, hogy ha a gömbünk térfogata nő, azzal együtt a felszíne is fog – a kérdéseinkre talált válaszok újabb kérdéseket vetnek fel, így nem egyszer még csak távolabb kerülünk a megoldástól egy-egy felfedezés eredményeként. Nem ezt vártunk, nem így gondoltuk, „akkor most mi van?!” Végső soron „minél többet tudunk, annál többet nem tudunk”.
Hasonló ez egy ház építéséhez: lakhelyünk folyton-folyvást új, megoldandó problémák elé állít minket. Történt, hogy egy vállalkozó hídépítésbe fogott. Ám mire megtervezte, addigra megöregedett, így a fiára maradt az építkezési folyamat. El is kezdte, ám nem tudta befejezni – ezt már az ő fia tette meg. A család egy egész generációja kellett hozzá, hogy a híd megépülhessen, és nyilván ma is kell foglalkozni vele. De hát ki is gondol bele egy híd történetébe, mikor pillanatok alatt áthalad rajta, és mint ilyet, természetesnek is veszi az ottlétét?
Számomra ez a történet azt is jelzi: nem csak magunk miatt, hanem azért is élünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak, utódainknak is minimum megadasson az, ami nekünk megadatott…!