TRANSZEURÓPA-EXPRESSZ (REKAPITULÁCIÓ)

Bécs – Pozsony – Prága – Drezda. Deja vu – a folyók ismét felfelé folynak. Tudathasadásos állapot, ambivalens az érzés: vonattal szeljük éppen a Dunát át. Kedves habsburgi utódok, íme: a történelem! Csodáljátok a várat az üvegen keresztül, hiszen nonszensz, ami valamikor itt zajlott.

Federico Erra illusztrációja

A vízihullákat rég elmosta már az ár.
Ülve tanuljátok végre meg Pozsonyt és Prágát! A zsírt szájukról geometrikus pontossággal törlik. A sörös krigli nagyot csattan, a kalauz zsebkése halkan kattan, midőn Ústi-ban egypár cigány a kocsinkba felpattan.
Transzeurópa-expressz, a végcél: Drezda.
A zsidó nő kendőjét hátrasimítva kémleli a kezemben a könyvet. „Hová tart?” Talán Auschwitzba. Újra próbálja szülni a megszülhetetlent, és a felfoghatatlant.
Szemben ül a fiatal magyar pár, fasírozottját pakolja.
„Segíts mán az asszonynak – baszd meg –, a táskáját felrakni nem tudja!”
Tanulhatod a nyelvet! – mondja, majd rámnéz.
Mimikrizek: német könyv a kezemben, kitörő nevetés az agyamban.
Ülj mán le nem azt mondtam az ölébe, segítsé mán neki!”
„Nézzed mán, na!”
„Szégyelld magad!”
„Engem szeretsz, ugye?”
A vonat indul, az arabok imádkozni vonulnak, imaszőnyegük pora egy pillanatra elfedi a napot.
Átlépjük a német határt, jeges az eső. Húsz évig itt éltem.
Idegen hirtelen minden, az érzések országról országra integrálódnak.
Furcsa az impresszió, nyugtatom magam: „2 nap múlva indulsz vissza!”
A Drezdai Pályaudvar: a határőrök szalutálnak és igazoltatnak a vonat előtt.
„Ugye ez nem Moszkva?”
Mi mehetünk, a feketéket húzzák ki egy sorba.
A rendőr kezében géppuska, gyors pillantás az órámra: nem tévedek –, négyet elvezetnek.
Fázni kezdek, szőke a fejem, és a nyelvtudásom – biztonságom záloga.
Abszurdul egyesült ez a vén Európa!
A többi vesszen!
Egyelőre Prágáig visszatoloncolva.
Drezda – csodáljuk, a császár kertje virágba borult.
A játszótér a kerítés mögött – a gyerekek így izolálva még nem sejtik a jövőt, ellenben most már hisznek az árulásban, az irigységben, a tolvajokban, a hatalomban és a lelki nyomorban.
A kizsákmányoltakban, a szadistákban és Európa hajcsárjaiban.
Az éjszakát lipcsei barátaim betonblokk lakásában töltve hajnalban riadok.
Kávét szürcsölve az erkélyen nézem a hintát az udvaron.
Az újkor politikusai és neveik –, hát nem egyre megy?
Itt ebben a káoszban Nostradamus is borzongva megreked. A csillogás mögött bűzösek a leheletek. A kislány lengő haja elveszik a hajnali ködben. A hinta rozsdát sír, a gyermek felnéz rám, visszaintek, majd hívom a taxit, hazaindulok a nagyváros züllött csatornaszagával agyamban.
Talán Nérónak volt igaza. Ez itt nem az egyesült Európa!

 

Author: Thiele-Csekei Enikő

Schreibe einen Kommentar