Parázs Gergely Tabánban lakó gimnáziumi tanár az utóbbi napokban szinte mindent és mindenkit megszámolt magában, és maga körül. Ahogyan osztott, szorzott, „derivált és retirált”, egyre érdekesebb megoldóképletekre bukkant. A múlt homályába vesző időben még használt szorzótáblát, logarlécet, meg függvénytáblázatot, mára azonban elavult lett valamennyi segítőeszköz.

A férfi számára elérkezett az idő – bár jelentős késlekedés, sok lelki kitérő, és hiábavaló megpróbáltatások után –, amikor már csak a saját számsoraiban bízott, mert azokat könnyedén tudta ellenőrizni, s ilyenkor be is tudta bizonyítani az igazát. Megszámolta, hogy hány nap van még hátra a saját életéből. (Természetesen az adott nap félig már eltelt délutánját is hozzáadva.) Esze-ágában sem volt dicsekedni a végeredménnyel: részben mert az életének ezután következő időszaka minden szempontból túlságosan csekélynek tűnt, másrészt ki az a botor lélek, aki nem tételezi fel állandóan, élete minden percében, hogy „hátha ez a mai este lesz a legutolsó?” Akkor meg mit kell kezdeni ezzel a félig már eltelt délutánnal? Plusz, vagy mínusz legyen, hozadék, vagy veszteség, törtszám, vagy egész?
A módszer, amit  választott, ugyanaz volt, mint amit a zseniális Carl Friedrich Gauss használt gyerekkorában. A maradék idő hátralévő napjainak kiszámítása során Gergely is a számsor végét tekintette axiómának, s innentől visszafelé kezdte felírni magának a sorsfüggvényét.

Az év második hónapjának kilencedik napja hasznos egy Vízöntő születéséhez, Gergely azonban sokáig nem kívánt világra jönni, s mindent el is követett, hogy tíz napon túl is bennmaradjon a káoszelmélet nemlineáris dinamikájában. Az orvostudomány szülészeti műszerei – főképp a homlokfogó csipesz, a barátságos burokrepesztő, valamint a metszően éles Sims- és Braun-gátollók – azonban már abban a forradalmi évben is elképesztő csodákra voltak képesek.
Első éjszaka a csecsemői elkülönítőben megszámolta a fehérre meszelt, kopottas falak sarkait, bár akkor még nem tudta, hogy mindez mire jó, s azt se, hogy mit jelent a „babona” és a „népi hagyomány”.
Abban az egyetlen kórházi épületben, amit rövid földi tartózkodásának kezdetén, néhány óra alatt megismert, négy darab emelet volt, és minden szinten tíz-tíz „kórterem”. (Ezt nem értette: miféle „kór” terjed egy Újszülött Osztályon, ami miatt kórteremnek kell hívni egy szoptatós szobát?).
Újszülöttként ahhoz sem kell kalkulációt végeznünk, hogy egzaktan tudjuk: csak 1 anyánk van, aki 2 meghatódottságtól könnybe-lábadt szemmel néz le az ő „egyetlen pici fiára”.
Nem volt nehéz rájönnie – némi matatás, babrálás és rácsodálkozás után –, hogy négy mozgatható végtagja van, két hasznos szeme, két működő füle, de csak egy szája, valamint egyetlen (mikroszkóppal is nehezen felfedezhető) parányi fütyije.
Spontán és öntudatlan számmisztika volt ez, bár ezt a fogalmat sem ismeri egy óránként felsíró kisded, de már érzi, hogy a tudomány nélkül nem sokra lehet vinni ebben a földi paradicsomban. Legalábbis a kórházat nehéz gyorsan elhagyni valódi tudás, és főképp egy gondoskodó anya nélkül. Időnként még egy mellbimbó megtalálása is nehézségeket okoz, hát még az igazi kijáratok felfedezése…
A pöttöm Gergő honnan is sejthette volna ezekben az első, még rendkívülinek tűnő pillanatokban, hogy az ő világra jötte a bolygón egyáltalán nem számít különleges eseménynek. Fogalma sem volt arról, hogy több millió másik kórterem is létezik, ahol a legtöbb helyen egy darab szülész-főorvosra (cost/fő) legalább három feleslegesnek tűnő ápolónő jut, akik közül egyesek negédes mosollyal néznek a köztudomásúan agglegény „doktor úrra”.
Gergely jóval később kíváncsi lett az egyetlen nap alatt a Földön születettek halmazára, ha már nem lehetett saját gyereke…
Tanulmányozni kezdte a mindent magába foglaló időgépet: http://www.worldometers.info/hu/, ahol az elképesztő számoszlopok iszonyú sebességgel folyamatosan peregtek. Mindezt vérpezsdítőnek találta, ugyanakkor emberi ésszel felfoghatatlannak. Egyszerre volt izgalmas, és rémesen riasztó. Darálták befelé a teremtett vonatkoztatási rendszer könyörtelen számoszlopai.
Azon a napon, a Földön végérvényesen elhunyt száznegyvenezer-két ember, és világra jött háromszáztizenötezer másik gyámoltalan lélek. A túlnépesedésnek immár semmi sem állt az útjába. Még csak február eleje volt, de máris százhétmillió-négyszázhetvenkétezer étkezésre jogosult „mohó sapiens” született az év során, a WHO nagyobb dicsőségére.
Szerencsére legyártottak számukra negyvenkétmillió-ötszázezer személygépkocsit, a kínai embertársaiknak pedig plusz 89 millió kerékpárt.
Parázs Gergely mindig és mindent bonyolult képletekkel számolt, de az összefüggések valódi jelentőségét és a lelki törvényszerűségek sokváltozós lényegét nem ismerhette.
Néhány nappal korábban megszámolta a férfi utóneveket, amelyeket hivatalos utónévként elfogadnak és bejegyeznek hazája anyakönyvi kivonataiba, és ugyanolyan betűvel kezdődnek, mint az övé. Negyvenhét lehetőség közül választhattak volna a szülei…
Elgondolkodott azon, hogy minden ember élete rögtön két olyan – mások által hozott – döntéssel kezdődik, aminek semmi köze sincs az egyéni szabad akarathoz. A világrahozatal és a névadás két olyan döntés, ami rajtunk kívülálló, de mindkettő terhét cipeljük egy életen át.
Az egyik magányos  éjszakáján megszámolta a fürdőszobai szekrényben maradt csipkés, fekete, női bugyikat, s nyomban gyengéden össze is hajtogatta az intimitásokat az ólálkodó örökkévalóság számára.
Egyenként sorra vette a lakásában található női sálakat, stólákat, bíbormély magányban lógó szoknyákat, terítővé szabott portugál slafrokokat… Ez már szomorúbb képlet volt: a „prímszámok magánya”.
Miközben szenvelgett, és szenvedett, önmarcangolt, és célkitűzés nélkül szobáról-szobára tévelygett – leszámolt egy csomó illúzióval is, melyek nagy részét saját maga teremtette, kisebb részüket pedig a reklámszakma befolyásos gurui.
Később Gergely összeírta a saját álomstatisztikáit is.
Érdekességképpen megszámolta a celebeket és a magukat sztárocskáknak tartó, elképesztően bárgyú alakokat Magyarországon, de ezt az eredményt feltűnően soknak és népbutítóan értelmetlennek találta.
Megszámolta a gyógyszeres dobozokat az áttétes rákkal terhelt chondroszarkómás anyjának betegágya melletti éjjeliszekrényen, nos ez a piszmogás meglehetősen sokáig tartott. Sorra vette az egyes fiolákat, kiöntötte egy ezüsttálcára a tartalmukat és egyenként nézegette a kis és nagyobbacska bogyókat, színes és fehér drazsékat, porladó tablettákat, riasztó öklendezést előidéző hatalmas műanyag kapszulákat. Közben gyönyörködött a végtelenül sokféle, különös designformákban, amivel a jószívű és önzetlen gyógyszergyártók elkényeztetik és szórakoztatják a betegeket. Maga az utánozhatatlan tökély és a leírhatatlan szépség volt ez a szemkápráztató kaleidoszkóp –, szebb, mint az amalfi tengerpart végtelen kavicsfövenye, ahová a szülei soha nem jutottak el, bár mindig is vágytak egy rövid nyári utazásra.
Édesanyjának gyógyszerei  után az apja könyvtárát  kezdte el  tanulmányozni. Viszonylag gyorsan megállapította, hogy az apja tablettás dobozai két okból is érdektelenek. Egyrészt az apja mintegy kéttucatnyi bogyóinak száma fényévekkel lemarad a húsz éve ágyhoz kötött anya felhalmozott készleteihez, és azok napi háromszori fogyasztásához képest. Másrészt, ha apja mégis bevenne valamit szürkehályog, magas vérnyomás, reuma, gyomorfekély, gyorsan közelgő süketség, és a prosztatamegnagyobbodás ellen felírt gyógyászati készítményekből, a törzshelyének számító Pikoló nevű kocsmában úgyis biztos „ráinna” még aznap, tehát sokkal érdekesebb az emberöltő alatt felhalmozott, több ezer kötetes házi könyvtár köteteivel való bíbelődés.
Gergely minden leírt számoszloppal, az összes felállított aránypárral közelebb jutott a prímek, a primissimák és a prímavérák áhított világához, ami végtelen tisztelettel töltötte el. A prímeknek ugyanis csak „triviális osztóik”  vannak: önmaguk és az 1. Senki és semmi más nem tud belépni az irreducibilis magányvilágba, hiszen egy „vérbeli prímet” nem lehet birtokba venni, befolyásolni, vagy úgy szorzattá alakítani, hogy valamelyik tényező ne 1-gyel lenne egyenlő.
„Egyetlenem!” – sóhajtotta, de el is szégyellte magát szentiment kisiklása miatt.
„Hatvanmillió-kilencszáztizenkétezer másodperce…
705 nappal ezelőtt…” – na, ezeket a gondolatokat is zavartan elhessegette magától.
Másnap a férfi beírta a Google keresőjébe Amrita teljes családi nevét. Harminc másodperc alatt 25.800 találatot kapott, de ezek fele valami ínycsiklandó étel, vagy pikáns sütemény volt. Voltak társkereső oldalak is, meg Facebook-profilok, érdekes munkahelyi névsorok, számtalan gyönyörű fotográfia és néhány elhanyagolható, unalmas televíziós interjú.
Kitartóan kataton volt Parázs Gergely azon a kísérlete, amikor egy teliholdas éjszakán elsétált a Tabáni Dombtól a Palotanegyedig, lassú egyenletes járással: kétezer-négyszázhuszonöt lépést tett meg, ezeknek a fele ballábas volt, a többi azonban jobban sikerült. Biztonságból (a tudományos kísérletek elengedhetetlen követelményének megfelelően) a férfi visszafelé is megtette a távot, s újra csak számolt járás közben. Ezúttal tizenkettővel kevesebb lett: talán már unhatta a lépés-számolást, s önkéntelenül is gyorsabban ment…

Ezen az útvonalon haladt a két ünnep közötti egyik hajnalon is, amikor Amrita videófelszerelését (kameráját, állványát, mikrofonjait) vitte egy különösen veszélyesnek tartott éjszakai forgatási helyszínre. A transzvesztita bárba a lány már előzőleg lement „terepszemlére”.
A férfinak eszébe jutott a karácsony esti sétája a Dunán tunyán keresztben fekvő Erzsébet-hídon, amikor a kezeihez fagyott törpe-hóembert vitte karácsonyi ajándékba, még az éjféli mise előtt, ami aztán a Magyar Rádió épületének sarkán olvadt a teljes érdektelenségbe, mert a nő nehezen talált magának parkolóhelyet.
Parázs Gergely a születésnapján éjszaka végleg abbahagyta a számolgatást.
„Nem oszt, nem szoroz…” – mondta magának.