A Széll Kálmán téren (Leánykori nevén: „Moszkva tér”) reggelenként az ásásra és betonozásra készek birodalma. Mindenki más idegen. Alida leszáll az 56-os villamosról, magához szorítja a táskáját, és elindul a négyes-hatos megállója felé. A téren egy fiatal hittérítő beszél a megváltóról, hangja a két, nagyjából térdmagasságig érő Orion hangfalnak köszönhetően betölti a rendelkezésre álló teret. Alida gépies mozdulattal felhangosítja az iPod-ját, ide már kevés a villamoson optimalizált hangerő. Zagar – Local Broadcast. Sietős léptekkel halad a tömegben, felismerhető rutinnal kerülgeti az embereket. A narancssárga színű dízel aggregátor azonban őt is meglepi. Egy lengyel gyártmányú aggregátorban hasra esni Széll Kálmán téren (Leánykori nevén: „Moszkva tér”) pedig még akkor is kellemetlen, ha az nem áll le. De ez leállt, a rohadék. Innentől csend.
Tulajdonképpen hosszasan lehetne elemezni, hogy ha valaki reggel az egyetemre indul, milyen okai lehetnek, hogy letegyen erről a szándékáról. Alidának tökéletesen elég ok volt a reggeli közjáték az aggregátorral. Kezében egy avokádós-paradicsomos szendviccsel, valamint egy kétdecis ananászlével sétált a Ráday utcában, élvezte a ragyogó tavaszi napsütést. Egy pillanatra még a szemét is behunyta, de aztán gyorsan kinyitotta. A Moszkva téri események óvatossá tették. A Károlyi kertben reggelizett, nézte a gyerekeket, akik kis szabadcsapatokba szerveződve, homokozó-lapáttal csépelték egymást. Távolabb egy komoly kisfiú játszott egyedül, a szemüvegének bal lencséje le volt ragasztva leukoplaszttal. Felelősség-teljesen viselkedett. Érthető, hisz dömperrel volt.
Bár az egyetem a Károlyi kerthez meglehetősen közel van, Alida azonban úgy gondolta, ez semmiképpen sem ok arra, hogy ő most előadásra menjen. Ellenben ilyen napsütésben kiváló fotókat lehet készíteni például az Astoria környékén, ami csak egy megálló a Kálvin tértől. Mehetett volna persze gyalog is arra, de ő most akkor is a villamost választotta. Nehezen magyarázható, hogy miért szerette a 47/49-es villamos középső kocsiját. Zajos, csattog, fapados, ráadásul nincs benne motor, ezért sokkal könnyebb, mint a másik két kocsi, ennek következtében folyamatosan pattog. Nagyjából úgy, mint egy felspanolt szálkásszőrű tacskó, amikor a kisnyugdíjas Gizi néni leviszi a parkba, fél órára kiszabadítva az ebet Dembinszky utcai garzonból. Alidának nem volt kutyája, pedig ott, Hűvösvölgyben biztos remekül érezte volna magát egy tacsi, hiszen kert is volt, ami egy kotorékeb számára különösen fontos, amennyiben az komolyabban akar foglalkozni a kotrással. Ő azonban inkább egy Kuglóf nevű hiperaktív csincsillát tartott, aki szabadidejében bútorokat rágott.
Alida mindig a táskájában tartotta a fényképezőgépét, ami persze szokványos dolog, a kor digitális gépei kifejezetten aprók, meglehetősen könnyen el is tűnnek a táskában, aztán az ember keresgélhet. Kevésbé szerencsés esetekben ilyenkor a téma ráadásul fogja magát, és pofátlanul meglép. Alidát azonban ez a veszély nem fenyegette különösebben, ugyanis neki egy nagyjából B30-as téglának megfelelő méretű digitális gépe volt. A súlya is inkább az építőiparban szokványos nagyságrendű, a gyártó által megadott adat szerint tiszteletet parancsoló 702 gramm. Amikor vették, anyja meg is jegyezte, hogy márpedig szerinte egy 702 grammos fényképezőgép meglehetősen szokatlan és furcsa látványt nyújt egy 155 centis lány kezében, szerinte igenis az a kis édes tűzpiros sokkal nőiesebb, ő a maga részéről mindenképpen azt javasolja meggyőződéssel. Alida azonban nem hagyta magát meggyőzni, soha nem hagyta. Ragaszkodott a véleményéhez, kiskorában még harapott is, ha el akarták téríteni szándékától, mostanság azonban már az is elég volt, ha kivillantotta fogait.
Napközben már kifejezetten meleg van, de sötétedéskor még gyorsan lehűl a levegő. Alida fázósan húzta össze magát a fekete bőrkabátjában. Sötét volt, csak a fényképezőgép LCD-je adott némi fényt. A délután készült fotókat nézegette. Wesselényi utca, különböző méretű (Nagy illetve Kis) Diófa utcák, Király utca. 74 kép, ezeknek egy része azonban teljesen használhatatlan, mondjuk mosódott, vagy nemtörődöm járókelők szabotálták a kompozíciót, amit Alida mindig személyes sértésként élt meg. Mintha nem vették volna észre őt. Egyszerűen beléptek elé, mintha ott se lett volna, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű, hogy ő ott van, és igenis fotózni akar, de azt úgy nem lehet, ha azok hirtelen, lesből… És ezzel mindent tönkretesznek, váratlanul, mindenféle előjel nélkül. Egyszerűen átgázolnak mindenen. Rajta.
Hűvös szellő fújt a Gellért hegyen. Alida megborzongott. A távolban a város fényei ragyogtak. Ugyanazon a padon ült, mint egy éve, azon a gyönyörű május nyolcadikai délutánon. Látszólag semmi sem változott azóta. Ugyanúgy ragyognak a város fényei, mint akkor, a magtár is pontosan ugyanott van, mint azon az estén. Ugyanazok az illatok töltötték meg a levegőt. Nem, mégsem. Már nem érezte az Ő illatát. Most egészen biztos nem fogja elveszíteni a fülbevalóját, és nem fogják a pad alatt keresgélni mobiltelefonnal világítva, és egyáltalán, már semmi sem lesz olyan, mint akkor volt. Még a rohadt magtár mellé is építettek valami mégnagyobbat, hogy uralkodjon rajta, és ha rosszul viselkedik, egyszerűen belefojtsa a Dunába.
Egyedül volt, körülölelte a csend, csak a város távolba vesző moraját lehetett hallani. Kinyitotta a táskáját. Egy papírvágó kést vett elő. Különleges darab volt, meglehetősen értékes. Az apjáé, ő kapta valakitől, valamikor, valamiért, de Alidának megtetszett, ezért elvette. Az apjának nem tűnt fel, nem is foglalkozott vele. Tulajdonképpen lényegtelen. Zavartan forgatta a kést a bal kezében. Nagyjából 20 centis lehetett, aprólékos megmunkálású. Lassan, finoman húzta végig a jobb karján az éles pengét. Nyomában vékony csíkban jelent meg a vér. A hold fénye megcsillant a pengén, vérvörös ragyogás. Gyönyörű volt, egészen lenyűgöző. Csodálatos pillanat. Elejtette a kést. Felállt, a táskáját a vállára dobta. Felszisszent, ahogy a bőrkabát lecsúszó ujja a jobb karjához ért. Itt az ideje hazamenni, még ma este fel kellene tölteni a képeket, meg valamit a blogba is írni kellene.