PÁRIZSIAS TÖRTÉNET

Salgótarjánból Budapestre költözni a rendszerváltás hajnalán csak látszólag evolúció, amennyiben a budapesti végállomás: a Havanna lakótelep. Nógrádiék, miután szinte egyszerre veszítették el állásukat, felismerve a lehetőségek beszűkülését, cserélték fel salgótarjáni földszintes-palatetős lakóházukat a havannai egy-plusz-félszobára, a nyolcadikon. Kicsit sajnálták a konyhakertet, mert hát azért mégiscsak paradicsom, de aztán felismerték, hogy tulajdonképpen nekik nincs is annyira szükségük az előző tulajdonos által féltő gondoskodással termesztett muskátlikra, így azokat rövidesen kiselejtezték, hogy a helyükön paradicsomi állapotokat teremtsenek néhány tő elültetésével „Balkon” fajtából, amely ugyan apró szemű, de meglepően édes.

 

Havanna lakótelepi pillanat – Benkő Imre fotográfiája

Tacsi, a dakszli ugyanakkor erősen sérelmezte, hogy az udvar helyett be kell érni az egy-plussz-félszobával, és a szabad levegőn töltött idő az esti sétákra korlátozódik. Tiltakozásának a bútorok szisztematikus rágcsálásával igyekezett nagyobb nyomatékot adni. Az eb szerette Nógrádiék meghatározhatatlan színű kombi Wartburgját, szeretett utazni, ilyenkor nagyon szimatolt, és boldogan szállt ki a kocsiból, Üröm határában, ahol végre kedvére szaladgálhatott. Kergette a pillangókat, beugatott egy girhes kandúrnak, futott, rohant, szinte repült. Nógrádi néha nagyon szórakozott, legutóbb véletlenül rossz lépcsőházba ment be, most pedig Tacsi nélkül indult el. Tacsi mókásnak találta gazdája feledékenységét, leült az út szélére, és türelmesen várta szeleburdi gazdáját. Sötétben rosszul látszanak az út szélén gubbasztó tacsik, és az ilyen kistestű kutyák még egy világoskék Dacia-val szemben is esélytelenek. Lökhárító.

Nógrádi könnyen és gyorsan vált meg a feleslegessé vált zacsiktól, tacsiktól, nejektől. Neje egyedül maradt a nyolcadik emeleti lakásban. A Havanna lakótelepen lakni, és Gubacsi úton egy szalámigyárban dolgozni irreális realitás, leginkább a csirkefejek miatt, amelyek azonban a jó párizsihoz elengedhetetlenek. Nógrádiné, Erzsébet, vagy miként ismerősei szólítják… de nem nagyon szólítják. Mindenesetre Erzsike büszke volt arra, hogy ő bizony mindent tud a párizsiról, amit a párizsiról tudni érdemes. Szerette is nagyon. Szívvel, lélekkel végezte munkáját, és határozottan állította, hogy felismeri azt a párizsit, amely az ő műszakában készült: „Ebből bizony kispórolták rendesen a fejet – csupa láb az egész…”

Nógrádiné (a párizsi mellett) egyetlen dolgot szeretett igazán: tévét nézni. Soha nem felejti el azt a feszült várakozást, amivel készült a kereskedelmi csatornák indulására. Már hetekkel előbb elkezdte tanulmányozni a televízió használati útmutatóját, hogy ha majd elérkezik a nagy nap, be tudja állítani a harmadik csatornát a „Videoton colorstaron”, hiszen nincs férfi a családban. Érezte, hogy valami igazán nagy ügy van születőben. Az RTL KLUB az elején csak magyar filmeket adott, volt egy film Cserhalmival, amelyikben a belvárosból Budaörsre ötszáz forintért vitte ki a taxis, amely már akkor is megmosolyogtatta Erzsikét. Dögkeselyű.

Erzsike ügyesen beosztotta jövedelmét, meg egyébként is egyedül élt, nem volt különösebben nagyigényű, így amikor a tévészerelő már csak lemondóan ingatta fejét az öreg Videoton leszerelt hátlapja mögött, nem keseredett el. Keravill. És az új tévé nagyon szép volt, és távirányítós, és gyönyörű képe volt, és Grundig, és mondta az eladó, hogy az német. Erzsike mindig is tisztelte a németeket a precizitásukért, a narancssárga konyhai robotgép is a mai napig kifogástalan állapotban van, pedig az „endékás”, de a Grundig az már nyugatnémet, pláne. Nógrádiné másnap nagyon várta a szállítókat, reggel korán ébredt, nem is ment aznap dolgozni, persze logikus, ha ő nincs otthon, ugyan, ki veszi át a tévét, persze senki. Dél-körülre ígérkeztek a szállítók, addig még ki is kell takarítani, süti is kell, legyen süti is, és be kellett készíteni egy kávét is, hogy ha megérkeznek a férfiak, akkor legyen frissen, biztos fáradtak lesznek, talán egy kicsit le is ülnek, lehet, hogy sör is kellene, nem, az nem, munkaidőben nem szabad nekik, talán egy kis pogácsa, hátha nem kívánnak édeset. Édes illat lengte be a nyolcadik emeletet, megbolondítva a lépcsőházat konstans belengő csavarlazító illatot. Édes-bús zene szólt a rádióból: „Sting – Englishman in New York”. A szállítók kicsit késtek, és nagyon siettek. Azért csomagolt nekik egy kis sütit, ők megköszönték, és hazavitték a családnak. A család szereti az édeset.

Nógrádiné is szerette. Lúdlábbal különösen zsarolható volt, valahogy a lábas jószágok mindig is közel álltak a szívéhez. A „lábasjószág” kifejezés sokáig rejtélyes kifejezés volt számomra, nehezen megfejthető, én mindig malacokra asszociáltam, mások meg csirkékre és libákra, csak a kígyó esetében tudtunk némi konszenzust teremteni, merthogy az biztosan nem az. Egyes agrárfilozófiai iskolák tanítása szerint a „lábasjószág” kifejezés valójában a pata tagadása, tehát minden olyan, amelyik udvarban, de pata nélkül, az lábasjószág. Nógrádiné azonban nem foglalkozott agrárfilozófiai tanításokkal, bár a „lábasjószág” kifejezést azért ismerte persze, ez azért elvárható, mégiscsak szalámigyárban dolgozott. Egyik este, mikor véletlenül a m1-re kapcsolt (nem olyan nagy dolog, előfordul mással is, sötét volt, és a gombok is közel vannak azon a távirányítón…), valamilyen gazdasági műsorban találkozott a „jószágkosár” kifejezéssel. Aznap este mosolyogva aludt el, csibékkel és nyuszikkal teli szakajtóval álmodott. Milyen édesek…

Erzsike azonban igazi profi volt, szakértője a távirányító kezelésének, így aztán nem is nagyon fordult elő vele, hogy az m1-re kapcsoljon. Értő figyelme kizárólagosan az „RTL Klub”-ra, és a „TV2”-re irányult, ezek műsorszerkezete szólította meg leginkább. Reggelenként, mielőtt munkába indult, mokkával indított, Havas intelligenciája elbűvölte, és bármennyire is sietett, arra mindig szakított időt, hogy picit azonosuljon Klaudiával. Sminkjét gyakran hozzá igazította. Különösen letört volt, ha nem ért haza időben, és lemaradt Balázs elejéről. Ilyenkor már nem tudta, nem értette, mi a téma, ez kicsit bosszantotta, és ilyenkor rendszeresen a harmincas villamost hibáztatta, amely szerinte indokolatlanul lassan teszi meg az Illatos út és a Vágóhíd közötti szakaszt, amit pedig a Gyapjúfonónál művelt időnként, szóval az azért már tényleg túlzás. Az pedig, hogy teljesen logikátlan a Gubacsi út és a Havanna lakótelep között harmincas villamossal utazni, pláne a Ferenc körút felé, természetesen előfordulhat. A harmincas villamos különösen izgalmas számomra.

Mónikára különös alapossággal készült. Ilyenkor a dohányzóasztalra készített egy poharat, elhelyezte ott a csorba hamutálat, attól balra egy pakli ukrán cigarettát, asztal mellé állította a két literes flakont, és elhelyezkedett a piros műbőr fotelban. Mikor megszólalt a műsor zenéje (Vénusz: „Élem az életem”), szertartásosan lecsavarta a kupakot a flakonról, letette a hamutáltól jobbra. (Ez fontos! Mindig jobbra.)

Lassan töltött a vízkőtől fehéredő vizespohárba. A kevésbé rutinost talán megtéveszthette a TESCO gazdaságosságra utaló kék-fehér-piros címke a flakon oldalán, de azért az asztali fehérbor jellegzetes színe, és erőteljes, édeskés illata nagyban veszélyeztette az illúziót.

Kétliteres TESCO gazdaságos flakonból tölteni az elején meglehetősen nehéz, könnyen behorpad, rutint kíván. Későbbiekben aztán persze jóval könnyebb, egészen addig a bizonyos pontig, amíg teljesen ki nem ürül a flakon, mert akkor meg szinte lehetetlen. Teljesen lehetetlen. Erzsike azért még néhányszor megpróbálta, hátha… de nem. Felállt. Meglökte a dohányzóasztalt, de a linóleum jó indulatú, és a hamutál sértetlenül élte túl a zuhanást. Hamu és linóleum. Bizonytalan léptekkel hagyta el a lakást, kezében az üres flakon. Az ajtón kilépve körbe vette, magához ölelte, átjárta a csavarlazító édes, bódító illata. Kilépett a liftből, és céltudatosan indult meg a szemközti ház felé, ahol a hatodikon, Marótiék italozójában mindig olcsó a bor, édes asztali fehérbor. Erzsike az édes bort szerette. A Havannán nem különböznek különösebben a lépcsőházak, és a csavarlazító is ugyanaz mindenhol. A lift is. Hetedik. Csöngetett. Kétszer is. Marótiné nagyon óvatos volt, először meggyőződött, hogy nem NAV. Nógrádiné nem NAV. Beengedte. Az egy-plussz-két-félszobát nehéz dohányfüst lengte be. A konyhaasztal körül néhányan csendesen iszogattak. A férfiak előtt Szalonsör volt, a nők előtt nem. Érthető, ahhoz férfi kell.

Marótiné kivette Erzsike kezéből a flakont, és az ötliteres kannából teletöltötte. Nem használt tölcsért, nem volt rá szüksége, rutinos volt. Nagyon rutinos. A fürdőszobából Zsófi, Marótiék 14 éves lánya lépett ki hálóingben.

 – Csókolom, Erzsi néni!

 – Szia, Zsófi!

Az asztalnál ülő férfiak üveges tekintete egyszerre fordult Zsófi felé. Pillantásaikkal megerőszakolták a lányt. Zsófi engedte, soha nem állt ellen. Soha. „Kétszáz lesz!” – mondta Marótiné hidegen. Erzsike szó nélkül nyújtotta át a kétszázast. Elindult, kezében a teli flakonnal. Az ajtón kilépve körbe vette, magához ölelte, átjárta a csavarlazító édes, bódító illata. Sietett haza. Nem volt már túl sok ideje a „Csaó, Darwin!”-ig, azt pedig ő szereti, mindig szurkol, nagyon szurkol. Ezen a héten ráadásul a kismellűek versenyeznek a nagymellűekkel, és őt nagyon érdekli, hogy ezúttal ki nyeri az evolúciós csatát. Akármennyire is siessen azonban egy negyvenes hölgy, esélytelen egy világoskék Dacia-val szemben. Lökhárító.

Author: Torma László

copy@lastminutead.com

Vélemény, hozzászólás?