„Nem adom meg neked a gyűlöletem ajándékát” – fogalmazott Antoine Leiris, aki feleségét és gyermeke anyját veszítette el a párizsi terrortámadás során. Szavai bejárták a világsajtót, felébresztve mindannyiunk együttérzését. Leiris szavai mások. Más a tónus, más a dallam. Vészharang helyett békeharangot kongat. És diskurzust kezdeményez: mi lenne, ha ezután a gyűlölet hadakozó szólamai helyett összecsengő szólamokat játszanánk?
Úton a decemberi párizsi klímacsúcs (COP21) felé a párizsi terrortámadásra adott társadalmi válasz a demokrácia próbája is egyben. Valamint a szabad akaraté, amire oly büszke az euro-amerikai kultúra Locke, Hume, Voltaire és Rousseau óta… Mit is jelent egy demokráciában élni, mit jelent szabadon választani, dönteni és véleményt formálni félelem nélkül? Miért is küzdöttek évszázadokon át generációk az elnyomó diktatúrákkal, dogmatikus agymosással, gondolatrendőrséggel és ál-demokráciakkal szemben? Szabadságjogunk az, hogy szolidaritásunk kifejezzük a mindannyiunkat érintő ügyek mellett. Legyen szó nemi egyenjogúságról, egyenlő tanulási lehetőségről, környezeti igazságosságról, és még sorolhatnánk. Így diktálja lelkiismeretünk – mindannyiunk és az elkövetkező generációkkal szemben. Demokratikus jogunk, hogy vezetőinket határozott döntésre és cselekvésre bírjuk. Ezért is demonstráltak több mint 400 000-en tavaly szeptember 21-én New York-ban a klímatárgyalások kísérőjeként, kifejezve szolidaritásuk és szabad akaratuk egy élhetőbb környezetért. Ezért meneteltek több százezren szerte a Föld nagyvárosaiban, s ezért vonultak utcára Budapesten is.
A világ szeme most a gyászba öltözött Párizson.
Spanyolország – Franciaország déli, hevesebb szomszédja – etéren sokat tapasztalt az elmúlt két évtizedben. Folyton harcban áll a kistestvérnek titulált országrészeivel, akik úgy festenek akárcsak egy szertelen csapatnyi ministráns. Az északi fertály oly sokat küzdött szent és sérthetetlen autonómiájárt, hogy közben majd elfelejtette, hogy a terrorizmus se nem szent, se nem sérthetetlen. 1997-ben odáig fajult a baszk szeparatista szervezet, az ETA „nemes harca”, hogy túszul ejtették a Popular párt politikusát, a 29 éves Miguel Ángel Blanco Garrido-t, s 48 órás ultimátumot adtak, hogy a spanyol kormány átszállítsa az ETA-foglyokat baszkföldi börtönökbe. A pattanásig feszült helyzet a társadalom tűrőképességének végső próbája volt. Néhány órával az ultimátum lejárta előtt indult útjára Spanyolország addigi történetének egyik legnagyobb tömegtüntetése: az ország nagyvárosaiban az emberek mind az utcára vonultak, hogy követeljék Ángel szabadon bocsátását. Végül a határidő lejárta után kicsivel mégis kivégezték a foglyot, ám a demonstráció olyan pszichológiai erővel bírt, ami megtörte a társadalom hallgatását, s a kormányt határozottabb intézkedésekre kényszerítette a baszk helyzet rendezésére.
Majd évekkel később – a szeptember 11-i New York-i terrortámadások után három évvel – a madridi bombarobbantások rázták meg Európát, újból felszítva a spanyol kedélyeket. (Ezen incidenst részben szintén az ETA-hoz kötik, habár máig nem tisztázott, hogy ki állhatott valójában a terrorcselekmény hátterében.) Újabb tanulságként szolgál viszont, hogy miként is reagált az eseményekre a spanyol társadalom és az európai köztudat. Ugyanis máig él az az elképzelés, miszerint az egyik fő indok, hogy a 2012-es nyári olimpiai játékok rendezési jogát végül Madrid helyett London kapta meg, az a 2004 júniusi madridi tragédiának tulajdonítható. Miután Albert Monaco-i herceg veszélyesnek titulálta a helyzetet, a madridi olimpia ötlete veszített igen magas népszerűségéből, s végül Londonra esett a választás. A sors fintora azonban az, hogy egy évre rá, 2005 júliusában London tömegközlekedési hálózatát érte összehangolt bomba-merénylet, akárcsak egy évvel korábban Madridot. Terveink tehát vajmi kevéssé igazíthatjuk egy általunk nem ismert őrült logika ritmusára, hisz ezzel épp azt adjuk a terroristák kezébe, amit kívánnak: a szabad döntésünk jogát.
„Ha most nem megyünk az utcára, akkor ők nyertek” – formált határozott véleményt a spanyol közösség. A terrortámadásokkal épp azt szeretnék elérni elkövetőik, hogy kizökkenjünk mindennapi életünkből, megrettenjünk, megváltoztassuk terveinket, csendben várjunk és fogadjuk el a szituációt, miszerint az efféle erőszakos cselekedeteknek helyük van az életünkben. Márpedig ha ezt tesszük, azzal hallgatólagosan elismerjük, hogy efféle megfélemlítés, gyűlöletkeltés és erőszakos nyomásgyakorlás eredményre vezet és befolyással lehet mindennapjainkra. Ha megrémülünk és gyűlölködni kezdünk, akkor pontosan arra a dallamra táncolunk, amit a terroristák játszanak. Hisz amint pánikhangulatban, gyűlöletből intézkedünk, a közöttünk élő labilisabb politikai állással rendelkező muszlim közösségek tagjai szintén megrettennek, és védelem után kutatva a szélsőséges irányzatokhoz menekülnek. Jól bevált feszültségkeltő taktika ez, már évszázadok óta.
Szigorú intézkedésekre van szükség, de nem gyűlöletből. Miként Antoine Leiris írja gyermekéről bejegyzésében: „Élete minden egyes napján ez a kisfiú dühíteni fog titeket a boldogságával és a szabadságával.” A társadalom egyetemes értékek szerint élő tagjai mindig is teljes életet fognak élni, tekintet nélkül vallásra vagy politikai hovatartozásra.
Legyen a COP21 párizsi klímakonferencia egyben békekonferencia is.
Ezért megyünk november 29-én mindannyian az utcára, a People’s Climate March közös, világméretű klímamenetére a világ nagyvárosaiban. Hogy bizalmat építsünk, ne falakat. Az előrejelzések szerint Párizsba több százezres tömeget várnak ismét, azonban két nappal ezelőtt a hatóságok biztonsági okokra hivatkozva betiltották a párizsi menetet. A párizsiak azonban már jelezték, hogy az akadályok ellenére új, innovatív módját találják, hogy a civilek hangját hallassák. Mindezentúl a világ nagyvárosaiban szervezett megmozdulások így még nagyobb jelentőséggel bírnak, a budapesti esemény programja alább olvasható. Add a hangod Te is, a világ ránk figyel!
A „Global Peace Index”-et, a „Positive Peace” összetevőit és a gyűlöletmentes megoldási lehetőségeket egy következő cikkünkben járjuk körbe. Legközelebb a párizsi COP11 klímatárgyalásokat megelőző COY11 – Conference of Youth eseményről tudósítunk.