NEM A TE HIBÁD!

A nemi erőszakról folytatott diskurzus során végre elindult egy párbeszéd az áldozatokat hibáztató rendszer fenntarthatatlanságáról és kegyetlenségéről. Úgy gondolom, a téma ennél jóval nagyobb területet ölel fel, és még hosszú utat kell megtennünk, hogy változást érjünk el a bántalmazott emberek, a fizikai, mentális, és szexuális erőszak áldozatainak társadalmi megítélésében. Az áldozathibáztatás pszichológiájáról és káros következményeiről azonban mindenképpen beszélnünk kell.

A bántalmazó oldalára állás egyik oka a hierarchia. Nemi erőszak esetén például még mindig nem jutott el odáig a társadalom, hogy egy marginalizált ember alapvető jogait és méltóságát előbbre-valónak tartsa, mint a tápláléklánc csúcsán álló férfi „jogát” ahhoz, hogy megszerezze, amit akar, és hatalmat gyakoroljon egy nála alacsonyabb státuszú személy felett. Gondoljunk csak Dominic Strauss-Kahn és Nafissatou Diallo esetére! A bíróság döntése sajnos azt bizonyította, hogy egy gazdag, fehér férfi néha azt csinálhat egy munkásosztálybeli, színesbőrű nővel, amit akar, anélkül, hogy felelnie kellene a tetteiért. A hímsovinizmus, a rasszizmus és az osztályelnyomás sajnos ebben a témában is releváns, jellemző, hogy minél kevesebb kiváltságokkal rendelkezik valaki, annál nagyobb valószínűséggel fogják hibáztatni az őt ért erőszakért.

A másik fő ok az erőhöz és a hatalomhoz való vonzódás. Az emberek többsége az áldozatot gyengének bélyegzi, míg a bántalmazót erősnek tartja.

Az erőszakos apával felnövő gyerekek közül többen verekednek az iskolában, nemcsak azért, hogy így vezessék le a bennük felgyülemlett agressziót, hanem mert tapasztalataik szerint az erőszakoskodó ember kerekedik felül, a „győztes” oldalára állni pedig egyfajta védekező mechanizmus.

Az erőszak racionalizálása már gyerekkorban elkezdődik, és sajnos nemcsak az otthonokban, hanem az óvodákban, iskolában is.

Számomra például felfoghatatlan, hogy az oktatási intézményekben történő sérelmeket és megaláztatásokat (melyek a legrosszabb életkorban történnek és hatalmas lelki sérüléseket okozhatnak, arról nem is beszélve, hogy a tinédzserkori öngyilkosságok leggyakoribb oka a zaklatás), a felnőtté válás természetes részének tekinti a társadalom. Ha arra neveljük a gyerekeket, hogy az érzelmi és/vagy fizikai bántalmazás bizonyos mértékben természetes velejárója az emberi kapcsolatoknak, miért csodálkozunk, hogy később felnőtt emberként nem hagyják el a partnerüket az első pofon vagy megaláztatás után?

Fontos lenne a kirekesztés, a fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazás és az ezeket művelő emberek egyértelmű, határozott elítélése és büntetése, intézményi és társadalmi szinten.

A jelenlegi szemlélet szerint az áldozat tehát a gyenge, „kevesebbet érő” fél, ami mindent megmagyaráz a bánásmódról, melyben a segítségkérés, vagy problémák beismerése után részesítik.

Miért nem állt ki magáért, miért nem cselekedett gyorsabban, miért nem volt erősebb? Legrosszabb esetben azzal is vádolják, hogy ő provokálta és megérdemelte a dolgot (ez különösen a nemi erőszak áldozatai esetében gyakori).

A válaszok egyszerűek: valószínűleg senki nem készítette fel a hasonló helyzetek kezelésére, nem álltak rendelkezésére az ehhez szükséges eszközök, nem akart olyan ember lenni, akit a társadalom gyengének titulál. A rossz helyzetek túléléséhez önmagában is hatalmas erő kell, jó embernek megmaradni nehéz körülmények között pedig a gyengeség és a semmittevés szöges ellentéte.

A fent leírtak ellen leggyakrabban felhozott érv, hogy a felelősség teljes mértékben az elkövetőre való hárításával sokan hozzászoknak az áldozat szerepéhez. Pedig az áldozat identitása mindenekfelett a bűntudatra és a szégyenre alapul, mint például amikor racionalizálja az elszenvedett erőszakot, ugyanakkor haragszik magára a saját tehetetlensége miatt.

Ha az áldozatok tudnák, hogy nem hibásak az őket ért bántalmazásért, és nem is kellene attól rettegniük, hogy majd bántalmazója pártját fogja az, akitől segítséget várna, valószínűleg hamarabb fellépnének az elkövetőkkel szemben.

Author: Juhász Anikó

2013 ősze óta Brüsszelben él, dolgozik és folyamatosan tanul. Két évig szellemi fogyatékosokkal végzett önkéntes tevékenységet az Arche Bruxelles nonprofit szervezetnél, ahol a bentlakók ellátásával és a nekik szóló programok szervezésével foglalkozott a közösségben. Ez idő alatt mélyítette el a francia nyelv és a belga kultúra ismereteit. A Brüsszeli Szabadegyetemen végzett Modern nyelvek szakon. Fordítói tanulmányokat kezdett az Université Libre de Bruxelles (ULB), ami folytatása volt a kétezres évek elején a magyarországi Mafilm Audionak végzett szakfordítói munkájának. 2019-ben sikeresen diplomázott angol, olasz, és francia szakon. 2010 óta a PR Herald állandó szerkesztőségi munkatársa, 2013 óta pedig brüsszeli tudósítóként is segíti a szakmai hírportált fordítói és újságírói munkával.