Minthogy máig sem merült feledésbe Krisztus neve, így ma – 3019 évvel születése után – is ő az alapja időszámításunknak. Vasárnap délután van, éppen 20 millió kilométerre járok a Földtől: a Marsról tartok hazafelé. 150 éves szüleimnél jártam – egyszerű gazdálkodók, imádják az otthonukat, egymást és a gyerekeiket. Az űrkomp ablakán kitekintve a kissé kopottas, de újjáéledőben lévő Föld nyugati felét, az amerikai kontinenst látom; másik felét elárasztják a mögüle előtörő Nap sugarai. Megannyi harc, feszültség és olykor reményvesztettség után ma azt mondhatjuk nektek kedves olvasóim: megéri küzdeni, mert mégsem olyan sötét a jövő, mint amilyennek talán sokan elképzelitek. Apropó… Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Lokka vagyok, egy a lényeg-lények közül.
Mintegy 900 évesre teszik azt a leletet, melyet a földi Ausztrália észak-keleti részén, a néhai Nagy-korallzátony közelében találtak, a homokba fúródva. Egy korabeli újságcikk, gyönyörű illusztrációkkal a tengerpart lenyűgöző élővilágáról – mely halálra volt ítélve. A ti időtök, a ti tragédiátok ez. Csak nekünk sikerült a 3000-es években kifejleszteni azt a technológiát, mely képes lebontani a műanyagokat, de ezzel, fájdalom, elkéstünk: a Nagy-korallzátony megannyi sokszínű, felfoghatatlan gazdagsága immár a múlté. Csak a fényképek maradtak, megdöbbentve minket, 1000 évvel később élőket: ilyen is volt a Föld.
Mit csinálhattatok rosszul?
Nemrégiben egy ásatáson egy, a 21. században létesült temető maradványaira leltek, rátok, a ma már lakatlan, elsivatagosodott Közép-Európában.
Az ásatások során a csontvázak többségének megváltozott a gerince: tartós előrehajlás okozhatta a deformációt. Ezt egyetlen dolognak, a kutatások szerint „okostelefonnak” nevezett elektronikus eszköznek köszönhettétek: amikor közlekedtetek, folyamatosan azt néztétek, így jutottatok információhoz, így kommunikáltatok. Egymással… egy képernyőn keresztül. Kezdetben ez egészséges mértékű volt, csak arra az időre korlátozódott, amikor valóban nem volt más megoldás. Idővel azonban felnőtt az első olyan generáció, amely már egyáltalán nem igényelte a személyes kommunikációt – egyre több „virtuális barátjuk” lett, és egyre kevesebb valódi. Majd a személyes kommunikáció 2100-ra gyakorlatilag megszűnt, ugyanis elfelejtettetek beszélni. Pontosabban fizikailag képesek voltatok rá, de nem értettétek meg egymást, bár ugyanazt a nyelvet beszéltétek. Konfliktus, feszültség, veszekedés – majd jött a némaság.
Térben és időben egyaránt korlátoztátok magatokat: beosztottátok a napjaitokat, szinte másodpercekre lebontva. Állandó rohanás. Az óra bűvkörében éltetek, bezárkózva otthonaitokba, városaitokba. Úgy mozogtatok, mint egy ingaóra: munka – otthon – alvás – munka – otthon – alvás. Így ingáztatok szüntelenül, mint szíveteknek dobogása, gyakorta addig, míg az ütem egyre csak lassulni kezdett, egészen a leállásig.
Hosszú az út hazafelé, általában négy-öt napig tart. Nem tudom pontosan. A mi 3000-es évekbeli társadalmunkban csak annak van órája, aki az informatikai rendszereinket üzemelteti. Nekik különösen fontos a pontosság. De mi, az „átlaglények”, a csillagok alapján tájékozódunk térben és időben egyaránt, már ha figyelünk rá. Ehelyett… inkább egymásra figyelünk. Ezt olyan szintre emeltük, hogy ha szeretnénk, rögtön tudjuk, hol van a másik. Érezzük. Hogyan tesszük ezt? Mi magunk sem tudjuk, már így születtünk.
Rengeteget beszélgetünk egymással, ha ismerjük egymást, ha nem. Gondold el… Meg is őrülnék itt a Föld-Mars közötti 225 millió kilométeres úton, ha nem lenne kihez szólni. Ti még fülhallgatóval zárkóztatok el egymás elől, mi a beépített rádiót hallgatjuk útközben. Ti lesütött szemmel meredtetek a képernyőre, mi egymás szemét fürkésszük. A zene és az együttlét az életünk.
Lényeg-lényeknek nevezzük magunkat. Talán kissé nagyzolásnak tűnik, de azt hiszem, nem túlzunk. Megláttuk a lényeget. Megszüntettük mindazt, ami a ti 2000-es évekbeli társadalmatokban elterelte a figyelmeteket mindarról, ami igazán fontos.
Nálunk nincs pénz, nincs óra, nincs beosztott, nincs főnök, nincs hierarchia. Egyenlőség van. Azt valljuk, akkor jó az egyénnek, ha a közösségnek jó, hovatovább: a közösség minden egyes tagjának jó. Bár fejlett az informatikánk, a közlekedési rendszereink, és benépesítettük a Marsot, ezek számunkra mind másodlagosak. Csak annyi energiát fordítunk ezekre, amennyi feltétlenül szükséges. Az egyéni közlekedés lehetősége azoknak adott, akiknek feltétlenül szükségük van rá – megszerettettük az emberekkel a tömegközlekedést. Gondold el: ti ott mennyi lehetőségtől fosztjátok most meg magatokat nap mint nap, amikor a metrón nem egymás szemébe néztek, hanem egymáson át…
– Lokka, mit csinálsz? Nagyon el vagy magadban… Jól vagy? – kérdezi Fella, a legjobb barátom. A lényeg-lények közül is kirí azzal, mennyire figyel másokra. Felnézek a lapjaimból.
– Írok…
– Mit írsz?
– Egy üzenetet. Az 1000 évvel előttünk élőknek.
– Gondolod, el tudják majd olvasni? Tudod, mennyire megváltozott a nyelvünk azóta.
– Csak bízom benne, hogy értik majd. A lényeget próbálom írni. Olyan jó lenne, ha meglátnák…
– Szerinted mi a „lényeg”?
– Az emberek. Egyesével. Mindenki. A kapcsolatok, a szeretet, az elfogadás. És persze… a zene. Szeretném tudni, miért fásultak bele ennyire az életükbe. Miért vannak olyan sokszor egymás ellen, ahelyett, hogy egymás mellett lennének.
– Tudod, hogy 1000 év kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon.
– Igen… de talán… erőt ad…
Fellával töltött időm a legszebb percek közé tartozik. Minden nap találkozunk, még ha úgy is érezzük, hogy fáradtságunk meghaladja erőnket. Ugyanolyanok vagyunk, mint ti – esendők, elgyengülők, kimerülők. Mégis olyanok, mint ti is: felállók, kitartóak, újrakezdők. De elfelejtettetek valamit, amire mi is csak pár évtizede jöttünk rá: azt, hogy egyedül nem megy. Azt, hogy sokkal érdemesebb egymásért küzdeni, mint önmagunkért. Azt, hogy előrébb jutunk a megosztás, mint a megosztottság által. Egy irányba sokkal egyszerűbb húzni valamit, mint több irányba.
Voltaképp jóval egyszerűbb elképzelni a mi, 1000 évvel későbbi világunkat. Jóllehet, vannak olyan fejlesztéseink, melyekről ti még csak nem is álmodtatok, de ezt leszámítva egyszerű az életünk. Olyan, mint egy nagy ünnep. Ünnep a munkahelyen – azt ünnepeljük, hogy együtt vagyunk. Ünnep a tömegközlekedésen: mint láthattátok, nálunk mindenki mindenkivel beszélget. Hogy talán aznap látjuk először és utoljára azt az egyént? Nem számít. Igen sokszor előfordul, hogy az a megszólítás egy életre szóló kapcsolat kezdete.
„Személyesen kapcsolódni.” – Ez a lényeg. Ez a lényeg-lények mottója.
