1910. március 19-én a pesti Vigadóban megtartott választójogi gyűlésen Tisza István – Magyarország korábbi miniszterelnöke – kijelentette: „Abban az illúzióban élünk-e mi, hogy megmagyarosítottuk az oláh vagy tót polgártársunkat, akit magyarul írni vagy olvasni megtanítottunk? Hiszen ez nem magyarosítás, uraim! Ez nagyon üdvös dolog, nagyon hasznos dolog, mert könnyebbé teszi az ország polgárai között az érintkezést; nagyon hasznos az illető nemzetiségeknek, mert könnyebbé teszi nekik a magyar társadalommal való megélhetést és érvényesülést. Igenis, üdvös és hasznos dolog ez, de nem a magyarosítás útja. Valaki megtanulhat írni és olvasni talán, de különösen, ha jól megszekírozzák az iskolában, még nagyobb gyűlölője lesz a magyar nemzeti ügynek, mint addig.”
Tisza István a néhai kormányfő tehát úgy gondolkodott, hogy Magyarországon akkor lesz demokrácia, ha majd az összes, az országban élő nemzetiségeket „megmagyarosították”.
Száztíz éve.
Hazánkban 1910 októberében rendeztek először gépjármű-vezetői vizsgát. Nem sokkal azelőtt született meg az első országos közlekedési rendelet, a mai KRESZ őse, amely kimondta, hogy a gépjárműveket rendszámmal kell ellátni, a járművezetőknek pedig vizsgát kell tenniük.
Autókat ugyan már az 1890-es évek óta vezettek Magyarországon, és Budapesten 1901 óta külön közlekedési szabályok is vonatkoztak rájuk. 1910 májusától azonban a sofőröknek autójukkal együtt vizsgázniuk kellett, különben nem kaptak forgalmi engedélyt. A belügyminiszter akkor Szegedet jelölte ki az egyik vidéki vizsgaközpontnak.
Változott valami?
Igen. Ma már nem a Monarchiában élünk, hanem az Európai Unióban.
Felhívnak a napokban a Közlekedési Felügyelettől (amit most épp KAV-nak hívnak.)
Felháborodott hang szól hozzám a telefonban. „Kedves Tamás, megbeszéltük, hogy amikor a tanulói bemutatják a bizonyítványukat, hozzanak tolmácsot! Itt vagyunk tízen, és csak mutogatunk„.
Mutogatnak. Egy jól sikerült hatályos jogszabály szerint ugyanis az kaphat jogosítványt, akinek van végzettsége. Nyolc általános. Legalább nyolc. Néha azon csodálkozom, nem röhögik ki magukat. A magyarságukkal. A magyarkodásaikkal. Első kérdés: Tessék mondani, aki átmegy a KRESZ-vizsgán, ezen a jogi hieroglifán, az nem bizonyít elég intelligenciát? Válasz: nem. Be kell mutatni a bizonyítványát. Akkor is, ha külföldi. Ha mondjuk iráni, algériai, vagy kubai, és angolul vizsgázik, akkor is. Mert ha jogosítványt akar, papírt kell mutatni Tehát megtanult valamikor egy idegen nyelvet, legalább középfokon – mert azért ez a szint kell egy angol, számítógépes KRESZ-vizsgához, ezen kívül megtanulja a még magyaroknak is nehézséget jelentő jogi nyelvezetet, angolul(!)- de még bizonyítvány is kell. Eredetiben! Mindegy, hogy arabul, kínaiul vagy oroszul íródott, be kell mutatni, és le is kell fordítani.
Nincs ebben semmi rendkívüli, kérem. Mert ugye annak is be kell bizonyítványt mutatni, aki már szerzett egy jogosítványt, és most más kategóriát szeretne. Mindegy, honnan jött, ki fia-borja. „Sose lehet tudni.” Hátha idő közben valakit leminősítettek végzettség ügyileg. Elgondolkozom. Talán tényleg nincs itt rossz szándék. Csak bombabiztos elveink vannak. Ha nem akarsz gyereket, húzzál fel dupla óvszert. Baj belőle nem lehet. Az pedig ne érdekeljen, hogy közben jogszabályalkotásban lassan az Európai Unió viccmestereivé válunk.
Második kérdés: Ott vannak tízen. Büszke, magyar bürokraták. De talán többen is, egy állami intézményben. Egy európai uniós országban, ahol egyszer már valaki, egy neves, vezető személyiség, akinek az intézményébe a jövedelem arányokhoz viszonyítva Európa legtöbb adóját fizetjük, nos ő, nem is olyan régen tolmácsot kért az utcán, az Amerikai Egyesült Államok Követsége előtt, amikor meg merték angolul szólítani. A második kérdés: nem szégyellik magukat? És nem szégyellik magukat, hogy még egy bizonyítvány bemutatásához is tolmácsot kérnek? Nem, ne tegyék! Az Istenért ne! Ne szégyenkezzenek. De itt csak mutatni kell. Hogy elfogadják, vagy nem. Mondhatnám úgy is: „Yes, vagy no.” Magyarországon vagyunk elvégre. Válaszol a felháborodott, nemzeti színű hang a hangosan fel nem tett kérdésemre.
Egy hete jöttem vissza rövid, hollandiai útról. Repülő, vonat, busz. Az utca embereivel beszélgettem. Buszsofőrökkel, pénztárosokkal, vasúti dolgozókkal. Angolul kérdeztem, angolul válaszoltak.
Más. Nemrég láttam egy dokumentum-riportfilmet az egyik magyar csatornán. Dán börtönben készült a film, a riporter amerikai volt, a büntetettek mindegyike angolul válaszolt, angolul feltett kérdésekre. Börtönlakók.
Az is Európa, ez is. Talán van mit tanulnunk még.
Vagy maradhatunk a fütyülős baracknál, és őrizhetjük, tovább vihetjük generációkon át, a most még csak száztíz éves, de talán örökéletű, tiszai hagyományt.
