Az utcán fényes nappal meztelenül őrjöngő férfiak és nők. Néhány órával később ők maguk döbbennek meg legjobban, amikor megtudják, mit műveltek… Már ha egyáltalán túlélik a „kalandot”. A szakemberek is tehetetlenül nézik az újabb rettenetet. Dr. Zacher Gábor, a neves hazai addiktológus szerint szinte minden nap engedély nélküli emberkísérlet tanúi vagyunk. Rejtett laborokban zugkémikusok új, és még újabb szintetikus hallucinogén anyagokat kotyvasztanak. A hatásukat maguk sem ismerik. Ezek az extrém esetek ismét ráirányították a figyelmet a hazai droghelyzetre.

Hol van már a tavalyi hó, amikor még arról folyt a vita, Magyarország csupán tranzit országa, vagy célországa lesz a kábítószer szállítmányoknak? A disputa még javában folytatódott, közben szép lassan nálunk is elterjedtek a drogok. Akkor még elsősorban LSD, „fű”, kokain és heroin formájában. Akadtak, akiket a börtönbe juttatott, de találkoztam olyanokkal is, akik sohasem fogyasztottak „szert”, mégis rács mögé kerültek.

A MADRIDI LEHETŐSÉG
Hegyektől övezett, hangulatos borsodi városkában élt András akkoriban. A tanuló évek után a szüleitől kapott pénzből kis ruhaboltot nyitott, s ennek felfejlesztéséből remélt könnyebb életet. Csakhogy a boltocska túlságosan szerény bevételt hozott. Szüntelen utazgatásra kényszerült, hogy egyáltalán talpon maradhasson. Mókuskerékbe került, amiből képtelen volt szabadulni. Két év kínlódás után hozta meg a döntést: felszámolja a vállalkozást és külföldön próbál szerencsét. Néhány évvel később, – gondolta – vastagabb pénztárcával bizonyosan sikerre viheti üzletét.
Magányos sörözgetései alkalmával is a külföldi megtollasodásról álmodozott. Kimegy, elhelyezkedik egy építkezésen, vagy mosogat egy étteremben, aztán csak adódik valami komolyabb… Lelki szemei előtt megjelent Andrea. A nyúlánk, zöld szemű, manöken-alkatú lány, aki miatt a város valamennyi hasonló korú sráca irigy volt rá. Ha döcögött is az üzlet, a szerelem terén legalább rendben volt az élete. És eszébe ötlött az a bizonyos fullasztó nyári nap. Már hajnalban elindult beszerző körútra. Egész nap az új kollekció darabjait vásárolta össze. Késő este, teljesen kitikkadva tért haza. Kivágta az ajtót, és várta, hogy szokásához híven a lány nyakába ugorjon, s kárpótolja „hosszú műszakos” szenvedéseiért. Ám Andrea helyett egy rövid levél várta: „Drága Mackóm! Nem volt erőm, sem bátorságom elmondani neked, de engem megfojt ez a vidéki semmittevés. Többre vágyom! Munkalehetőséget kínáltak egy madridi szállodában, és én élek a lehetőséggel. Kérlek, ne haragudj rám! Nagyon jó volt veled, de tovább kellett lépnem. Szeretettel gondolok rád, ölellek: Andi”
Szomjas volt, de még inni is elfelejtett, olyan tömény keserűség járta át. Gyűlölte ezt a gyönyörű nőt, ám amint kicsit lehiggadt, legbelül érezte, Andi voltaképpen megfogalmazta az ő kilátástalan iszapbirkózását is.
És most, ott a presszóban levelet írt a lánynak, amelyben arra kérte, szerezzen neki munkát a madridi szállóban.
– Lehet, hogy hiába írtam, de legalább megpróbáltam – gondolta, miközben lezárta borítékot. – Talán jelentek még neki valamit… De az is előfordulhat, hogy szemétkosárba dobja olvasatlanul a levelet.
– Van meló a szállóban. Várlak! – jött a rövid válasz három hét múlva.

JOE MINDENT MEGSZERVEZ
András lelkesedése némiképp alábbhagyott, amikor Andi a spanyol főváros repterén, egy termetes néger fiú kíséretében fogadta. Joe-ként mutatta be, s közölte, két hónapja járnak együtt. Most még ezt is egészen jól elviselte. A lány végülis segített neki. A szálloda-komplexumban mindössze egy bő hónapot pincérkedett, amikor volt kedvese újabb, jövedelmezőbb munkát ajánlott.
– Tudom, kicsit rizikós, de nagyot lehet vele szakítani. – vágott mondandója közepébe kertelés nélkül – Drogot kellene behozni Dél-Amerikából Spanyolországba. Joe mindent megszervez és mindent fizet. Ő állja a repülőjegyet, a szállást, és a költőpénzt.
– Megőrültél Cicám? Drogot? – hördült fel András, mikor végre szóhoz jutott – Nekem soha semmi közöm nem volt a droghoz, és nem is lesz!
– Csillapodjál Macikám! – fogta meg a fiú kezét Andi, majd hideg, tárgyilagos hangra váltott: – Számoljunk csak kedves! Neked pénzre, nagyon sok pénzre van szükséged. Egy fordulóért kapsz 4000 dollárt. Egy dollár (történetünk idejében) háromszáz forintot ér. Tehát hat nap kellemes üdülésért bezsebelhetsz egymillió-kétszázezret!
– Na de hogy juttatom el a szállítmányt? Már az elején lebukok a reptéri ellenőrzésnél! – ellenkezett András.
– Ne legyél már ilyen kishitű és butus Macikám! – cirógatta meg anyáskodva Andi a fiú verejtékező arcát. – Semmit sem fognak észrevenni, mert a hasadban viszed át a cuccot!
– Úristen! – nyögte András és önkéntelenül is a gyomrához kapott – Hallottam már erről. Gumikesztyűk ujjába töltik a heroint és benyelik… De mi van, ha a belekben kibomlik a kapszula. Olvastam ilyen esetről. Ebbe bele is lehet halni!
– Ugyan már, – legyintett a lány – azok nagyon amatőrök lehettek. – majd közelebb hajolt – Ja, és azt eddig nem is említettem, én is elkísérlek. Ugyanúgy szállítok, mint te. Nászutasokat játszunk, akik üdülni mennek a karibi szigetekre. Élünk egy hétig, mint Marci Hevesen, elutazás előtt felvesszük az anyagot, Madridban leadjuk és mehetünk a kasszához. – Kis szünet után így folytatta: – Néhány óra nehézség, egy csomó pénz, némi nászutas szerepjáték. Talán még emlékszel…
Úgy tűnt, Andi pontosan emlékezett a szép napokra. Odahajolt Andráshoz, hosszasan, szenvedélyesen megcsókolta. Aztán még odaadóbb volt, mint annak idején. Vagy csak a fiú érezte így, mert régóta iszonyúan vágyódott utána? Nem lehet tudni, az viszont biztos, hogy nem volt több ellenérv. Emberünk elmerült a szerelemben. A drogfutárságot (nevezzük nevén a dolgot!) új, kalandos kihívásnak fogta fel. Izgalmas munkának, amelynek a mesterfogásait gyorsan ki kellett tanulnia. Lisztet, gumikesztyűket, ragasztó szalagot vásárolt. A kesztyű ujjaiba lisztet töltött, a végét elkötötte, levágta, erre szemből újabb gumi-ujjat húzott, majd mindezt betekerte szig-szalaggal. Krokett nagyságú kapszulákat kapott. Tudta, hogy tízdekás kapszulából száz darabot, nyolc dekásból kicsivel több, mint százhúszat kell lenyelnie. Lemérte: hat óráig tart, amíg a gyomrába kerül a száz heroinnal, vagy kokainnal telt tok. Ezeket egyenként a nyelv hátsó részére kell helyezni. Közel a nyelőcsőhöz, és gyorsan ráhörpinteni egy korty vizet. Igen, vizet, és nem üdítőt, mert az puffaszt! A benyelt mennyiség persze meglehetős telítettség-érzést okoz, de nem elviselhetetlent. Előtte savlekötőt és széntablettát kell bevenni, és aznap már nem ehet semmit. A repülőn is csupán csipegetni szabad a felkínált ételből. Arra azonban szükség van, mert figyelhetik az embert. Tizenegy-tizenkét órás utazást kell így „feltöltve” kibírni.

NÁSZUTASOK BEVETÉSEN
A sikeres lisztes tesztek után jöhettek az éles bevetések. Minden a tervezettek szerint alakult. Egyhetes kéjutazás az örök nyárban, lubickolás a türkiz-tengerben. Az úti célok elsősorban Coracooba és Aroubába vezettek. A Holland-Antillákhoz  tartozó parányi szigetek látótávolságban fürdőznek Venezuela északi partjától a Karib-tenger langyos vizében. Mintha a Mindenható kiváló, jó kedvében Florida alatt, a Mexikói öbölben Kuba és Dominika után egy ívelt gyöngysort pötyögtetett volna déli irányba a habok közé. Ezektől kicsit elkülönülve, mégis hozzájuk fűzve lelhetjük meg a két, pálmafákkal és egyéb örökzöldekkel sűrűn fedett csodaszigetet.
A programhoz táncmulatságok, túrák, szörfözés és néhány hajókirándulás is tartozott. A szerep szerves része volt, hogy a fiatal házasok nyalták-falták egymást nászutukon. Hitelesen alakítottak. Szinte forrt körülöttük a levegő, miközben pincérek és londinerek hada leste minden kívánságukat.
Ilyen környezetben turbékolt a fiatal pár öt napig, amikor megcsörrent a telefon az előre megbeszélt időben. Az ismeretlen jelezte: Át kell menniük egy másik szállóba, ahol hamarosan felkereste őket egy fekete srác, átadta az anyagot és sietve távozott.
Benyelték a kapszulákat és indultak Madridba, ahol már várta őket megbízójuk. Igyekeztek a lakásukba, mert nehéz volt a „teher”. Most már ehettek, ihattak, s ez segített is kipucolni a hasukat. Fémlemezre ürítették az értékes szállítmányt, majd a mosás, a mosakodás, a drog átadása volt soron. A megbízó pedig lazán fizetett. Fejenként jóval többet, mint egymilliót!
– Ilyen könnyen megy ez? – hüledezett András az első út végén – Én meg tiszta ideg voltam végig a repülőn. Kis híján kiestem a hős szerelmes szerepéből.
– Csakhogy én nem hagytalak! – kacagott élvetegen Andi, és ebben benne volt a jövő ígérete is: „Visszatérünk a régi kerékvágásba.”
A lány megérezte, most kell ütni a vasat: – Láttad, hogy hajlongtak előttünk a vámosok? Az már tényleg zavarba ejtő volt. Csak a formaság kedvéért vizsgáltak át. Inkább azt mondogatták, hogy jöjjünk máskor is. Persze, mondogatták, hisz’ ebből élnek. – és diadalittasan hozzáfűzte: – Mi pedig kaszáltunk fejenként 1,2 milliót! Mondd csak Macikám, mennyit is kerestél te otthon egy év alatt?
– Másfél-kétmilliót, ám annak nagy része elment árura meg benzinre. – ismerte be András.
A témával kapcsolatban nem volt közöttük több vita. Szorgalmas öszvérek módjára tovább „mozgatták az anyagot” a két földrész között. Ám egy idő utáhttps://ker.elmuemasz.hu/usz(bD1odSZjPTIwMQ==)/ker/newco/index.html?utm_source=Maileon&utm_medium=email&utm_campaign=ESZ_alt_tajekoztato_eDM_20200416&utm_content=Emobility_eDM_20190528#/n emberünk agyába makacsul új gondolat fészkelte be magát: – Hülye vagy te Bandi gyerek? Miért szállítasz te másnak, amikor saját zsebre is dolgozhatnál? Csinálhattok fuvart magatoknak is a kedveseddel. Összegyűlt egy kalap pénz, meg kell hát fialtatni! Egy kiló drogot el lehet adni 25 ezer dolcsiért, s ha leveszek egy tízest a költségekre, akkor is marad tizenötezer! Ez biz’ egyszerű számtan.
Ezúttal Venezuelába mentek. Néhány előkészítő telefon, és máris repültek a gyönyörű fekvésű, tengerparti Maiquetía-ba, a Simón Bolívar Nemzetközi Airport felé. Onnan tovább taxival a caracasi hotelbe. Az autóút mindössze 25-30 percig tartott, de milyen fél óra volt ez? Iszonyatos kosz, nyomor, s ráadásul orrfacsaró bűz áramlott be az ablakon az egymás hegyére-hátára hányt favellák (lemezbódék) közül. A szűk sikátorokban a csatornázásnak még a nyomát sem lehetett látni.
– Uram, Atyám, hova kerültünk? – néztek egymásra szörnyülködve a fiatalok.
– Ez még nyilván csak valami előváros – próbált nyugalmat sugározni András. – Beljebb biztosan javul a helyzet.
Elérték a várostáblát, de a látkép nem sokat javult. Aztán lassacskán csinosodni kezdett a látkép: rendezettebb utcák, házak, gondozott kertek, a metropolisz centrumában pedig már igazi luxusszálló előtt fékezett a taxi.
A megrázó autóút emléke hamar szertefoszlott a pompás hotel légkondicionált konditermében, az uszodában, majd este, Andi karjai között a terjedelmes francia ágyon… És innen a forgatókönyv már hasonlatos volt a szomszédos szigeteken korábban szerzett élményeikhez. Öt nap felhőtlen szórakozás, turbékolás, és a várt időben, óramű pontossággal megcsörrent a telefon. Andrást másnapra találkozóra hívta a szállító, átadta az anyagot, s az ifjú pár munkához látott. Kapszuláztak, nyeltek,- immár sokadszorra, mégis akadt némi feszültség, hiszen ez volt az első, teljesen önálló vállalkozásuk. Andinak mintha a szokásosnál is lassabban sikeredett volna a kapszulák eltüntetése… Aztán végre jelezte: Kész, hívhatják a taxit és irány a reptér!

VÉGTELEN VÁRAKOZÁS
A terminálban Andrást ismét rossz érzés fogta el. Túlságosan sok szaglászó embert látott kószálni a várakozó utasok között. Civilben voltak persze, de messziről lerítt róluk, hogy polgári ruhába bujtatott rendőrök, és valamit nagyon keresnek…
A fiatalok rájuk sem hederítettek. Játszották megszokott szerepüket, a szerelmes párocskát. Elérkezett a beszállás ideje. A géphez vezető úton külön váltak, és jött az ilyenkor megszokott csomag- és személyvizsgálat.
– Csak matassatok rajtam – vigyorgott magabiztosan András – a cucc úgyis belül van!
A fiú a procedúra után hamar elfoglalta helyét a gépen. Eltelt öt perc, tíz; negyed óra, de a lány még mindig sehol. A repülőnek már el kellett volna indulnia.
– Hol a francba van már ez a lány? Itt valami nagy baj van! – nyilallt Andrásba a felismerés, és a háta közepén elindult egy széles izzadság-patak.
– Ön a magyar utasunk? – hajolt le hozzá diszkréten az utaskísérő kisasszony.
– Igen – nyögte a fiú, és tudta, itt a vég.
– Legyen szíves, jöjjön velem és hozza a kézi poggyászát is!
A terminál most már tényleg tele volt civil nyomozókkal és egyenruhás rendőrökkel. Nyüzsögtek, akár a hangyák. A bejárattól kicsit távolabb, egy rendőr-gyűrű közepében Andrea zokogott. Csuklóján bilincs. Andrást nem érdekelte, ki figyel rá, odakiáltott: – Andi! Mi van veled?
– Megtalálták!
– Micsodát? Hogyhogy megtalálták?
– A melltartómba is tettem…
András körül forogni kezdett az utasváró. – Ez nem lehet igaz! Csak álmodok!
Dehogyis álmodott. A rendőrök őt is körbekapták, berángatták egy szűk motozó-helységbe, anyaszült meztelenre vetkőztették. Miszlikre szabdalták vadonatúj Nike-cipőjét, szitára lyuggatták kézi táskáját… Semmi.
– Hova tetted a kokaint? – ordították a fülébe egyszerre többen is.
– Értsétek már meg: Nincs nálam semmi!
– Nincs? – húzta fel a szemöldökét egy hórihorgas civil kopó. (Láthatóan ő lehetett a csapat főnöke.) Majd megadta kegyelemdöfést: – Akkor irány a kórház, mert a beledben van!
A San José Kórház röntgen gépe húsz perc múlva mindent kiderített. Most már nem volt megállás. Elvitték a WC-be, adtak neki egy fémtálat, hogy abba ürítsen, s hogy ez gyorsabb és könnyebb legyen, sós vizet diktáltak belé.
Unott képű, fiatal rendőrt ültettek le vele szembe egy kopott székre, aki kárörvendően figyelte szenvedését. Mert szenvedés volt ez a javából. A sós víz ellenére András ugyanis az átélt stressz hatására begörcsölt és szorulást kapott.
A rendőr időközben elunta az eredménytelen várakozást, és kiment a folyosóra cigarettázni. Andrásban oldódott a stressz, a feszültség, s hirtelen kijött húsz-huszonöt kapszula. Gyorsan felkapta, odaugrott a kagylóhoz és lehúzta, majd nekiállt erőlködni, s újabb tucatnyi kapszulától sikerült megszabadulnia. Éppen ezt az adagot öblítette le, amikor záporozni kezdtek a gumibot-ütések a hátán, nem kis ordítozás kíséretében.

ÉDEN UTÁN FÖLDI POKOL
Végül egy kiló nyolcvan százalékos tisztaságú kokain helyett csupán 572 grammot tudtak rá bizonyítani a jegyzőkönyv tanúsága szerint.
Andival egyébként – a tárgyalást kivéve – soha többé nem találkozott. Nem is volt rá kíváncsi. Csupán annyit tudott, hogy – akárcsak őt – a lányt is tíz évre ítélték. Viszonylag „olcsón” megúszták, mert kábítószeres bűncselekményekért Venezuelában akár a dupláját is megkaphatták volna. Kettejük esete valójában egynek számított. Ilyenformán a lány hálás is lehetett volna Andrásnak, hogy eltüntetett a lefolyóban három tucatnyi kapszulát.
Három nap reptéri fogda következett, majd jött az igazi földi pokol: Elszállították a Los Teques-i Városi Fegyintézetbe, egy ezer-ezerkétszáz személyes börtönbe. András még sohasem volt büntetve. Nem ismerte a spanyol nyelvet (Az üdülőhelyeken Andi beszélt helyette.) Nem ismerte az itteni törvényeket, szokásokat. A három év alatt, amíg e börtönben raboskodott, hetente kétszer-háromszor hallott a város felől heves lövöldözéseket. Mint mondja, az emberélet arrafelé nagyon olcsó. Szerinte Venezuelában legalább tízmillióan analfabéták, másik ötmillió helybéli folyamatosan annyira „be van lőve”, hogy azt sem tudja, melyik országban tengeti silány napjait. (Ez azért – valljuk be –, költői túlzásnak tűnik.)
De térjünk vissza a városi fegyintézethez! Több, rettenetesen lepusztult pavilonból állott az épület-együttes. A falakon itt-ott mutatóban látszott, korábban vakolat és festék fedte, ám mostanra a lecsupaszodott téglát csupán vaskos mocsok tarkította. Nekidőlni nem volt tanácsos, mert a fekália és takony keverékére ráragadhatott a vigyázatlan, mint a légy a légypapírra. Az ablakokon nem volt üveg. Ha esett az eső, hát beesett, ha fújt a szél, odabent olyan huzat támadt, ami kis híján kivitte a szemüket. Igaz, így sem fáztak, inkább gyakorta szenvedtek fullasztó hőségtől.
András huszonkét személyes zárkában került. Koszos, izzadt, félmeztelen félvér és fekete, többnyire rossz arcú fickók vizslatták az újonnan érkezőt, aki egy szót sem tudott spanyolul.
A börtönben egyébiránt bőven lehetett találni külföldieket. Valamennyien kábítószer miatt kerültek rács mögé. Akadt itt dél-afrikai, japán, kínai, észt, olasz, amerikai, finn, angol és számtalan nigériai. Ám közülük egy sem lakott emberünk zárkájában. Legtöbben a szomszédos pavilonban kaptak helyet. András angol nyelvtudása fabatkát sem ért. Meg kellett tehát tanulnia mihamarább spanyolul, méghozzá sürgősen. Leggyorsabban a számokat – legalább 22-ig. Merthogy minden este létszám ellenőrzést tartottak. Ilyenkor a rabok felsorakoztak a fal mellett, bevonult két börtönőr, s kiadták az ukázt: „numer!” Erre balról-jobbra az egyestől mindenkinek mondania kellett a ráeső számot. Ha valaki nem tudta, vagy rosszul folytatta, alaposan elverték.
Fegyőrrel más alkalommal ritkán találkoztak. Egész nap feléjük sem néztek. Nem lett volna biztonságos! Minthogy a körleten a rabok jócskán fel voltak fegyverkezve. Kések, tőrök, pisztolyok, choppo-k, az errefelé legelterjedtebb csőfegyverek mindenfelé! Kivált ez utóbbi volt legnépszerűbb. Egy félcolos acélcsövön kivágtak egy akkora darabot, hogy beférjen rajta egy 12-es töltény. A cső végére fém rudat kötöttek erős gumival. Az volt az elsütő szerkezet. Lövésnél csak a megfelelő irányba kellett tartani a csövet, megfeszíteni a gumit és elereszteni. A rúd rávágott a lőszer végére…
András három év alatt húsznál több gyilkosságot látott. Vagy leszúrták, vagy lelőtték az áldozatot. Volt, akinek álmában dobtak hurkot a nyakába. De a komolyabb betegségben szenvedőknek sem volt sok esélyük. Ha valaki netán agyvérzést, vagy infarktust kapott, várhatott bőven, amíg megfelelő orvosi ellátásban részesítették.

A TISZTASÁG ÁRA
András látva a higiénés és egyéb körülményeket, szomorúan konstatálta, minimális az esélye a túlélésre. Már rögtön az első napokban valóban szembe kellett néznie a halállal.
A rabok hetente egy-két alkalommal kaptak lehetőséget fürdésre, ami meglehetősen kevés olyan környezetben, ahol csak nagyon ritkán csökken a hőmérséklet plusz 30 fok alá.
A fürdőt úgy kell elképzelni, hogy az udvaron a falból kilógó vascső nagy hordóba köpi a vizet. Ott verethette le magát mindenki és a kulacsát is feltölthette. De sietni kellett ám, mert tartályból jön a víz és véges. „Strandolni” nem lehet. A bástyafalról sürgetően kiabál a smasszer: „Igyekezz, gyorsabban!”
Az idő tehát rövidre szabott volt, de ahhoz bőven elegendő, hogy a fürdés alatt elemeljék András nadrágját és pólóját. Mindössze egy törülközője maradt. Azzal tekerte körbe magát és indult ruhái keresésére. Bár nem volt börtöntapasztalata, azzal azért tisztában volt, ha most nem áll ki magáért, csicska lesz, mindenki rabszolgája. Hamar rálelt a lopott holmikra, mert nem dugdosták a tettesek. A pólójában nagy-büszkén feszített egy gorillaképű, tetovált homlokú langaléta. András odalépett hozzá, mellbe bökte, és mutatta: ez az övé és adja vissza.
– Puta madre! (Kurva anyádat!) Vete! (húzzál el!) – bődült el a gorillaképű és ütésre emelte öklét, de elkésett. András egyetlen jól irányzott bal csapottal földre terítette, majd lerángatta róla a pólót, és indult a nadrágért. A folyosón meg is lelte egy kövérkés, forradásos testű alakon. A fickó veszélyesebbnek tűnt. Már messziről kiszúrta őt. Alattomos szemében kegyetlenség tükröződött. Tekintete akár egy hiénáé.
– Ez az enyém! Add vissza! – mutatott a nadrágra András.
Válasz helyett jókora kés villant a dagadt kezében és meglepően gyorsan szúrt. András éppen, hogy el tudott hajolni, de egyből ütött. Az ütés persze nem sikerült túl erősre, de ahhoz elegendő volt, hogy a sebhelyes megtántorodjon. Ekkor kapta a gyomrába a rúgást.
Megvolt a nadrág is! De mi lesz ezután? A martalócok hamar egymásra találtak és verbuváltak négy-öt olajos képű, rosszarcú késes figurát.
– Ungaro! Véged lesz ma éjjel! – ordította az egyikük. És bár András ekkor még nem beszélt spanyolul, mégis pontosan tudta, mi vár rá létszámellenőrzés után.

HIÉNASZEMEK A SÖTÉTBEN
– Nekem annyi… Lecsengettek. – gondolta keserűen, majd nyugalmat erőltetett magára. Mire lezajlott az ellenőrzés, kész volt a védelmi terv. A zárka asztalát a folyosó felé pajzsként az oldalára döntötte az ajtóban. A sarokban régi, kitört asztallábakat talált. Ezek közül kettőt magához vett, s bekuporodott az alkalmi pajzs mögé.
Nem kellett sokáig várnia. A sötétben halk neszezést hallatszott.
– Takarodjatok! – üvöltötte torka szakadtából, s a nyomaték kedvéért az asztallábbal kettőt odavágott az asztal lapjára. Az ütések zaja ágyúlövésekként visszhangzottak az éjszakai csendben. A pavilonban mindenki felriadt, mégis a korábbinál is csendesebben telt az az éjszaka. András mégsem tudott aludni egy szemhunyásnyit sem, és érezte, nem bírja sokáig a kényszerű virrasztást. (Persze tisztában voltak ezzel az ellenlábasai is, akik most azonnal visszahúzódtak.) Napközben olyan álmos volt, hogy alig tudta tartani magát.
És jött a következő éjjel! Eleinte maga is meglepődött, de frissebbnek érezte magát, mint az előző napon. Most vette csak igazán jó hasznát annak, hogy tinédzser korában eleinte boksz-edzésekre járt, majd évekig triatlonozott. A hosszú távú kerékpározás, úszás és futás nem csak az izmait acélozta meg, de megedzette az akaraterejét is. Mondják: az efféle, hosszú távú fizikai megpróbáltatások nagyrészt fejben dőlnek el. És ezúttal is úgy tűnt, uralni tudja testét. Hogy szaporábban teljen az idő, történeteket talált ki és lejátszotta magában.
A diósgyőri vár ódon falai közé, a Kaláka Fesztiválra repítette a képzelet. Együtt gitározott és énekelt a híres zenészekkel, akik teljesen befogadták.
„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad.”
Erre a helyzetre is illettek József Attila sorai. A zenében pompás volt az összhang. A közönség, a reflektorok fénye sem zavarta meg. Majd folytatódott a furulyaszóló után a négyszólamú ének, a közös muzsikálás hasonlíthatatlan élménye, amikor minden résztvevő a másikra van hangolva: „Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz.”
Csodás, álomszerű élmény. De mi ez a hamis akkord? Hiszen éppen az ő hangszeréből jön! Melléfogott! Az imént még oly barátságos zenészek most bosszúsan meredtek rá. Megszűnt a harmónia. Szinte átdöfték tekintetükkel… De milyen szemek bámulnak rá? Ez már nem is a diósgyőri vár, hanem a börtön sötét folyosóképe! Mintha alattomos hiéna-szempáron villant volna meg az ablakon bekandikáló telihold visszfénye!
– Takarodjatok, vagy megdöglötök valamennyien! – ordította artikulálatlan hangon, és teljes erővel ütni kezdte a felborított asztal lapját. Voltaképpen ő, maga is erre dörömbölésre ébredt fel igazán. Az ötfős horda visszahőkölt. Mindössze két-háromméternyire voltak tőle… Megint visszavonultak. Lassan pirkadt. András feje zúgott, szemei kivörösödtek, bedagadtak.
– Tényleg vége. Úgy látszik, nekem csak harminckét év adatott… Elvágják a torkomat. – sóhajtotta nehéz szívvel.
És lám’, valóban bevégeztetett: most már a zárás előtt megjelent három marcona alak. Három kolumbiai, övükben macsétákkal, késekkel.
– Már csak ti hiányoztatok – nyögte a fiú, és fenyegetően rájuk emelte az asztallábakat, de leintették. A szomszédos zárkából a sitiprinc (nagy befolyású rabfőnök) küldött érte, s meghirdette: „Ez a srác mától átjön hozzánk. A védelmem alatt áll!”
A rövid kinyilatkoztatás bőven felért egy életbiztosítással. Többé senki sem akarta/merte bántani. András a mai napig nem tudja, hogy a börtönbáró miért vette védőszárnyai alá. Talán imponált neki, hogy ez a távoli országból érkezett magányos farkas ilyen keményen, bátran kiállt magáért? Lehetséges. Az ilyesmiről nem szokás odabent szót ejteni. Az viszont bizonyos, hogy újdonsült kolumbiai barátai nem csak megvédték, hanem tőlük kapott tisztálkodó szereket, borotvát, ágyszivacsot is. Így most már nem kellett a csupasz földön aludnia. Eleinte kézzel-lábbal magyaráztak egymásnak, majd apránként tőlük tanult meg spanyolul.

MAGYAR SZÓ ÖTSZÁZÉRT
Az emberi szervezet csodás konstrukció. Hihetetlen, mennyire képes az alkalmazkodásra. Bekerülésekor András rettegett a kosztól, a csótányok hadától, az egerek, patkányok állandó közelségétől. Ám az idő múlásával egyre ritkábban émelygett tőlük. Belefásult, megszokta, s ami a fő: nem kapott semmilyen fertőzést!
Már eltelt csaknem két esztendő, amikor átkerült a szomszédos, jóval kulturáltabb pavilonba, ahol többnyire külföldiek töltötték büntetésüket. Sokkal tisztább volt az egész körlet. A rabok saját pénzükből rendszeresen kifestették zárkáikat és a folyosókat. A takarítást is komolyan vették. Ekkorra már egészen jól használta a spanyol nyelvet, de finnekkel, japánokkal, angolokkal, amerikaiakkal inkább angolul beszélt.
Egy nap hallja ám a hírt: Új magyar fiú érkezett a régi pavilonba, a „kannibálok” közé!
– Meg kell menteni! – jött az elhatározás. Gondolkodás nélkül döntött így, mert már nagyon szeretett volna magyar szót hallani. Kihallgatást kért az intézet parancsnokától és előadta óhaját.
– Semmi akadálya – így a rövid válasz – ötszáz dollár!
Két nap múlva már magyar nyelven hallgathatta újdonsült zárkatársa nagyon is ismerősnek tűnő történetét.
A sztori egy öszvérről, egy drogfutárról szólt, aki a könnyebb élet reményében fehér port fuvarozott Dél-Amerika és Európa között. Aztán egy idő után úgy gondolta: miért gazdagítsa más bukszáját, amikor saját maga is beseperhetné a hasznot.
És lám, milyen furcsa véletlen: az első önálló útján lebukott. Hiába nyelt be hatvan kapszulát, ám a derekára ragasztott, s az alsónadrágjába rejtett nejlonzacskókat kiszúrták a szokásosnál jóval éberebb (vagy netán előre értesített?) reptéri vámosok.