Vajon miért fogalmazott úgy Madách Imre „Az ember tragédiája” c. drámai költeményében, hogy „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”? Mi ez a szó: „bízás”? Egyáltalán miért fordul elő valamilyen formájában annyiszor, nemcsak a hétköznapi szóhasználatunkban (bizalom, biztonság, bizonyosság, biztosítás stb.), de a magyar irodalomban is? Felteszek még egy merész kérdést: mi dolgunk van nekünk, magyaroknak a „bízással”, bizalommal?
Hiszem s vallom, hogy minden nemzet valamilyen szinten spirituálisan determinált a megélendő tapasztalások, a tanítások szintjén, és vagy meg tudja élni mindezt, be tudja fogadni és ennek szellemében-tudatosságában éli a mindennapokat, vagy halála óráján is a csontig rágott „De miért?” kérdést fogja ismételgetni.
Szintén hiszem s vallom, hogy ha az életünk más országok vidékeire sodor minket ilyen-olyan okokból, akkor a befogadó állam „sorsából is részesülünk”: akár csak ideiglenesen, akár hosszabb távon.
Nincs olyan, hogy egy repülőgép egy idegen ország légterébe lépve ne válna a rendszer részévé: az ország légterében mozog, látszik a földi irányítás radarján, és bár a nemzetközi légiforgalmi szabályoknak és protokollnak is megfelel, csakis az adott állam törvényeinek tutaján utazva landolhat a szárazföldön. Tehát akarva-akaratlanul érintődik, érintve van a célország szabályai által.
Adottak vagyunk mi magyarok (beleértve a fehéreket és romákat, a tót etnikai kisebbségtől kezdve a letelepedett bevándorlókon át mindenkit, aki vagy teljesen magyarnak, vagy több nemzetisége közül legalább egyikben magyarnak vallja magát) és adott az előző bekezdésben feltett kérdésem.
Hányadán állunk a bizalommal?
Számtalan esettanulmány vizsgálja például a vállalkozói bizalmat. Nem véletlen, hogy a Bridge Budapest csapatának gondos szárnyai alatt is egyre nagyobb hangsúlyt kapott a téma, de mi van az interperszonális bizalommal?
Skrabski Árpád szociológus és Kopp Mária orvos-pszichológus 2008-ban megjelent tanulmánya: A bizalom mint a társadalmi tőke központi jellemzői a bizalom kérdését a társadalmi tőke definícióján keresztül igyekeztek leírni. Közös szellemi termékük egy országos reprezentatív, úgynevezett Hungarostudy felmérés összegzéseként született. A felméréseket 1988-ban 21.000, 1995-ben és 2002-ben 12.600 személlyel otthoni interjúk során végezték a társadalmi tőke jellemzőit vizsgálva.
„A társadalmi tőkét Robert D. Putnam javaslatai alapján Ichiro Kawachi három dimenzió mentén határozta meg, amelyek a környezetbe vetett bizalom és megbízhatóság, másoktól kapott és másoknak nyújtott segítség, továbbá civil szervezettől kapott segítség és a civil szervezetben vállalt kötelezettség.”
Tanulmányukból kiderül, hogy 1995-ben az emberek 63 százalékát jellemezte a társadalmi bizalmatlanság, 63 százalék értett egyet azzal az állítással, hogy „az emberek általában aljasak, önzőek, akik csak ki akarják használni a másikat„. Ez az arány, ugyanazzal a kérdéssel vizsgálva 2002-re valamelyest csökkent, 58 százalék volt. 2006-ban viszont már a megkérdezettek 69 százalékát jellemezte ez az állítás.
Még megdöbbentőbbek a változások azzal az állítással kapcsolatban, hogy „senki sem törődik azzal, hogy mi történik a másikkal”. Ezzel az állítással 1995-ben a magyar népesség 63 százaléka egyetértett, 2002-ben már csak 50 százalék, míg ugyanez az arány 2006-ra 81 százalékra emelkedett. (Kopp M. – Skrabski Á.)
A kiragadott idézetek tükrében döbbenetes a több, mint 10 évvel ezelőtti társadalmi bizalmatlanság aránya Magyarországon, és a feltüntetett adatok némileg indokolják azon feltételezésemet, hogy „keményebb dió” a bizalom kérdése a magyar társadalom számára, mint azt elsőre gondolnánk. Hogy van némi dolgunk a bizalommal, a „bízás” elsajátításával.
Bár nem direkt mód kapcsolódik a bizalom kapcsán felvetett kérdéseimhez, de egy kedves ismerősöm idézete jut mégis az eszembe:
„Jól dönteni csak úgy tanulunk meg, ha bevállaljuk a bizonytalant.”
Magyarán a bizalomban egyfajta hit manifesztálódik az ismeretlen-bizonytalan iránt. Nem tudjuk, mi vár a következő kanyarban, az is lehet, hogy egy marha nagy pofon, de bízunk „benne”. Akkor is, ha csattan. És akkor is ha nem. Tehát mindaz a fogyasztói társadalmi propaganda, ami az élet kiszámíthatóságán nyugvó mindennapokat próbálja belénk csöpögtetni, egy végtelenül elgyengített hitű embert kreál, mert az évek leforgása alatt átírja a hit egyenletének azon részét, ahol az egyenlőség jobb oldalán egy kérdőjel, vagy egy x áll: az ismeretlen-t. Átírja kiszámíthatóság és prognózisok tömkelegére és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy semmi kapcsolódásunk nincs az éppen aktuálisan zajló valósággal, a jelenünkkel, mert folyton a jövőt és a jövőre „adott” válaszalternatívák valószínűségét számítgatjuk.
Kiszámíthatóságra törekszünk, mert abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy amit ismerünk, az biztonságos, veszélytől mentes. Abban nem nyúlhatunk mellé. Abban ott van a kontroll megnyugtató lehetősége.
Teljesen ösztönszerű, hogy mocorgunk az ismeretlentől, mint mikor valaki először ül be a volán mögé vezetni, vagy mikor dörögni kezd fejünk felett az ég. De attól még, hogy beindítjuk a motort, és birtokában vagyunk a KRESZ minden ismérvének, még nem lehetünk bizonyosak abban, hogy egy jó tapasztalás lesz, hogy ép bőrrel megússzuk. Ez csak az által és akkor derül ki, amikor hittel, és egyben bizalommal óvatosan rányomunk a gázra. Tudjuk ebben a pillanatban, hogy mi fog kisülni az első vezetési élményünkből? Nem. Tudjuk előre, hogy milyen lesz az adott „forgalmi psziché” az utakon? Nem.
Egyetlenegy dolgot tudunk „biztosan”: hogy a volán mögött ülünk és bízunk az ismeretlenben.
