Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila könyvének alcíme: A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata. Járvás Péter (Kuszma) recenziója.
Nagyjából egy éve olvastam egy kötetet a hibrid rezsimekről*, abban volt egy tanulmány Körösényi András** tollából a plebiszciter vezérdemokráciákról, na, az nagyon tetszett. Gondoltam is magamban, ez a téma megérne egy önálló könyvet, és tekintve, hogy az említett szöveg tartalmazott is erre utaló ígéreteket, bíztam benne, hamarost megérkezik. És lőn. Itt van a kezemben. (Illetve a kezem ügyében, mert a kezemmel gépelek.) Olyan, amilyenre számítottam: sűrű, alapos, tartalmas, az egyik legkompaktabb, legnagyobb ívű elemzés, amit az Orbán-rendszerről valaha írtak. Vagy ha egy szóval akarnám mondani: fontos. De az egy szó kevés, legyen kettő: baromi fontos.
A kötet megszületését az indokolta, hogy Körösényi & Tsai úgy érezték, a „hibrid rezsim” kifejezés elégtelenül definiálta azokat a rendszereket, amelyek nem felelnek meg sem az autokrácia, sem a demokrácia kritériumainak. Voltaképpen egy kétosztatú skálán helyezték el őket, amelynek egyik végpontjában a liberális demokrácia ideája, a másikon pedig a diktatúrák vannak. Úgy akar egy fogalmat meghatározni, hogy arra fókuszál, amit az nem tartalmaz: azt nézi, mi hiányzik belőle ahhoz, hogy liberális demokrácia legyen. Ezzel kimondva-kimondatlanul egy értékítéletet is bevisz a vizsgálatba, mert feltételezi, az ideális állapot a liberális demokrácia, és az attól való eltérés egyfajta patologikus tünet. A szerzők szerint viszont ez megakadályozza, hogy pontos látleletet tudjunk felvenni a jelenségről – ezzel szemben szülik meg izzadmányosan saját csemetéjüket, a plebiszciter vezérdemokrácia elméletét, és neki is állnak kimerítően definiálni azt. Ebben segítségükre van Orbán Viktor, aki puszta jófejségből pont olyan rezsimet működtet itt Magyarországon, amit a szerzők vizsgálni igyekeznek.
Körösényiék Weber gondolataiból indulnak ki, aki a politikai vezetés három típusát különböztette meg: a hagyományost (ezt nevezhetjük monarchikus elvnek is), a legitim-realistát (a demokratikus standard nagyjából ennek felel meg) illetve a karizmatikusat. Két utóbbi kevercse a plebiszciter vezérdemokrácia: olyan hatalomgyakorlási forma, ami belső lényege szerint autoriter (hisz a vezér szuverenitása áll a központban), de legitim voltáról demokratikus eszközökkel gondoskodik. Ez a berendezkedés nem egyszerűen az autoriter és a demokratikus eszközök keveréke, és nem is pusztán szemfényvesztés, ahol a színjáték a demokratikus kötelezettségekkel (pl. a választások négyévente) csak az autoriter elemek leplezésére szolgál. Nem, a plebiszciter vezérdemokrácia egy önálló, új képződmény, ahol az elütő elemek fúzióra léptek, és ami valójában a liberális demokráciák egyik alapvető belső ellentmondásából nyer energiát. Mégpedig abból, hogy a liberalizmus (a jog uralma, az intézmények tisztelete, a kisebbségek védelme, stb.) és a demokrácia (a többség akarata, illetve az arra való hivatkozás) egyáltalán nincsenek összenőve, szövetségük kellő agresszivitással megbontható.
Mivel nem akarok elsüllyedni abban az információmocsárban, amit a szerzők belepréseltek a kötetbe, megpróbálom inkább a plebiszciter vezérdemokrácia hat jellegzetességén keresztül megragadni a kötet állításait, aztán megyek lassan a gyerekekért a suliba.
1.) Karizmatikus vezetés: amíg a liberális demokrácia jellemzője, hogy személytelen intézményeken, illetve mindenkire vonatkozó, kiszámítható jogokon keresztül kormányoz, addig a vezérdemokrácia kulcsfogalma a karizmatikus vezér, az erős vitéz, aki ha kell, a fent említett intézményekkel is megharcol, a jogot is áthágja, a nép pedig tapsol neki. Ennek a karizmatikus vezérnek lehet víziója, de a „normál” demokratikus gyakorlattal ellentétben nem politikai programokkal választatja meg magát, hanem saját „személyiségével”. Így tulajdonképpen egy biankó csekket kap a választóktól, amit arra használ fel, amire akar. És ezt egészen addig megteheti, amíg karizmája (ami ilyen értelemben egyfajta tőkének is tekinthető) el nem fogy, ő maga pedig hiteltelenné válik.
2.) Demagógia és/vagy populizmus a vezető és állampolgár közti kommunikációban: Körösényi (velem együtt) azokkal tart, akik a populizmust nem ideológiának tartják, hanem kommunikációs stílusnak. Egyfajta „rossz modornak”, ami tulajdonképpen nem más, mint annak kifejeződése, hogy használója szakított az elitista, technokrata beszédpanelekkel, és helyette mer durva, agresszív, sőt, akár ostoba is lenni. Polarizálja a közbeszédet, konfliktust generál, ahelyett, hogy elsimítaná azokat (vö. később a válsághelyzet és a radikális közpolitika című pontokkal), mert feltételezi, ezzel tudja fenntartani saját szavazóinak aktivitását és elköteleződését. De mivel a populizmusról már tengernyi irodalom született***, ezen nem is rugóznék tovább.
3.) Plebiszciter képviselet: a „normál” demokrácia jellemzője, hogy a „nép”**** közvetve kormányoz, különböző képviselő-testületeken, bizottságokon keresztül nyilvánul meg a hatalma. A vezérdemokráciában a főni viszont átnyúl a közbülső kategóriákon, és egyenesen a népet szólítja meg (az előbb említett populista módon), mind kommunikációs stílusban, mind egyéb eszközök (pl. nemzeti konzultáció) útján. Ez természetesen tudatos stratégia, mert így a vezér közvetlenül hivatkozhat a „népakaratra”*****, súlytalanná téve a közbülső lépcsőket, akik így minden lehetőségüket elveszítik arra, hogy befolyásolhassák őt döntéseiben. Mondta is volt valaki, hogy manapság már nem a Fidesznek van miniszterelnöke, hanem Orbán Viktornak van egy pártja. És ez nagyon találó megfogalmazás: minek is párt, ha a fejedelem önállóan is tud kommunikálni alattvalóival? (Teológiai fogalmakkal: minek az egyház, ha közvetlenül is beszélhetek Istennel?)
4.) Válsághelyzet: a plebiszciter vezérdemokrácia egyik alapvető sajátossága, hogy folyamatos (fiktív) „válsághelyzetben” él. Mindig van egy háború, amit meg kell vívni, egy ellenség, akitől meg kell védeni az országot. Ez tulajdonképpen a vezető karizmájának forrása, a „populista mítosz”, egyfajta mese vagy végtelenített szappanopera, amit a kormányzati médiumok és közszereplők a rezsim teljes élettartama alatt mesélnek a híveknek, beleillesztve mindent, ami éppen zajlik, de úgy átalakítva, hogy a mítosz organikus részének látsszon. Ebben a képzelt történetben a hős (a miniszterelnök) folyton-folyvást nálánál nagyobb ellenfelekkel akasztja össze a bajuszt, jönnek sorra a brüsszeliták, a migráncsok, a belső árulók (Gyurcsány!), de a hős mindig diadalt arat (a „nép” érdekében és a „néppel” szoros szövetségben, persze), de valamiért ez a diadal mindig csak átmeneti, egy napig se tart, mert máris kopog a kapuban az újabb konfliktus.
5.) Forradalmi vagy radikális közpolitika-alkotás: a liberális demokrácia alapja a kompromisszum illetve a konszenzus, magyarán az, hogy a kormányzat megkísérel olyan döntéseket hozni, amelyek valamennyi fél számára elfogadhatóak. Ennek érdekében hosszasan tárgyal, egyeztet, hatástanulmányt készít, visszajelzéseket gyűjt be, satöbbi. A plebiszciter vezérdemokrácia nem ilyen. Ő durr bele, a közepébe. Egyáltalán nem fél kisemmizni az állampolgárok egy részét, ha ebből politikai tőkét remél. Eszében sincs meghallgatni mások véleményét, és a jogok és intézmények sem jelentenek neki akadályt, ha véghez akar vinni valamit. Átírja az alkotmányt százszor is, és ezt nem agresszióként, hanem a karizma megnyilvánulásaként adja el.
6.) A hatalomgyakorlás patrimoniális vagy prebendális módja: szép szó ez a patrimoniális, hát még a prebendális. Ez alatt amúgy a hatalom és a források felosztásának módjait értjük. A patrimoniálisra példa mondjuk a hűbérbirtokok rendszere a feudalizmusban: a király jutalomként, bizonyos szívességekért cserébe kiosztotta őket örökölhető adományként, így szerezve híveket magának. Orbán nem ezt a taktikát alkalmazza, ő a prebendális gyakorlat híve. Ő is osztogat vadul, de ajándékait bármikor visszaveheti. Ezzel aztán folyamatosan revolverezheti alantasait – ha bármelyik eltér az irányvonaltól, vagy túl nagyra nő, egyszer csak kihúzzák alóla a zsíros pozíciót, és kihelyezik Mucsaröcsögére libát számolni, mint Lázár Jánost. Fontos észrevenni: ez nem puszta korrupció, jóval több annál: ez egy komplett rendszerszervező elem. Mégpedig a velejéig informális, értve ezalatt, hogy kiszámíthatatlan, a vezér kénye-kedve szerint variálhatja azt. Ami nem mellesleg egy termékeny bizonytalanságot is szül: a részvevők sosem tudják pontosan, mik a lehetőségeik, meddig mehetnek el, mennyit lophatnak, mert a főni akármikor botot dughat biciklijük kerekei közé. Ez pedig arra inspirálja őket, hogy a szervilizmus és seggnyalás újabb és újabb csúcsait járják meg.
Mint ennyiből is látszik, Körösényiék nem az ideológia felől definiálnák a rendszert, hanem a tettek és módszerek felől. Ami annál is jogosabb, mert ki tudja, hogy a rendszernek van-e egyáltalán ideológiája. Gyakran sokkal inkább tűnik „barkácsolásnak”: a vezér a különböző ideológiákból kiveszi azt, amelynek segítségével „uralhatja a pillanatot”. Ha kell, közmunka-programot hirdet (ami végtelenül idegen a neoliberalizmustól), ugyanakkor eltörli a többkulcsos adót (ami viszont tőrőlmetszett neoliberális idea). Ha kell, betámadja a multikat (a bankokat, mondjuk), ugyanakkor egyes multikat (az autógyárakat) meg a tenyerén hordoz. Nem egységes világnézet működteti, valamiféle politikai kollázs csupán. És pont ettől olyan szívós, hogy agyonütni se lehet. Mert mindent magába épít, amit hasznosítani tud, folyton változik, átalakul, pragmatikusan képes visszakozni, ha túl nagy ellenállásba ütközik (amit aztán úgy épít be a populista mítoszba, mint újabb győzelmet). Olyan, mint a Terminátor 2-ben az a folyékony fém csávó: meg akarod fogni a nyakát, de az nem is a nyaka, hanem a lába. Basszus, hát hogy nyiffantsuk ki? Nem tudom. Kemény dió. Körösényi nem is érzi feladatának, hogy ebbe belemenjen, mondhatni, tárgyilagos – néha pesszimizmusba hajlóan az. De hát nem is az ő feladata, hogy ezt megtegye, hanem az értelmezőké. Ő csak leírta a vadat, meghatározta, mégpedig kiválóan, a többi a többiek dolga.
Utóirat: Gondoltam, jó volna képekkel színesíteni ezt a hosszú szövegtömböt, de nem akartam senkit azzal felzaklatni, hogy fideszes mócsingok arcképét illesztem be az értékelésbe. És hát ha őket elvetettem, akkor milyen képek jöhettek volna számba? Vázák virággal? Cuki erszényes mókusok? De hát ők meg hogy jönnek ide? Mindegy. Egy erszényes mókust azért kaptok, ha már ilyen lelombozó voltam. És mert kitartottatok.
Lábjegyzetek
* Böcskei Balázs – Hibrid rezsimek: A politikatudomány X-aktái
** Most kissé igazságtalan vagyok, mert azt a tanulmányt Körösényi ÉS Gyulai Attila jegyezte, hozzájuk csatlakozott e könyv erejéig Illés Gábor. De oly fárasztó lenne mindhármuk nevét kiírni. Ugyanakkor feltételezem, Körösényi valamilyen módon oroszlánrészt vállalt az elmélet kidolgozásában, ha egyszer az ABC-rendet felborítva az ő neve díszeleg első helyen a borítón. Ezért (a szerzőtriász utólagos engedelmével) ha az értékelésben a „Körösényi” nevet használom, mindhármukra gondolok.
*** Példának okáért: Jan-Werner Müller, Péter Konok: Mi a populizmus?
**** A „nép” olyan szó, amit mindig illik idézőjelbe tenni. Szerintem. Különböző okokból.
***** Természetesen a „nép” és a vezér kommunikációja nem annyiból áll, hogy a „nép” artikulálja a vezérnek a „népakaratot”, az pedig annak megfelelően cselekszik. Jó volna, ha így volna, de a helyzet ennél piszkosabb, a vezér ugyanis egyfelől elsősorban a média segítségével torzítja a „nép” rendelkezésére álló információkat, így akaratukat is befolyásolja, másfelől pedig az így lecsapódott „népakaratot” is szabadon értelmezheti, azt olvasva ki belőle, amit akar.
Végül – Idézet a könyvből:
„A karizmatikus kötelék létrehozása szempontjából az örökké jelen lévő fenyegetésekről és politikai csatákról szóló narratíva mindig fontosabb, mint az ügyek konkrét tartalma, vagy az ellenfelek és ellenségek tényleges motivációi és karaktere. Orbán Viktor átfogó narratívájában a fenyegetés mindig küszöbön áll: a technokraták részéről, akik hagynák nőni a rezsiszámlákat, a „brüsszeli bürokraták” részéről, akik fenyegetnék az ország szuverenitását, vagy a migránsok részéről, akik aláásnák Magyarország kultúráját és biztonságát. Ezeket a fenyegetéseket csak „háborúban” lehet visszaverni, a karizmatikus vezető irányításával, ezekben a harcokban pedig valamilyen értelemben mindig győzelmet kell aratni, hogy a vezető készen állhasson a következő konfliktusra. Így jön létre, mint saját farkába harapó kígyó, a „karizmatikus ciklus” végtelen ismétlődése: a győzelem és a megváltás mindig részleges, hiszen ha beteljesülne, a ciklus megtörne, ami azt jelentené, hogy a karizmatikus megváltóra nincs többé szükség.”
