Nem hagyom az ügyfelemet, a repülőjegyét, a két napi szállását. Nekik ott kint semmi más nem kell, csak egy papír, mert ott tudják értelmezni az okmányokat. A géppel írott, pecsétes fecniket is. Ha kell, lefordítva, de az sem biztos, hogy szükséges. Csak itthon kell mindent offizálni. Az állam ott az emberekért van. Segíteni akarnak. Tudják, hogy az adójukból tartják fenn az apparátust, mint ahogy itt is, csak ez itt még nem tudatosult az állami intézményekben. 

Megint én vagyok a rossz. Rosszul értelmezem az állampolgári jogokat. A szabályokat. Vagy talán az a baj, hogy értelmezem egyáltalán. Nem kellene. Hisz megmagyarázzák nekem, mint a Bibliát a szónokok. Bejelentkeztünk. Elveszett egy okmány, történetesen egy volt tanulóm vezetői engedélye, és hogy ne legyen egyszerű az ügy, az illető külföldi állampolgár.

További csavarok: 1. itt szerezte 15 éve 2. nem beszél magyarul 3. már nem itt él

A külföldi, német hatóság kiállítaná a jogosítványt, ha lenne róla igazolás. Hívom a tizennyolc–tizennyolcat. Elérhetőség: nap közben soha, de ha éjszakás vagy, könnyű a dolgod. Este 11 után reggel  7-ig gyorsan kapcsolnak.  Adatszolgáltatásról szóló kérelem: ez kell, mondják, bármelyik okmányirodához bejelentkezhetünk. Az ügyet csak személyesen lehet intézni, illetve még konzulátuson keresztül is, „de az nagyon bonyolult, nem ajánljuk”, hangzik a vonal túlsó végéről, ahonnan arról is tájékoztatnak, hogy (nagy örömömre) a beszélgetésünket  rögzítik.  Időpontfoglalás, e–mailt küldök az ügyfelemnek, veheti a repülőjegyet. Foglalnia kell szállást is  két napra.  Megjelenünk a megadott  időpontra. Zárójel: azért van rám szükség, mert okmányirodákban általában nem beszélnek  idegen nyelveket. Angolt sem. Helyszín tehát: okmányiroda. Egy a sok közül. Amint előadjuk, amiért jöttünk, érkezik a tanácsi időkből ránk maradt mindenható, általános válasz: „sajnos nem tudunk segíteni”.  Eszembe jut egy régebbi külföldi ügyfelem kérdése. „Tamás, mi az, hogy nem tudom? Itt bárhova megyek, ezt hajtogatják. Üzletben,  kasszáknál, recepciókon ez az első két szó, amit hallok.”

Az üvegfal mögött ülő hölgy alternáló tekintetét keresem, mert úgy tűnik, nem talál minket. Pedig előtte ülünk egy méterre. Kettőnk között néz valamit a távolban. Keresem továbbra is a mozgó szemeket , talán mégsem nekünk szólt az info. „Nincs már a rendszerben”, közli végül.  Összefoglalom a képtelenséget, és szembesítem vele újra. „Valaki, valamikor megszerezte a jogosítványt Magyarországon, és annak semmi nyoma nincs?”

 Van ilyen?

Egy pillanatra a szemembe néz. „Kérem, az tizenöt éve volt…”

És akkor hirtelen szívességet tesz. „Mondja csak a nevet!”

Gépel.

„Itt van a gépben, de nem tudunk segíteni. Ki kellett volna cserélnie kint, mielőtt elvesztette volna. Az is baj, hogy nincs tartózkodási engedélye. Amellett a vezetői engedélye már lejárt. Itt van. 2016-ban.”

Megint egy új info. Ha nincs probléma, keress!  Rendben. Nem cserélte ki, nem hosszabbította meg. De miért kell tartózkodási engedély egy igazoláshoz? 

 „Tetszik tudni, nekünk csak igazolás kell, hogy valaha volt neki. Nem jogosítvány. Alázattal. A tizennyolc– tizennyolcon mondták, hogy önök kiadják…”

„Tizennyolc–tizennyolc? Ott semmit nem tudnak” – így az alternáló tekintetű hölgy, hívjuk ATH-nak, s  legyint. „Nem tudunk ilyen igazolást adni. Talán próbálják a központi okmányirodában!”

Szuper. Az innen egy óra autóval. Időpontunk sincs. Országos hatáskört emlegetek egyelőre tiszteletteljesen, mielőtt robbanok. Azért is foglaltunk ide időpontot, tetszik tudni. Egy pecsét kellene és egy papír. Amit elfogadna a német hatóság.

Tudja, Európa.

Robbanok és nem hagyom magam. Nem hagyom az ügyfelemet, a repülőjegyét, a kétnapi szállását. Nekik, ott kint, semmi más nem kell, csak egy papír, mert ott tudják értelmezni az okmányokat. A géppel írott, pecsétes fecniket is.  Ha kell lefordítva, de az sem biztos, hogy szükséges. Csak itthon kell mindent offizálni.  Az állam ott inkább az emberekért van, nem fordítva. Segíteni akarnak. Tudják, hogy az adójukból tartják fenn az apparátust, mint ahogy itt is, ahol  ez még nem tudatosult az állami intézményekben. Még nem. Még nem? Maga, ott az üvegfal mögött, leírná, amit mondott? Hogy nem akarja kiadni a kiadandót, amire időpontot foglaltunk. Vagy azt, hogy fogalma sincs, mi az? Gondolom, de inkább kiabálnám. Nem teszem, inkább újabb csendes szembesítés lesz. Akkor hívjuk fel a német hatóságot, mi kell nekik.

Közben megjelenik egy vezető tisztviselő, túl hangosak vagyunk. Ez itt nem szokás.

Ő is rázza a fejét.

Nem adjuk fel.  Guten tag. Egy perc alatt jelentkeznek a hanyatló nyugatról du. 4 órakor. Kiderül, már ők is, a német hatóság is alkalmazkodik. Csak annyit kérnek: írják le a magyarok,  nem hajlandók kiadni  az igazolást. Valamint azt is, miért nem.

A hír hallatára az üvegfal mögött beáll a csend. Megdöbbentek?  Erre talán nem számítottak. A főnök közben visszavonul. ATH talán  kezd komolyan venni minket. Egy másik, üvegfal mögötti, hasonló gépelési hajlandóságot nem mutató szomszédjával kezd beszélgetni.  Téma leszünk. Megpróbálkozom az utolsó aduval. Felhívom újra a tizennyolc–tizennyolcat, hátha felveszik. Csoda. Van válasz. Talán év vége, karácsony utáni első nap, ezért.

 „ Hát persze, hogy ki kell! Ki kell, hogy adják”, hangzik onnan. Átadom a telefont, az  ATH otthagyja  új ügyfelét, akit már időközben maga elé ültetett, és hátraviszi a telefonom a vezetőhöz. Öt percig nincs mobilom, de nem sajnálom.

„Jaj, hát miért nem ezzel kezdték?”

A főnök elém tesz egy üres papírt.

„Adatszolgáltatáshoz kérelem”  csilingeli magabiztosan a hivatali szaknyelv szavait, és úgy néz rám, hogy bűntudatom legyen, mert az időpontfoglalás első pillanatától fogva bizonyára ezt a megnevezést kellett volna hajtogatnom.  Igen, kézcsókom, tudom, én vagyok a hibás. Nem ezzel kezdtem. Csak úgy, szerény állampolgári alázattal kérdezném, biztosan az én dolgom értelmezni a kérelmet? Átfogalmazni, megérteni? Megtudni, mit akarunk? Ha elmondom, mi kell, nem értik meg? Ha mondjuk azt mondja valaki, jogosítvány, a hivatalos „vezetői engedély” megnevezés helyett, akkor is elküldik, mert azt sem értenék?

Az üres papír mellé jár egy 1250 Ft-os csekk. Megtudjuk:  ennyi az adatszolgáltatás kérelmének a díja. Néhány nap, és meglesz az igazolás.  Egyébként miért is kellett személyesen megjelenni? Kifizetni repülőjegyet, szállást egy postán elküldhető, aláírt kérelem helyett?

Az igazolást a címemre küldik majd. Én pedig tovább.

Tovább, a hanyatló nyugatra. Európába.