Nagyon imponálnak nekem nagy emberek nagy gondolatai. Megfigyeltem, hogy gyakran választják értekezéseik címéhez azt a formát, amikor is az értekezés tárgyához hozzáteszik, hogy -ról, esetleg – ről, nyilván a latin nyelvű mintát követve. Ez a gondolatmenet (?) latinul azt a címet viselné, hogy De amore, de nem ezt választottam, részben mert elég sznob dolog lenne, márpedig semmi sem áll távolabb tőlem, mint a sznobizmus (talán a boldogságtól eltekintve), részben meg mert soha nem voltam latin anyanyelvű nőbe vagy férfiba szerelmes.
Nehéz bármi újat mondani a szerelemről. Egy ismerősöm azért meglepett, azt állította, a középkor előtt nem létezett szerelem, a szerelem valami 11. század körüli találmány. Kérdeztem, akkor mit jelölt a szó, amit ismerünk latinul, ógörögül, kínaiul és még nyilván számos egyéb nyelven. Azt mondta, nem a mai értelemben vett szerelmet.
Az is kérdés, mi a mai értelemben vett szerelem. A dal szerint izzad az ember tenyere szerelem idején, én saját tapasztalatból fizikálisan a heveny szívdobogást tudom megemlíteni. Összességében zsákutcának érzem az élettani megközelítést, nagyobb összegű fogadások megtételekor is kalapált a szívem, mégsem hinném, hogy szerelmes voltam.
Egy másik ismerősöm azt állította, a keletiek, vagyis az ázsiaiak, vagyis a távol-keletiek nem ismerik a szerelmet. Ezen nemcsak hogy megütköztem, el is kedvetlenített kicsit, mert az akkori tajvani barátnőm nálam hagyott egy könyvet, amiben kis cetliket találtam, meglepetésként rejtette el ezeket, és alapvetően arról szóltak, hogy szeret engem. Ez az ismerősöm, egy nálam vagy harminc évvel idősebb hölgy, igen meggyőzően nyilatkoztatta ki ezt a tételt, emlékszem, bárgyú mosollyal lepleztem keserű megrendülésem. Csak később, japán YA történeteket nézve tudtam meg, hogy a távol-keletiek igenis tudnak szerelmesek lenni, csak akibe szerelmesek lesznek, az valami halálos betegségben fiatalon meghal. Most ha ezt veszem, mégsem volt belém szerelmes a barátnőm, de ez alapvetően közömbös vizsgálódásunk menetét illetően.
Sajnos közben ittam két pohár vörösbort, ezt a bekezdést, ami mintha új megvilágításba helyezte volna a kérdést, elfelejtettem.
Vajon hogyan olvas szerelmes történetet olyan ember, aki még soha nem volt szerelmes? Emlékszem egy értékelésre, az értékelő elmondta, még soha nem volt szerelmes, ezért nem is tudta átélni a hős kínjait. Szerintem az a könyv rosszul lehetett megírva, az Egy szerelem történetét olvasva tizenkét éves kislányok is negyvenkilenc éves férfinak kell, hogy képzeljék magukat, a megaláztatottságból csak akkor ocsúdnak fel, amikor a tükör előtt észreveszik, nincs szakálluk.
A mazochisták vajon a beteljesületlen szerelmet élvezik? Vagy azt, ha elmúlik, kihúny, elenyész, és marad a közös hiteltörlesztés? Mindvégig erre várnak, ez az ő szerelmük ki- vagy beteljesedése? Talán éppen akkor csalódottak, amikor egy-egy részletet sikerül törleszteni. Például ezek is érdekes kérdések, ha már a szerelemről beszélünk.
Ezt a bejegyzést jövő Valentinkor folytatom, érzésem szerint szilárd támpontokat állítottam ahhoz, hogy a tudomány végre elinduljon az érdemi válaszok irányába.
Archibald Tatum további írásai ITT olvashatók:
http://valogatatlanmondolatok.blogspot.hu/
