A KORÁN ELVEI ÉS A TÍZPARANCSOLAT

A civilizációkkal kapcsolatos viták zaja – különös tekintettel a migráció és az együttélés kérdéseire – az idén májusban megtartott európai parlamenti választások és az ezzel járó kampány membránján át fölerősödött, Magyarországon pedig évek óta központi téma az ország keresztény kultúrája, melynek védelme az Alaptörvény R) cikkének értelmében immár az állam minden szervének kötelessége, és amely néha kiegészül a zsidó-keresztény hagyományra való hivatkozással.

Sulok Zoltán, a Magyarországi Muszlimok Egyházának elnöke és Anwár Klára iszlám vallásjogász a Keresztény-Zsidó Társaság Iszlám kihívások című konferenciáján. Fotó: Máthé Zoltán

A Nemzeti Hitvallás a kereszténység nemzetmegtartó szerepének elismerésével egy sorban emlékezik meg az ország különböző vallási hagyományainak megbecsüléséről, a Magyarországon élő nemzetiségeket a magyar politikai közösség részeiként tételezi, és államalkotó tényezőknek tekinti őket (mely rendelkezést a XXIX. cikk is megerősíti). Ugyancsak az R) cikk szerint az Alaptörvény rendelkezéseit többek között azok céljával és a Nemzeti Hitvallással összhangban kell értelmezni.
A regnáló kormányzat kommunikációját tekintve a kép árnyalt: az olyan velős kijelentések, mint például, ’A migráció rossz.’, ’A sokszínűség önmagában nem érték.’, vagy ’Az iszlám nem része az európai kultúrának.’, nehezen egyeztethetők össze az Alaptörvényben foglaltakkal.
Ha ugyanis az Alaptörvényben foglalt rendelkezések célját az előbbi kijelentések képezik, akkor nem világos, hogy mit takar az ország különböző vallási hagyományainak tisztelete, amibe mégis csak beletartozik az iszlám is, hiszen legalább a honfoglalás kora óta élnek muszlimok is az országban, és a például a kipcsakokkal való rokonságra maga a kormányfő is hivatkozott nemrégiben, márpedig a kipcsakok egy része legalábbis muszlim vallású volt.
De ne feledkezzünk meg az iszlámra áttért híres és kevésbé híres magyarokról sem, vagy éppen a Monarchia bosnyák katonáiról… Arról nem is beszélve, hogy ma is élnek muszlimok Magyarországon, akiknek a szabad vallásgyakorlása szintén biztosított az Alaptörvény szerint (persze ezt a szabadságot lehetne tovább bővíteni, például egy muszlim temető létrehozásával). Az sem teljesen egyértelmű, hogy ha a különböző nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők, és ha az állam minden szervének kötelessége az ország keresztény kultúrájának védelme, akkor vajon csak keresztény vallású népcsoportok ismerhetők-e el nemzetiségként? A nemzetiségek jogairól szóló törvény ugyan nem említi a vallást, mint ismérvet, de a kultúrát igen, márpedig ha a vallás és a kultúra összemosódik a nemzeti, nemzetiségi identitásban (már a ’Nemzeti Hitvallás’ is ilyen összemosásnak tekinthető), az további súlyos kérdéseket vet föl. Ha viszont az Alaptörvényben foglalt rendelkezések célja a ’béke, szabadság és egyetértés’ elérése, akkor elfogadhatatlan az iszlámot és a muszlimokat (vagy legalábbis a muszlim bevándorlókat) folyamatosan ellenségként bemutató, már-már háborús retorika.

Bosnyák muszlimok az Osztrák-Magyar Monarchiában (1880)

AZ ISZLÁM 1916 ÓTA ELISMERT VALLÁS MAGYARORSZÁGON
A Magyarországi Iszlám Tanács a bevett egyházak közé tartozik. Mindezek fényében jó lenne, ha a retorika és az emberek gondolkodásmódja jobban tükrözné a jogállamiság elveit, hogy az a hétköznapokban is jobban érvényesülhessen.
Kulcsfontosságú ehhez az olyan fogalmak tisztázása, vagy legalábbis az ezekről szóló diskurzus moderált kialakítása és mederbe terelése, mint ’civilizáció’, ’kultúra’, ’identitás’. Ezek kibontása itt legfeljebb korlátozottan lehetséges, annyit viszont érdemes megjegyezni, hogy mind az emberi közösségekhez kötődnek. Noha jellemzően éppen bizonyos distinkciók megtételére használjuk e kifejezéseket, nem szabad szem elől téveszteni a civilizációk, kultúrák, identitások közös, emberi magját. Ez segíthet a különbségek ellenére, illetve azokkal együtt egymással élni.
Ami az iszlámot illeti, különösen az iszlám európai megítélését tekintve, a nyugati civilizáció zsidó-keresztény jellegének hangsúlyozása sokszor sajnos nem jelent többet, mint az iszlám európai létjogosultságának burkolt elutasítását, ahogy korábban – és sokszor még ma is – a kereszténység hangsúlyozása sem jelent(ett) többet, mint a zsidóság európai létjogosultságának elutasítását. Természetesen az ’idegen’ vélt vagy valós másságának deklarálása nem új.
Az i.e. 11. és 7. század között keletkezett klasszikusokból álló kínai Dalok könyve a 299. versben például szintén a barbárok leigázásáról ír:
„Lu vezére fényes arcú,
szép erényét csillogtatja,
Félkörű Víz csarnokába
gyűl a barbár hódolatra.
Fogollyal, levágott füllel
jó vitézek tisztelkednek,
száll a kérdés, mintha Kao Jao
Kérdezne, oly jól kérdeznek.
[…] Messze él a barbár, mégis
kedveskedik dús adóval:
agyarral meg déli fémmel,
teknősbékák seregével.”
(Szabó Magda fordítása)

Li Sao illusztrációja

 A saját néphez képest más népek alacsonyabb rendűvé sorolása, primitívebbnek minősített szokásaik, kultúrájuk lenézése, fejletlenebb gazdaságuk hangsúlyozása Arisztotelésznél is megjelenik; maga a ’barbarosz’ görög szó a civilizált, városi szabad polgár ellentéteként jelenik meg, ahol az előbbieknek természetes állapota az alávetettség, így velük szemben indokolt és igazolható a hódítás:
A barbároknál az asszony és a szolga együvé van sorolva. Ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető elem, hanem az ő közösségük csupán nő- és férfiszolgákból alakul ki; ezért mondják a költők: ’rendjén van, hogy barbárnak hellén az ura’, mert hisz barbár és szolga természetszerűen ugyanaz.”
„[…] a barbárok szolgaibb természetűek, mint a hellének, az ázsiai barbárok pedig, mint az európaiak, ezért minden zúgolódás nélkül eltűrik a despotikus hatalmat.”
(Arisztotelész: Politika)

Raffaello: Athéni iskola (részlet)

Természetesen nem sok értelme van történelmi kontextusukból kiragadott példákat hozni, hiszen minden (vagy legalábbis szinte minden) népre elmondható, hogy maguk is követtek el történelmi igazságtalanságokat más népekkel szemben. Az a mentalitás viszont, mely arra hivatkozva tekinti magasabb rendűnek az európai/nyugati civilizációt, hogy az már meghaladta a fent idézett korok szellemiségét, és egyedüliként képes garantálni a szabadságjogokat és a demokráciát, valójában a fent idézett gondolkodásmódot képviseli. Bizonyos distinkciók ebben a tekintetben is vannak azért: nem minden ország akarja például exportálni a saját társadalmi berendezkedését, legalábbis nem erőszakkal (melyet egyébként is tilt az elvileg minden állam által elfogadott és minden államra kötelező nemzetközi jog).
Egyesek azt hangsúlyozzák, hogy az európai/nyugati civilizáció lényegét a bibliai Dekalógus, a Tízparancsolat adja, minden más ebből nőtt ki. Noha a Tízparancsolat valóban az egyik fundamentumát adta az európai társadalmaknak, és ezen keresztül az egész világra hatást gyakorolt, nem hagyhatók viszont figyelmen kívül más hatások és sajátosságok sem. Persze, amennyiben valaki a Tízparancsolatot isteni kinyilatkoztatásnak tekinti, nem kell számolni azzal, hogy milyen hatások formálták, formálhatták a Tízparancsolat szerzőjét, hisz az maga az Örökkévaló Isten. Materialista szempontból viszont a Biblia is emberi mű, így tehát a Tízparancsolat egyes rendelkezéseiben legjobb esetben is az emberi természetből és szükségletekből fakadó általános igazságok egyfajta leszűrt katalógusát kell látni, melyeket egyrészt már más népek is megfogalmaztak korábban (lásd például a 42 egyiptomi parancsolat), másrészt valójában a Tízparancsolat erkölcsisége sem feltétlenül követendő a modern ember számára. Ezt a vitát itt nem kívánjuk eldönteni.

Az iszlámot tekintve, a muszlimok a Koránt szintén isteni kinyilatkoztatásnak tekintik, méghozzá az utolsónak a kinyilatkoztatások sorában, mely azt is jelenti, hogy a korábbi kinyilatkoztatások érvényüket veszítik, legalábbis amennyiben a Korán nem erősíti meg azok valamely rendelkezését. Így például a mózesi Tízparancsolat minden pontjához[1] találhatunk megegyező tartalmú, lényegét tekintve azonos követelményt megfogalmazó verset a Koránban:  

„Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!” (Exodus 20:3)
„Tudnod kell, hogy nincs más isten csak Allah!” (Korán 47:19)

„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak!” (Exodus 20:4)

„Ábrahám mondta: „Uram! Tedd ezt a várost biztonságossá! És óvj meg engem és fiaimat attól, hogy bálványokat szolgáljunk!” (Korán 14:35)
 „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd…” (Exodus 20:7)

„Ne tegyétek meg Allah-ot (az Ő Nevét) akadállyá azon esküvéseitekben (amelyek arra irányulnak), hogy kegyesen cselekedjetek és istenfélők legyetek, és hogy az emberek között a javulást szolgáljátok!” (Korán 2:224)

„Tiszteld atyádat és anyádat…” (Exodus 20:12)
„Az Urad elrendelte, hogy senki mást ne szolgáljatok, csak Őt! És (elrendelte továbbá) a szülőkkel szembeni illendő viselkedést.” (Korán 17:23)

„Ne ölj!” (Exodus 12:13)
„Emiatt írtuk meg Izrael fiai számára azt, hogy ha valaki megöl egy lelket, egy másik lélek nélkül, vagy a földön való rossz okozásának hiányában, akkor az olyan, mintha minden embert megölt volna. Aki viszont életben tart az olyan, mintha minden embert életben tartott volna.” (Korán 5:32)[2]

„Ne paráználkodjál!” (Exodus 20:14)
„Ne közeledjetek a paráznasághoz!” (Korán 17:32)

„Ne lopj!” (Exodus 20:15)
„A tolvaj férfi és a tolvaj nő, mindkettőnek vágjátok le a kezét…” (Korán 5:38)

„Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” (Exodus 20:16)
„[…] Ne titkoljatok el tanúságot!” (Korán 2:283)

„Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé!” (Exodus 20:17)
„És ne áhítozzátok azt, amivel Allah egyeseket előnyben részesített másokkal szemben!” (Korán 4:32)

Ráadásul a Koránnak is van egy része, melyet a muszlimok ’tízparancsolatként’ ismernek:
„Mondd (Muhammad – Allah áldja meg és adjon Neki örök üdvösséget): „Gyertek! Hirdetni fogom nektek azt, amit az Uratok megtiltott nektek: Ne társítsatok Mellé és a szülőkkel illendő módon bánjatok, és ne öljétek meg gyermekeiteket az éhségtől félve! Mi gondoskodunk rólatok és róluk is. Ne kövessetek el fertelmes dolgokat akár nyilvánosak, akár titkosak. És ne öljetek meg olyan lelket, akit Allah megtiltott, csak joggal! Ezt írja elő számotokra (követendő) testamentumként! Talán felfogjátok.
Ne nyúljatok az árva vagyonához, csak a legkegyesebb módon, míg el nem éri nagykorúságát. Teljesítsetek igazságos mértéket és mérést, ahogyan az méltányos. Egyetlen lelket sem terhelünk meg csak annyira, amennyire képes. Ha szóltok[1] legyetek igazságosak, még ha közeli rokonról legyen is szó. És teljesítsétek az Allah-nak tett egyezséget. Ezt írja elő a számotokra (követendő) testamentumként. Talán okultok.
Ez az Én Utam egyenesként! Azt kövessétek! És ne kövessetek (különböző) utakat, hogy azok (csoportokra) válasszanak szét benneteket az Ő Útjától! Ezt írja elő a számotokra (követendő) testamentumként. Talán istenfélők lesztek.” (Korán 6: 151-153)
(A Biblia-idézetek a Károli-fordításból valók, a Korán-versek dr. Okváth Csaba fordításából.)

[1] Ha ítélkeztek vagy tanúskodtok.

A Tízparancsolat egyik legrégibb ismert kéziratlapja az i. e. 1. sz.-ból. Kumránban, a 4. barlangban találták.

Legyinthet persze valaki, hogy a fenti szabályok értelmezésében viszont már eltérnek a hagyományok, és a keresztény/zsidó-keresztény civilizáció magasabb rendű társadalmi formációkat hozott létre, fejlettebb technológiával, gazdasággal, politikával, de kérdés, hogy ezek mennyiben a biblikus hagyományból következnek, illetve, hogy tulajdonképpen miben is áll ez a fejlettség. Itt két megjegyzést érdemes tenni! Egyrészt, az értelmezés tudománya (hermeneutika) elsősorban az ókori görögökhöz köthető. (Más, írásos kultúrával rendelkező népeknél is szükségszerűen értelmezni kellett a szövegeket, tehát itt is talán helyesebb egy emberi szükségletből fakadó, egyetemes jelenségről beszélni, nem tagadva, hogy a továbbadott-közvetített módszerek és az azok alapján levont következtetések rögzített, zárt rendszere sajátos eltéréseket mutat. Ennyiben tehát beszélhetünk különböző hagyományokról, de ez nem feltétlenül jelent véglegességet, nem zárja ki a hagyományok keveredését, változását). Az ókori görögök közül is kiemelhető Arisztotelész neve, aki, tájékozottsága, műveltsége és megannyi tudományos (többek közt a logika és az értelmezés tudománya terén elért) eredménye mellett sem tudott elszakadni korának hatásaitól, amint az a fenti, barbárokkal kapcsolatos idézetekből látszik: életműve mégis előremutató, és máig meghatározó. Mégis, a középkori Európában arab közvetítéssel terjedt el, mint oly sok minden. Közhelyes, de fontos megjegyezni, hogy arab számok nélkül nem biztos, hogy a modern matematika (és így a többi természet- és egyéb tudomány) kialakult volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden jó, ami arab. Ahogy az európaiság, nyugatiság sem jelenti azt.
Ehhez kapcsolódóan a második megjegyzés a fejlettség természetére vonatkozik. Amennyiben ugyanis a fejlettség/fejlődés a környezet olyan szintű kizsákmányolásával járt, mely az azt kizsákmányolók létfeltételeit is veszélyeztet. Azokról a milliárdokról nem is beszélve, akiknek az életfeltételei most is (illetve mindig is) nyomorúságosak voltak… Kérdés, hogy helyesen értelmezzük, értelmeztük- e magunkat, hagyományainkat, identitásunkat, kultúránkat, európaiságunkat, vallásunkat, stb.

Bartók Béla

Van-e még értelme föltenni ezeket a kérdéseket, vagy a ’feje tetejére állt világban az igazság a hamisság mozzanata’[3] csupán? „Van-e még remény emberi fajunkban?” – teszi föl a kérdést Illyés Gyula Bartók Béla halálának 10. évfordulójára írt versében. Bartók, a világpolgár, a „hű magyar” aki, bár magát ateistának/materialistának vallotta, műveiben mégis fölfedezhető egyfajta vallásos áhítat, mert Bartók a ’tiszta forrást’ kereste, és azt a népzenében találta meg: mindenféle nép zenéjében. Így például járt Afrikában is, az arab zenét kutatva, vagy épp Törökországban. Persze Bartók Béla életéből nem következik önmagában semmi, de napjaink gyűlölködéssel teli kakofóniájában mindenképp példát nyújt a Korán alábbi szavaira:
Ó emberek, bizony férfiból és nőből teremtettünk titeket és tettünk titeket népekké és törzsekké, hogy megismerjétek egymást…” (49:13)

A megismerés nem jelent természetesen sem korlátlan befogadást, sem szabályok nélküli együttélést, de annyit talán mindenképpen, hogy fölismerjük egymásban az embert és a közös értékeinket, még ha azok más hagyományban, kultúrkörben is bontakoztak ki.

[1] Kivéve a szabbatra, melyet a Korán eltörölt a 16:124. ájában, de a keresztények sem (legalábbis a mainstream felekezeteket tekintve) tartják a szabbatot. Persze mondhatja valaki, hogy a keresztény vasárnap vagy a muszlim péntek a zsidó szombat lemásolása, de ne vitassuk el a hívőktől azt, hogy a saját vallásuk előírásait isteni kinyilatkoztatásnak tekintsék, vagy akkor legalább legyünk következetesek: a zsidóság is átvehetett elemeket más népek vallásaiból, ami viszont arra látszik utalni, hogy van egy egyetemes emberi kultúra, melyhez minden nép hozzátartozik és magában hordozza annak lényegét.

[2] A bibliai idézetben az eredeti héber kifejezés a retzakh, mely a törvénytelen gyilkosságra vonatkozik.

[3] Debord: A spektákulum társadalma

Author: Bakó Balázs

Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán végzett jogász. Szakdolgozatát 'A menedékjog az iszlám doktrínájában és az iszlámot követő országok gyakorlatában, különös tekintettel az Öböl-menti országokra' címmel védte meg. Több jogvédő szervezet önkénteseként hasznosítja a gyakorlatban elméleti kutatásainak eredményeit, különösen az utóbbi évek menekültválsága nyomán. 2017 óta a Magyar Iszlám Jogvédő Egyesület elnöke.

Vélemény, hozzászólás?