Kolozsvár újkori történelmébe belepillantva: kicsiben az egész korszak nagy társadalmi változásának modelljébe illeszthető bele. Szinte jelképnek tekinthető, hogy Kolozsvárt 1872-ben bontják le az utolsó városfalakat, éppen akkor, amikor az előző korból örökölt, még uralkodó kisipar céhrendszerét törvény szünteti meg. Az erdélyi városok többsége terebélyesedésnek indult. A tőkés ipar, a modern proletariátus születése, a polgári közigazgatás és az új kulturális intézményrendszer kiépítése megbontotta az addigi települések képét. A polgárság saját gyarapodását tükröző építkezéseivel az erdélyi városokat külsejükben is tovább közelítette a közép-európai vagy inkább jellegzetesen monarchiai várostípusokhoz. [1]
A századforduló felé közeledve a kapitalista átalakulás által elindított gazdasági és társadalmi változások szociális küzdelmekhez vezettek. Különösen kiélezett formában tört magának utat egy olyan patinás városban, mint Kolozsvár volt ebben az időben. Itt a legszerényebb társadalmi reformokért is elszánt harcot kellett vívni. Évtizedekig tartó sajtóviták tükrözik azt az ellenállást, amelyet a konzervatív körök a polgárosodás követelményeivel szemben tanúsítottak. Napirendre kerül a város korszerűsítése, az újságírás reformja, valamint egy megszervezendő irodalmi társaság ügye. [2]
A társadalmi osztályszerkezetben a változások lassúak, az összecsapások kiélezettebbek: „A sétatéren még 1903-ban is úri pompával robog el az erdélyi mágnás, jóformán ügyet sem vetve a Fellegvár oldalában kapaszkodó viskókra.”[3] Petelei István – XIX. századi erdélyi író, publicista –, fanyar szemlélődéssel néz körül ugyanitt: „Mikor én ott állok a Fellegvár oldalában, s lenézek a nyüzsgő, árnyas sétatérre, úgy látom mindig, mintha a vígan szaladó Szamos vize képezné a mezsgyét azok között, akikről beszélni lehet, s azok között, akikről hallgatni illik.[4] A vagyonilag legyengült, de a társadalmi hegemóniához görcsösen ragaszkodó arisztokráciával kellett felvennie a küzdelmet Kolozsvár tudós kutatójának, Jakab Elemérnek is. A Magyar Polgár 1878. június 26-i számában még mindig hangsúlyt kell fektetnie annak bizonygatására, hogy a nemesség nem lehet egy kaszt előjoga. Békésy Károly 1889-ben megjelent számvetésében (Kolozsvár gazdasági múltja és jelene) negatív jelenségnek tekinti, hogy a hajdani „egyenletes színezetű társadalom” rang és foglalkozás szerint számos osztályra szakadt, s hogy ennek megfelelően alakultak ki az egyes egymástól elkülönülő egyletek: az arisztokrácia kaszinója, a hivatalnokok és tanárok köre, az iparos egylet valamint egyéb olvasóegyletek.[5] Kolozsvárt nem jártak kávéházba az emberek, s akik jártak, azok is inkább csak azért jártak, hogy történeteket mesélhessenek egymásnak régi idők szórakoztató gavallérjairól. Még 1906-ban is azt lehetett tapasztalni, hogy külön asztal illeti meg az „előkelő” vendégeket. „Kolozsvár kávéházi életét tekintve leginkább New York egykori egyetemi professzorokból álló törzsasztalának hangulata jellemezné.”[6]
Hírlapok és hírlapírók
A századvégi erdélyi hírlapirodalom igényeit Petelei István így fogalmazta meg a Kolozsvári Közlöny 1886. október 8-i számában: „Társaságban ha vagyunk, kedvetlenül, elégedetlenül tárgyaljuk az állapotokat. Nem vagyunk ugyan tisztában azzal teljesen, hogy kit, vagy mit kellene szidnunk az okok miatt, de azt érezzük, hogy így nincs jól a dolog… Többet kell tanulnunk, többet kell tudnunk. Ez az orvosság.” Ezekben a sorokban fogalmazza meg Petelei a közösségi érdekek vállalásának programját. Kolozsvárt eltöltött termékeny időszakában ennek a célnak az elérése érdekében közügyi és egyben irodalmi fórumokat akar szervezni a kor publicisztikai eszközeit felhasználva.
Mielőtt bemutatom Petelei kolozsvári alkotó éveit, bele kell pillantanom a korábbi évek sajtóviszonyaiba. Kijelenthető, hogy irodalom alig van az ötvenes évek lapjaiban. A Kolozsvári Hírlap (1849-52) szűkszavú tudósítások folyamán foglalkozik művészettel. 1852 után a Hetilap már közöl verseket, elbeszéléseket, színházi beszámolót. Pedig a szerkesztők jól tudják, hogy hírlap és irodalom egymás serkentői kell, hogy legyenek. Kolozsvár megélénkülő társadalmi mozgalma a tudományos életben kezdődik el, a kolozsvári tudományegyetem megszervezésével 1872-ben. Rá két évre megjelenik ennek elsődleges fóruma az Erdélyi Múzeum. A tudományos élet felpezsdülésének hatására az információáramoltatás igénye egyre csak nőtt. Ennek következményeként rövid időn belül több lap is elindult. Irodalmi szempontból a Kolozsvári Közlöny és a Korunk érdemel figyelmet. A Kolozsvári Közlöny szabad véleménynyilvánítást hirdet. A lap főbb munkatársai: Kriza János, Gyulai Pál, Erdélyi János. Tárcarovatában rendszeresen közöl prózát, azonban nem tudja tartani a versenyt, így 1872-ben megszűnik. A Korunknak, már külön irodalmi rovata, sőt szépirodalmi melléklapja is van. Ismertebb munkatársai között van: Brassai Sámuel és Szabó Károly. A rövid ideig megjelenők periodikumok közül említésre méltók Bródy Sándor kolozsvári lapjai: az Erdélyi Képes Újság (melléklapja a Kolozsvári Élet és a Magyarság). Korbuly József szépirodalmi heti közlönye, az Élet és Irodalom (1884-85). A századfordulón Kovács Dezső szépirodalmi hetilapja, a Kolozsvári Lapok (1899), és az Erdélyi Irodalmi Társaság folyóirata, az Erdélyi Lapok (1908-1913).[7]
Tehetséges írók, újságírók és tudósok írják és szerkesztik ezeket a kiadványokat: Petelei István, Bródy Sándor, Thury Zoltán, Bartha Miklós, Brassai Sámuel, Jékey Aladár, Gyulai Pál. Ezzel párhuzamosan megnő az újság közvéleményt formáló szerepe, az irodalomról, művészetről, egyre több szó esik benne.
Mindezek ellenére azonban felmerülhet bennünk a kérdés, miszerint ezen változások összessége, e hírlapok, mit is jelenthettek a magyar irodalom vidékre szorult tehetségei számára? Erre a kérdésre egyetlen névbe tömörítve kapható válasz. Ez a név pedig nem más, mint Petelei István. Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Petelei szellemi vezéregyénisége volt a századvégi Kolozsvárnak. Egyéniség volt és útkereső, mint szerkesztő és mint publicista is. Az, hogy a fiatal Thury Zoltánt ő indította el az írói pályán, Bródy Sándort ő hívta fel Kolozsvárra (tehát nem csak a „bohém író frakkos kiruccanásáról van szó”)[8], és Krúdy Gyulát fiaként emlegette, mind arról tanúskodik, hogy fogékony volt az új élményekre.
Az irodalmi igényű lapszerkesztő
Petelei Istvánt – az erdélyi kisváros lelkeinek íróját – nem kell bemutatnom. Nem mindennapi lélektani folyamatokat ábrázoló novellái időnként eljutottak az olvasókhoz, 1980-ban egykötetnyi levelezése is megjelent. A hangsúlyt ez esetben művészi szintű publicisztikájára kívánom fektetni azoknak a hírlapi cikkeknek a felvillantásával, melyek tizenegy évi kolozsvári újságírói tevékenysége idején jelentek meg az akkori lapokban.
A huszonnyolc éves Petelei neve már ismert a szűkebb irodalmi körökben, amikor 1880-ban elfogadja a kolozsvári Keletet szerkesztő Békésy Károly meghívását. Peteleinek álnéven már korábban is megjelent néhány „polémikus hangú” írása a Keletben. „Két nagy heccet már végigharcoltam ugyan benne, fene dühvel, de nem az én nevem alatt, s attól tartok tüzet gyújtanak cikkemmel” – írja Jakab Ödönnek 1880. januárjában. [9] 1880 őszétől belső munkatársa lesz a lapnak, szeptember 23-án már a szerkesztőségből címzi levelét: „Itt vagyok alkalmazva. Tárcákat firkálok s egyetmást, mi kezem ügyébe esik.”[10]
Petelei nem csak szerette Erdélyt, de fel is áldozta érte magát. Amikor mindenki Pest felé orientálódott, az érvényesülés egyedüli forrása felé, ő az elveihez híven Erdélyt soha nem hagyta el örökre, annak ellenére sem, hogy döntése esetlegesen a „szellemi eltemetkezés” veszélyeivel járhatott együtt. Olyan életformát vállalt, melynek súlyát mindvégig érezte. Itt maradt, mert úgy érezte: „minél több helyt gyúlnak ki a tüzek az oltáron, annál nagyobb lesz a világosság.” [11]
A hírlapírás számára hivatást jelentett. 1880 szeptemberétől kezdve rendszeresen jelennek meg írásai a Keletben: közügyekről, beszámolók színházi és zenei művekről- másfél év alatt több mint ötven. Ironikus címekkel indít, az államigazgatás ügyes-bajos dolgairól egy egyszerű falusi asszonnyal mondat véleményt.
A Kelet megszűnése után – 1882 márciusától – az időközben újra élő Kolozsvári Közlönynek lesz a segédszerkesztője. Valójában Petelei a lap lelke, annak ellenére, hogy szerkesztőnek Békésy Károly van megnevezve, ő már csak konzultálni jár be Peteleihez a szerkesztőségbe. Vezércikk, tárca, útleírás, színház és zenekritika kerül ki a keze alól ebben az időben. 1882-1886 decemberéig közel háromszáz írása jelenik meg a Kolozsvári Közlönyben, közülük több szignóval, illetve állnéven. Gyalui Farkas, egykori munkatárs így emlékszik vissza a szerkesztőségben eltöltött mindennapokra: „Reggel 7-kor kellett bemenni a szerkesztőségbe, Petelei maga is korán jött… Ollózni nem volt szabad… mindent át kellett írni.”[12]
1886 végén Petelei saját lapot indít Kolozsvár címmel, melyben két nagy múltú helyi lap, a Magyar Polgár és a Kolozsvári Közlöny programját szeretné megvalósítani. A közszellem előrehaladásának gátat szabó maradiságot szeretné megszüntetni. Az „igaz liberalizmus” híveként vállal minden vitát, amit a „szabadelvű liberalizmus” megenged. Nagy lendülettel veti bele magát a szervezésbe. Ismert írók, tudósok közreműködését kéri, például Szilágyi Sándorét, a kor neves történészét.
Az első szám 1886. december 24-én jelenik meg, négy oldalon. Helyi-közügyi fórumnak vallja magát. A munkatársai nagy részben a Magyar Polgár és a Kolozsvári Közlöny írói: Brassai Sámuel, Kőváry László, Szilágyi Sándor, Jékey Aladár, Thury Zoltán, Bebe Jób.
Petelei igényes szerkesztő. Nem tűri a pongyolaságot és az ízléstelenséget, ha tehette, minden kéziratot elolvasott. Még a legmegbízhatóbb munkatársakkal szemben is elvégezte az ellenőrző munkát. Ragaszkodik ahhoz, hogy egy, már korábban elolvasott cikket közlés előtt ismét szemügyre vehessen: „A megjelenés előtt látnom kellene,… mert tartózkodom így látatlanba a nevemet aláírni”– írja Petelei 1888-ban Szilágyi Sándornak. [13]
A Kolozsvár háromévnyi pályafutása után-visszatekintve a megtett útra, és valószínűleg emlékeztetés és nyomatékosításként is- szükségesnek véli ismét hangsúlyozni: „Különösen erdélyi lap akarunk lenni. A felfogásunk az volt, hogy bajaink orvoslásának legmélyebb akadályát hárítjuk el, ha hűen, igazán világosítjuk meg a helyzetünket… Ez a programunk a jövőre is.” (1889. december 21.) A lap fontosnak tartja témái közé emelni az erdélyi hagyományok elbeszélését. Különösen Kolozsvár múltjára és jelenére helyezi a hangsúlyt.
„Csak egy szabályunk van: igazat kell írni!”
Irodalmi múltunkba is beletartozik Petelei irodalmi színtű publicisztikája. Igaz nem volt az a harcos természet, mint Bródy Sándor, azonban tévedés csupán a visszahúzódó esztéta lelket látni benne. A publicista Petelei nem ismerte az „elvi kompromisszumokat”, nem tűrhette, hogy az olvasót félrevezessék. Meglepő, mennyi mindenre kiterjedt figyelme és hogyan vette észre és írta meg a korabeli erdélyi társadalom problémáit. 1886-ban egyik Kolozsvár nyomornegyedeibe elkalauzoló cikkének A mi nyomorultjaink címet adta, majd így folytatja a beszámolóját: „…akarnia kell e város minden értelmes polgárának azt, hogy az a szegény nép… kitelepíttessék a föld alól.” [14]
Igyekszik távol tartani magát a „nagy politikától”, az „apró munkát” vállalja, de mindig egy magasabb nézőpontból alkot véleményt és egy általánosabb konklúziót állapít meg: „Az a baja a mi időnknek, – panaszkodik 1886-ban – hogy nincs egy nagy gondolata, amelyik áthassa. Nincsen nagy célja, amelyik felé törjön minden erejével, minden szeretetével, minden gáton keresztül. Amiben higgyen okoskodás nélkül, vakon, fanatizmussal, szeretettel.”[15]Szabadelvű lapot szerkeszt, de nem hajlandó fejet hajtó kormánypárti szócsőként működni. 1885-ben szociális teendőinek elmulasztása miatt szólítja meg a miniszterelnököt egyik írásában: „Hát Tisza Kálmán bír-e sejtelmével hivatása felől avagy csak görcsösen ragaszkodik a miniszteri bársonyszékbe, hova politikai hitehagyottsága juttatta?” Szerkesztői pályája során többször is hangsúlyoznia kell, hogy: „a tudás egyfajta elixír, hogy egyedül a kereszttel nem lehet nekimenni a világnak”.
Ami Kolozsvár urbanizációját illeti valóságos szócsatákat folytat az ügy érdekében. Felszólal a Szent Mihály-templom körül éktelenkedő bódék lerombolásáért, a sétatér rendezéséért, a csatornázásért, az utcák világításáért, a műemlékek ápolásáért, a Mátyás-szobor felállításáért továbbá jótékony célú intézmények létrehozásáért. Ebben a témakörben kiemelkedő a Négy pavilon című cikke, amelyet ma is a művészi publicisztika remekeként tartanak számon: „Ne engedje a tanács, hogy reánk nem tartozó érdekek miatt eléktelenítsék Kolozsvár főterét. Ne engedje, hogy az a pénz, ami szépészeti tekintetből adatott össze, elpocsékoltassék.”Ennek a cikknek a hátterében az állt, hogy a főtér megtisztítása a kolozsvári római katolikus egyház beleegyezésével valósulhatott volna meg, mivel a terület tulajdonosa a kolozsvári római katolikus egyház, aki csak kárpótlás ellenében akart lemondani a templom körül álló lebontásra ítélt bódékból származó hasznáról. További vita robbant ki abból az elképzelésből, mely szerint a templom négy sarkára négy oda nem illő bérházat szeretett volna építtetni a városi törvényhatóságoktól támogatott bizottság. Petelei alig két hét alatt tíz vitacikket írt a témában: „Tiltakozzunk a jóízlés nevében, tiltakozzunk Kolozsvár képének érdekében azon igazi merénylet ellen, melyet a templom körül emelendő épületekkel el akarnak követni.” [16]
A művészi igényét érvényre juttatja a színi kritikáiban is. Mint lapszerkesztőnek szívügye a kolozsvári színtársulat sorsa. Azonban a nagy múltú színház válságos időszaka ez a korszak. Mindenekelőtt anyagi szempontból. Ferenczi Zoltán 1897-ben kiadott színháztörténeti munkáiból tudjuk, hogy a színészek bejelentették, ha nem kapnak fizetést, nem játszanak tovább. Ilyen körülmények között két tényező is nehezítette egyszerre a színikritika írójának feladatát. Egyrészt, magas művészi mércét kellett állítania, ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül a színház egzisztenciáját, védenie kellett a színészek érdekeit is. Valamint az sem elhanyagolható tény, és egyben hátráltató tényező, hogy a színikritika Petelei Kolozsvárra érkezése idejében meglehetősen „színtelen”, művészileg igénytelen. Körültekintőnek kellett tehát lenni, mert nem egyszer hangzott el a panasz, miszerint a sajtó nem támogatja eléggé a válságba került kolozsvári színház és a színészek sorsát.
Petelei István ebben az időszakban kezdte el írni színi kritikáit. Bírálataiban darabot, színészt, közönséget láttat egyszerre. Javasolja egy drámabíráló bizottság felállítását, amelynek feladata lenne vigyázni a művészi nívóra. Felháborodik azonban, amikor azt tapasztalja, hogy a színészek önkényesen „javítgatnak” Shakespeare szövegén. Ilyen esetekben, – mint mikor egy fürge darázs kecses potrohából előtűnik a fullánk – hegyes tollának szavait használja védekezésképpen. „Aki meg akarja tanulni, hogy mit nem kell csinálni a színpadon, az ragyogó példát láthat a Farkas úrban. Azt hiszem, e végett is szerződtették” [17].
„Alakítsunk irodalmi társaságot!”
Mint annyi „egészséges kezdeményezést” abban az időben, az Erdélyi Irodalmi Társaság megszervezését is Petelei István indította el. Az irodalmi életet összefogó intézmény gondolatáról Petelei a Kolozsvári Közlöny helyettes szerkesztőjeként 1885. december 15-én vezércikket ír: Alakítsunk irodalmi társaságot címmel. „Az alapgondolat az, hogy az erdélyi részek elhanyatlott irodalmi viszonyain segítsünk; hogy központot képezzünk egy társaságban, amelyik irányt szabjon a munkának, kezet nyújtson a tehetségnek.”[18] Továbbá feladatai közzé sorolja a székely népköltészet darabjainak összegyűjtését. A társaság elindítása azonban még várat magára. Az Erdélyi Irodalmi Társaság megteremtésében vállalt későbbi szerepére egy közvetlen szemtanú, évek múlva ekképpen emlékszik vissza: „Ott a Kolozsvár szerkesztőségében, előttünk írja meg lelkesedéssel tele cikkét, 1888. február 24-én.” A felhívásnak szánt cikk fő helyen jelenik meg másnap a Kolozsvár oldalain Irodalmi Társaság címmel. A példát eleinte a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond társaságban látja. Írótársait levélben tájékoztatja, lapjában vitát indít az ügyben. A vitázók többsége irodalmi szerepet szán a társaságnak. Vannak, akik egyben a külföldi áramlatok ellensúlyozását, a „nemzeti karakter” erősítését is elvárja az új írói csoportosulástól. A cél, Ferenczi Zoltán szerint: „Kolozsvárt erős irodalmi központot teremteni, művelni az irodalmat s az irodalmi életet nem tudományos, hanem szépművészeti irányban, egyszóval abban, mit mindig értettek az irodalom szó alatt.” 1888. november 18-án szervezetileg is megalakul a társaság, melynek alapszabályzatát is Petelei fogalmazta meg. Tagjainak jó része kolozsvári író, újságíró, illetve tudós kutató. Érdekes, hogy pontosan már a tagsági alapelveket illetően Bródy Sándor egy cikkében elmarasztalóan nyilatkozik. Valószínűsíthetően ezt személyes sértettségéből fakadóan fogalmazta meg, aminek oka, hogy hiába kérte felvételét a tagságba, kapott ugyan öt szavazatot, de nevét mégsem vették be a tagok közzé.
Petelei István a közírást is szépíróként művelte. Nem egy novellája először riportként jelent meg. Finom érzékkel választotta ki a mindennapok egy bizonyos darabját, és ez a sajátos megközelítési mód párosult nála az irodalmi megformálás igényével. Így emelkedett publicisztikája a szépirodalom szintjére.
A későbbi években Petelei idegzete nem bírja már a sok feszültséggel járó szerkesztői munkát, és nem is csupán betegsége kínozza. Úgy érzi, kormánypárti lapot szerkesztve nem tudja teljes mértékben megvalósítani hírlapírói célkitűzéseit. Bede Jób így ír a hírlapírástól távozni készülő Peteleiről a Pesti Napló 1910. január 6-ai számában: „Sokáig aztán Petelei sem bírhatta. Kormányt kellett szolgálnia a lapban, amelyik a szabadelvű párt közlönye volt, és egyúttal erdélyi érdekeket istápolni, mindenekfelett pedig az írói függetlenséget megőrizni. Hogy lehetett összeegyeztetni ezt a hármat?” Távozását a lapja első oldalán 1891. október 1-én jelenti be.
Kolozsvári szerkesztőségekben a Petelei által elindult irodalmi megújulás hatására indul el az írói pályán Thury Zoltán, Kovács Dezső és Malonyay Dezső is. Nem ok nélkül nevezte Petelei „fiainak” a 80-as évek közepén fellépő fiatalokat. Malonyay első novelláskötetét Petelei Istvánnak ajánlja, a kolozsvári évekre emlékezve pedig egy egész nemzedék nevében szólal meg: „Hallom néhai kedves gazdánkat és barátunkat, Peteleit, aki írni tanított bennünket, ott, abban a dohos, örökké árnyékos kis redakcióban Kolozsvárt, a rozsdás ollók között!” [19]
[1] Erdély története III, Erdély története 1830-tók napjainkig, szerk. Szász Zoltán, Budapest, Akadémia Kiadó, 1986, 1604-1605,
[2] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 10,
[3] Magyar Polgár, 1879 évfolyam,
[4] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 10,
[5] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 12
[6] S. Nagy László: Harc a végeken. Cluj-Kolozsvár 1930. 48.
[7] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 40-45.
[8] Kozma Dezső: Egy erdélyi novellista, Petelei István, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969, 49,
[9] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 53,
[10] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár Dacia Könyvkiadó, 1972, 53-54
[11] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 54.
[12] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 56
[13] Kozma Dezső: Egy erdélyi novellista, Petelei István, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969, 62,
[14] Kozma Dezső: Egy erdélyi novellista, Petelei István, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969, 65,
[15] Kozma Dezső: Egy erdélyi novellista, Petelei István, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969, 66,
[16] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 9,
[17] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 80,
[18] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 82,
[19] Kozma Dezső: A valóság igézete, Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972, 91,