Mindig is vágyakozva néztem a vándormadarak után. Évről évre útra kelnek, hogy más égtájra vonuljanak, legtitokzatosabb életösztöneik szerint. Milyen furcsa lenne, ha tavasszal egyszer csak nem jelennének meg többé a gólyák, a fecskék. Vajon kizökkennénk közönyünkből? Egy fecske még persze nem csinál nyarat… de mi a helyzet, ha ez a szám már öt nullával végződik?

… a 2014-es @RC közérzeti kiállítás plakátja nyomán, szabadon

Nyolcvan kilométerperórás szélben futok.
Errefelé ez nem meglepő, hisz az ezer méter fölé kapaszkodó hegyek ölelte szűk völgy összerántja és felerősíti a zabolázhatatlan zaragozai szeleket. Suhognak, hajlognak az ágbogak, kapkodom lábaim, gondolataim túlüvöltik a szelet…Egy kissé feszült beszélgetésben volt ma részem. Katalánföldön, Katalóniáról, katalánok között. Ez már önmagában izgalmas alaphelyzet.

Tortosa felett katalánul dalol a szél…

Tortosa felett katalánul dalol a szél…

Egy nemzetközi konferencia absztrakt kötetét szerkesztjük harmadmagammal, egy ausztrál és egy katalán kolleginával a mediterrán Éghajlatváltozási Kutatóközpontban, Tortosában. A nem éppen elvi különbségektől mentes hosszadalmas munka záróepizódjába lépve az utolsó apróságok tisztázása van soron. Laposan pislog a monitor… nagybetű, kötőjel, elütés. Check.
Következő.
Gondos jegyzetéből felpillantva görget a katalán kollegina egy absztrakthoz, melynek pontos hivatkozásában barcelonai és más katalán intézmények nevei és pontos címük szerepel. XY kutatóintézet, Carrer Z, Tarragona, Catalunya, Espanya.
Még napokkal korábban megegyeztünk, hogy a szerkesztés során minden egyes hivatkozásnál csakis az intézménynév, a helységnév és az ország neve szerepel. Egyszerűen, konzekvensen. Így hát a delete-re billentve ujjam már törlöm is a térség nevét, Katalóniát… azaz törölném, de a másodperc tört része alatt elrántja kezem a katalán kutató, s tüzes szemmel mered rám – “ezt nem tehetjük, hisz megállapodtunk, hogy mindenben tiszteljük az absztraktot küldő kutatók stílusát és szóhasználatát, azaz csakis formailag szerkesztjük egységesre az anyagot”. Erre bólintok, hogy pont ezt teszem.
„De hát az nem lehet, hogy Katalóniát kitöröljük!”
Megdermedt a levegő. Majd súlyos percek, pergő érvek következtek, és egy felismerés, ami azóta sem hagy nyugodni. Arról, amit nem lehet tanítani, sem kérni. Én, “a kétkedő és hitetlen idegen” szemben a Mel Gibson-i “hazafival”.  Az ízig-vérig ibériai szemekbe nézve, valami olyat láttam meg, amit fiatal szemében otthon még soha…
Nyolcvan kilométerperórás szélben küzdök. Felkavar.
Miért van ez így? Miért szülőhazámtól kétezer kilométerre pillantom meg először valaki szemében ezt az őszinte, öntudatos, mégsem diszkrimináló érzést: hazaszeretet?

A magaslatok büszke ura, a hegyi kecske olyan mint a helyiek… egyszerre jámbor és makacs. E szobrot gyakran díszíti szél-tépte katalán zászló. Talány, hogy miként kerül  újra és újra vissza…

A magaslatok büszke ura, a hegyi kecske olyan mint a helyiek… egyszerre jámbor és makacs. E szobrot gyakran díszíti szél-tépte katalán zászló. Talány, hogy miként kerül újra és újra vissza…

Persze mindezek politikai és gazdasági vonzata más lapra tartozik, ebbe nem is szeretnék belemenni. Ahány spanyol polgár, annyi vélemény. Épp csak magát az érzést, azt a bizsergetően büszke érzést, amit abban a vitás percben megértettem, nem tudom száműzni gondolataimból. Vagy inkább a lelkemből… mert valahol ott érintett meg. Akárcsak a szerelem… az az értelmezhetetlen és indokolatlannak tűnő, mélyről jövő bizonyosság. Tudatállapot. Leginkább ahhoz hasonlítanám.
Otthon, az ’56-osok terén emlékeztet egy szobor. Kit mire. Engem erre az érzésre. Számomra az összetartozás megmagyarázhatatlan (-ul magyartalan?) belső késztetését szimbolizálja, a megújulást, a kéz kézben való tenni akarást. Egymagukban álló rozsdás fémoszlopok haladnak, nemesülnek fényes acellá. Egy eszme, egy előremutató gondolat mellett felsorakozó be-nem-illeszkedők… hogy aztán mégis egybeforrva elérjék a lehetetlent. Ez történt ’56-ban Magyarországon. S valami hasonló ’89-ben.
És ma?

... a 2014-es @RC közérzeti kiállítás plakátja nyomán, szabadon

… a 2014-es @RC közérzeti kiállítás plakátja nyomán, szabadon

’89 forrongó őszen szüleim más vágyakkal, más álmokkal emeltek először karjaikba. Hitték, hogy a haza egy méltán büszke, nyitott és szabad hazát jelenthet végre, ahol teret nyernek az értelmes gondolatok, és helye van a szabad vitának, vibráló közéletnek, felelős tetteknek. Mint egy kis amerikai álom. Vagy legalábbis nyugati. De semmi esetre sem keleti. Szóval hogy is van ez?
A Katalóniát átszelő Ebro torkolatánál kergetem magam nyolcvan kilométerperórás szélben. Miriád hangon zizeg, változik, halad a világ, suhan a folyó, hogy aztán útravalójából széles deltát építsen. Függetlenül attól, hogy a hatalmi érdekek és a racionalitás mit diktál, Katalónia szívében mindig is Katalónia marad. Bármerről is fújjon a szél, bármennyire is tépje az a kétballábas jósors.

a Senyera (katalán) vagy Señera (spanyol) egy zászlótípus, amely állítólag a világ legidősebb zászlója…

a Senyera (katalán) vagy Señera (spanyol) egy zászlótípus, amely állítólag a világ legidősebb zászlója…

De mi a helyzet Magyarországgal?
Egy kora őszi szürkületben tekertem el az ’56-osok terére. Plakátok küzdöttek a kérdéssel: Te miben hiszel? Menni vagy maradni? Gólyakomáim követve néhány héttel később én délre vándoroltam a tél elől, a kiábrándultság elől, a közömbösség elől, a lélekvesztők elől, az álmok eltiprása elől.
S megtapasztaltam az igazi hazaszeretetet.
Vajon visszatérünk?

... a 2014-es @RC közérzeti kiállítás plakátja nyomán, szabadon

… a 2014-es @RC közérzeti kiállítás plakátja nyomán, szabadon

Végül töröltük Katalóniát az absztrakt intézményi hivatkozásából. De csak miután demokratikusan körbeülve, a tudományos objektivitás elve mentén mindannyian elfogadtuk és kinyilvánítottuk: efféle szívügynek itt nincs helye. A tudomány nemzetek feletti és pártatlan.
Legalábbis így hisszük.
S Te miben hiszel?