Az emberek a káoszt és a bizonytalanságot próbálják megszüntetni, mikor „racionalizálják” a rendelkezésükre álló információkat. A rémhírek terjedésének egyik oka: a dolgok értelmezése iránti igény, a jelentés keresése. A rémhír továbbadásával – viszonylag kis erőfeszítéssel – a „terjesztők” csökkenthetik belső feszültségeiket. Az alábbiakban a téma pszichológiai és szociálpszichológiai értelmezésébe nyújtunk rövid betekintést.
A rémhírek tudományos vizsgálata a 2. világháború alatt kezdett kibontakozni. A téma főként pszichológusok, szociológusok, szociálpszichológusok, kulturális antropológusok érdeklődési területének számít. Allport és Postman a rémhírt olyan specifikus állításként határozta meg, amely a neki ellentmondó meggyőző bizonyítékok hiányában, szájról szájra terjed, és csak átmenetileg kelti fel az érdeklődést. Terjedésének két kulcsfontosságú tényezője van: a fontosság és a kétértelműség. Minél fontosabb egy téma a csoport számára, és minél nehezebben értelmezhető a szituáció, annál magasabb az ilyen „hírek” továbbításának szintje.

Az illusztráció Angeles Naveiro fotográfiája

Chorus szerint a fontosság és kétértelműség mellett a kritikai érzék szintje is befolyásolja a továbbítást: a kritikai érzék emelkedésével csökken a terjedés mértéke. Vannak, akik úgy vélik: a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők kevésbé fogékonyak ezekre a „specifikus állításokra”, mivel kritikai érzékük általában fejlettebb, mint az alacsonyabb képzettségűeké. A híres Orson Welles-féle „Támadás a Marsról” című rádiójátékról például csak feleannyi egyetemet végzett ember hitte azt, hogy híradás, mint általános iskolai végzettségű. Hann Endre is azt figyelte meg, hogy az iskolázatlanabb lakosság körében a rémhírek véresebb, drámaibb színekkel ecsetelt változatai gyakoriak. Más kutatások azonban azt bizonyítják, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők is fogékonyak az ilyesmire, sőt egyes híresztelések terjedéséhez kimondottan az erőteljesebb kritikai érzék teremti meg az alapot. A nyolcvanas évek elején egy franciaországi röplap (mely információi forrásaként az egyik párizsi kórházat jelölte meg) néhány agyonreklámozott élelmiszer és üdítőital bojkottjára szólította fel a háziasszonyokat. A szórólap a francia háziasszonyok 43 százalékához jutott el, de terjedt Nagy-Britanniában, Németországban, Olaszországban és a Közel-Keleten is. A pamflet szerzői azt állították, hogy egyes (megnevezett) vállalatok „készek mérgező és rákkeltő anyagokat is beletenni termékeikbe csak azért, hogy növeljék profitjukat”. A rossz minőségű, sokszorosított cédulákon terjedő „hír”-ben a termékek csomagolásán „E330 kóddal” feltüntetett összetevőről azt írták, hogy „különösen a gyermekekre veszélyes”. E misztikus kódszámról még az orvosok egy része sem tudta, hogy ártalmatlan citromsavat jelöl. Az ügyet követő reprezentatív felmérésből kiderült, hogy a röplapot tanárok (is) osztogatták diákjaiknak az iskolákban, sőt néhány orvos kitette rendelőjébe.
A budapesti Duna Intercontinentalban 1979-ben kitört és gyorsan eloltott tűz körül terjengő fantasztikus történetek többsége szintén értelmiségi körökből származott, pedig ez a réteg – mint azt Hankiss Elemér írja – „a mítoszok leépítésére és a racionális gondolkodásra kötelezte el magát”.
A kritikai érzék nem annyira a végzettséggel van összefüggésben, inkább a téma tartalmával, illetve a szituáció többértelműségével. Válsághelyzetekben – háborúk, katasztrófák, járványok, bankcsődök idején – az emberek kritikai érzéke hihetetlenül lecsökkenhet. Japánban például az atombombák ledobása után széles körben terjedt, hogy „az amerikaiak el fogják süllyeszteni a japán szigeteket”.
A rémhír terjedésének intenzitását az emberek személyes érintettségének mértéke és az is befolyásolhatja, hogy a „továbbadás” ténye miként hat a „terjesztő” presztízsére. Kellemetlenségek kimondásától ódzkodnak az emberek még akkor is, ha az adott információ történetesen nagy fontossággal bír. Minél kiszámíthatatlanabb egy helyzet, minél több stresszel, szorongással jár annál több rémhír keletkezik, és fordítva: minél kiszámíthatóbb egy szituáció, annál kevesebb. A szorongás és a bizonytalanság felerősíthetik egymás hatását.
Allport és Postman kísérlettel próbálták szimulálni a „továbbadás” – szerintük lineáris – folyamatát. Az első kísérleti alanynak elmondtak egy diaképről húsz részletet, majd ez az ember továbbadta az információkat egy másiknak, a második egy harmadiknak és így tovább. Az információ torzulásának három szakaszát állapították meg. 1. A szintre hozás során az anyag tömörebbé, áttekinthetőbbé, könnyebben felfoghatóvá válik, eltűnnek bizonyos részletek, kifejezések, szavak. A kihagyás eleinte nagymértékű, majd lassan stabilizálódik. 2. A kiélezés folyamata során a szintre hozással ellentétes folyamat megy végbe. A lényegtelennek ítélt elemek elhomályosulnak, míg apró mozzanatok túlzott jelentőségre tesznek szert. A kiélezés néhány részletre koncentrálódik. (A kísérlet során ilyen részletek voltak az előtérben álló tárgyak, vizuális feliratok, ismerős szimbólumok.) 3. Az utolsó szakasz a beolvasztás szakasza, amely során az információ konzisztenssé válik az egyén érdekeivel, értékrendjével és előfeltevéseivel. A folyamat végeredményeként az új információk ellentmondásmentesen illeszkedtek az egyén kognitív struktúrájába, „elfogadhatóvá csiszolódtak”.
A transzmisszióval és annak során keletkező torzulásokkal foglalkozott Schachter és Burdick is. Azt a hipotézist bizonyították, hogy egy rémhír akkor terjed, ha egy csoporton belül kétértelmű, nehezen értelmezhető szituáció alakul ki, és ha a téma a csoport összes tagja számára fontos. A kísérletet egy előkelő leányiskola hat osztályában végezték. Négy osztályban nehezen értelmezhető helyzetet teremtettek azáltal, hogy az iskola igazgatónője az egyik óra alatt kiválasztott egy lányt, akit felszólított arra, hogy csomagoljon össze és menjen vele. Az eset példátlan volt, a diákok magyarázatot sem az igazgatónőtől, sem tanáraiktól nem kaptak. A négy osztály közül kettőben az esemény előtt szándékosan elhintettek egy rémhírt („valaki vizsgapapírokat lopott a tanári szobából”). További két osztályban pedig anélkül ültették el ugyanezt a „hírt”, hogy kialakították volna a különleges helyzetet. Az osztályok között továbbra is lehetőség volt a kommunikációra, így a szokatlan eseményről a többi osztály is értesült. Ahol kialakult a bizonytalan helyzet, kétszer annyi rémhírtovábbítás történt, mint amelyekben csak a rémhírt ültették el. A mesterségesen útjára bocsátott „hír” elterjedésében nem volt szignifikáns különbség azon osztályok között, amelyekben kétértelmű helyzetet teremtettek. Új rémhírek azokban az osztályokban keletkeztek szignifikánsan nagyobb számban, amelyekben a szokatlan esemény végbement. Az új rémhírek nagyobb számban jöttek létre a kiemelt lányok barátai között, mint azok között, akikkel azok nem voltak jóban. Az igazi különbség azonban nem a számokban, hanem a „hírek” jellegében volt: a barátok között optimista magyarázatok születtek (pl. az igazgatónő meghívta teázni), a nem barátok között pedig pesszimista értelmezések (például: megbüntették, mert hétvégén részt vett egy orgián).
A szeriális transzmisszió tanulmányozására szokatlan lehetősége nyílt Vázsonyi professzornak, aki a II. világháború kirobbanása előtt egészségügyi tisztként szolgált a magyar-román határon, ahol alakulatának szögesdrótot kellett építenie. Körülbelül 150 ember dolgozott egymás mellett, egymástól előírt távolságban. A munka unalmas volt, hírekhez nem jutottak, tilos volt énekelni, történeteket mesélni stb. Vázsonyi szanitéc volt, szabadon mozoghatott a vonalon. Két segédjével rémhíreket terjesztettek, majd nyomon követték azok terjedését és torzulását. Ha egy rémhír helyi vonatkozású volt, érzelmeket kavart, akkor kb. egy óra alatt végigért a vonalon, ha nagypolitikai vonatkozású – ami kevésbé közelről érintette az embereket – jóval lassabban ért a sor végére. Az üzenet a terjedés során többször lerövidült, egyszerűsödött, néha eredeti jelentése teljesen megváltozott. A torzulás pontos helyét nem lehetett megállapítani, a terjedés néha megszakadt. Míg a munka alatt mindenki csak a mellette dolgozónak adhatta tovább a rémhírt, és az üzenet nem találta meg saját csatornáit, addig az ebéd alatt mindenki azzal tárgyalta meg, akivel akarta. A torzulás mértéke magasabb, terjedésének üteme viszont lassabb volt, mikor azok egy kijelölt lánc mentén terjedtek, mint amikor spontán, szabadon választott csatornákon áramlottak.
Témánk első tipológiáját 1089 konkrét eset elemzése alapján Knap dolgozta ki a 2. világháború alatt. A rémhírt – a mítosz, a legenda és a humor mellett – az informális társadalmi kommunikáció különleges formájának tekintette. Szerinte: a transzmisszió elsődleges módja szóbeli, szájról szájra terjed, emiatt nagymértékben pontatlan, és ki van téve a torzulásnak. A rémhír mindig egy különleges eseményről, személyről vagy körülményről szolgáltat információt. Kifejezi és kielégíti a közösség emocionális igényeit.
Knap a vizsgált rémhíreket úgy osztályozta, hogy azok az egyén milyen emocionális igényét hivatottak kielégíteni.
1.  Az ábránd-rémhírek az emberek vágyait, reményeit fejezik ki.
2. A rémkép-híresztelések félelemből és szorongásból fakadnak (pánik reakciókat is kiválthatnak). Ilyen volt például a november elejei tiszai árvíz idején Nyíregyházán felröppent hír, hogy „gátszakadás történt Magyarországon valamelyik kis faluban, Kisarban pedig már olyan magasan áll a víz, hogy a házak tetején ülnek az emberek” (Népszabadság, 1998. nov. 9.)
3. Az éketverő rémhírek megosztják a csoportokat, saját tagok vagy szövetségesek ellen irányulnak. A tiszai árvíz idején például ilyen volt a következő: „az egyik faluból éjszaka átment harminc ember egy másik faluba, hogy ott megrongálják a gátat azért, hogy a víz a másik falut, és ne az ő falujukat árassza el.”
Minél inkább elterjedt egy ilyen „hír”, annál valószínűbb, hogy nemcsak jelzi egy csoport érzéseit, véleményét, morálját hanem formálja is. Természetétől fogva függ továbbadói memóriájától, ezért rövid, egyszerű és feltűnő.
Legváltozékonyabb pontjainak a számok, nevek, helynevek számítanak. Bármily megbízhatatlan forrásból is származzék egy rémhír, azt előbb vagy utóbb egy megbízható forrásnak fogják tulajdonítani (ez presztízst ad neki és terjesztőjének, és egyben látszólag bizonyítja igazságtartalmát is). Összhangba kerül annak a csoportnak kulturális hagyományaival, amelyben terjedt. Adaptálódik a csoport tradicionális és pillanatnyi viszonyaihoz.
Motivációi az exhibicionizmus (továbbadója esetleg egyszerűen csak szórakoztatni akarja a többieket, vagy azt a benyomást szeretné kelteni, hogy olyan különleges információhoz jutott); a figyelmeztetés (felhívni a többiek figyelmét egy fenyegető veszélyre); a megerősítés, az agresszió; a szubjektív konfliktusok projekciója (elfojtott félelmek, vágyak, ellenséges érzelmek externalizálása).
Leo Festinger kognitív disszonancia elmélete számos irracionálisnak tűnő esemény, viselkedés (például miért nem menekülnek el egyes emberek, amikor konkrét veszély leselkedik rájuk; hogyan vehetők rá tömeges öngyilkosságok elkövetésére stb.) megértéséhez vitte közelebb a tudósokat. A kognitív disszonanciafeszültségállapot, amikor az egyénnek két, egymással pszichológiailag összeegyeztethetetlen tudattartalma van. Ez az emberekben kellemetlen szorongást, izgalmi állapotot vált ki, melynek megszüntetésére törekednek. Ezt vagy úgy érik el, hogy módosítják az egyik vagy mindkét tudattartalmukat, azokat összeegyeztethetővé teszik, vagy pedig úgy, hogy újakat illesztenek be, amelyek áthidalják az eredeti tartalmak közötti szakadékot. Festinger feltételezte, hogy a rémhír terjedésének az a funkciója, hogy új tudattartalom beillesztésével csökkentse a disszonanciát. Ha egy bizonyos információt olyan személyek beszélnek meg egymással, akik hasonló disszonanciában szenvednek, akkor társadalmi támogatást fognak nyerni azok a próbálkozások, amelyek a zavar megszüntetését célozzák. A társadalmi támogatás lehetővé teszi a tudattartalommal összhangban levő új információk keresését, és azt hogy azokat az egyének elfogadják.
Festinger az 1934-es nagy indiai (Bihar-i) földrengés után összegyűjtött rémhíreket vizsgálta. A természeti katasztrófa bekövetkezését jósló rémhírek nem a földrengés által legnagyobb mértékben sújtott területeken terjedtek, hanem ahol érezték ugyan a rengést, de jelentős kár nem keletkezett. Festinger szerint: azok az emberek, akik között a vészjósló híresztelések terjedtek, hasonló intenzitású félelmet éltek át, mint azok, akik olyan területen éltek, ahol a földrengés valódi károkat okozott. Amíg az utóbbiak személyes tragédiái konszonáns voltak az átélt félelemmel, az előbbiek esetében ez a tapasztalat disszonáns volt a félelemmel (nem voltak halottak, összedőlt házak). Sok emberben ugyanaz a disszonancia alakult ki a két tudattartalom között: a félelem és a között, hogy nincs mitől félni. Ha valaki retteg, és ezt a pszichikai állapotot akaratlagosan nem tudja csökkenteni, de tudatában van ennek a félelemnek, akkor arra törekszik, hogy a félelemmel összhangban levő új tudattartalomra tegyen szert. Miután sok ember osztotta ugyanazt a disszonanciát, könnyű volt társadalmi támogatást szerezni azoknak a tudattartalmaknak, amelyek összhangban álltak a rettegéssel. Az így terjedő állításokat Festinger félelemigazoló rémhíreknek nevezte.
A darjeelingi földcsuszamlás vizsgálata hasonló eredményt hozott. A katasztrófa által legnagyobb mértékben sújtott területeken nem terjedtek el olyan információk, melyek a félelemmel összhangban álló új tudattartalmat szolgáltattak volna. A jövőben még nagyobb pusztítást okozó katasztrófát jósló híresztelések helyett reménykeltő és az eseményeket eltúlzó rémhírek terjedtek el.
Az 1979-es Three Mile Island-i atomerőmű-baleset után a legvadabb hírek szintén nem a fertőzött terület lakossága körében terjedtek el, hanem a távoli Kaliforniában. A lakosság felmentő seregként fogadta a Nukleáris Felügyelő Bizottságot, miközben annak tehetetlenségéről, hozzá nem értéséről szóló beszámolókkal tele voltak az országos hírközlő eszközök.
A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS SZAKIRODALOM
Allport, G.W. –  Postman, L.J.: The Psychology of Rumor. Holt, Rienhardt and Wiston, 1940
Allport, Floyd H. – Lepkin, M.: „Wartime rumors of waste and special privilege: Why some people believe them”. Journal of Abnormal and Social Psychology,  1945
Aronson, Elliot: A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1998
Cantril, Hadley: Támadás a Marsról. MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpontja, 1970
Chorus: „The basic law of rumor”. Journal of Abnormal and Social Psychology, 1953
Csepeli György: A hétköznapi élet anatómiája. Kossuth Könyvkiadó, 1986
Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, 1997
Dégh, l. – Vázsonyi, A.:The hypothesis of multi-conduit transmisson in folklore”. In Folklore, Performance and Communication. Dan Ben-AmosGoldstein, K. S. (szerk.) Monton, 1975
Festinger, Leon: A Theory of Cognitive Dissonance. Stanford University Press, 1957
Hankiss Elemér: Diagnózisok. Magvető Kiadó, 1982
Hann Endre: Egy rémhír nyomában. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1976
Kapferer, Jean-Noel: „A mass poisoning rumor in Europe”. Public Opinion Quarterly, 1989
Knapp, Robert H.: „A psychology of rumor”. Public Opinion Quarterly, 1944
Pratkanis – Aronson: A rábeszélőgép: élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével. AB OVO, 1992
Rosnow, Ralph L.: „Psychology of rumor reconsidered.” Psychological Bulletin, 1980
Rosnow, Ralph L. – Fine, Gary Alan: Rumor and Gossip: The Social Psychology of Hearsay. Elsevier, 1976
Schachter, S. – Burdick, H.: „A field experiment on rumor transmisson and distortion.” Journal of Abnormal and Social Psycholgy, 1955
Zentai István: A meggyőzés útjai: A mindennapi élet meggyőzés-pszichológiája. Typotex Kiadó, 1998