ORSZÁGLISTA

Életemben először teszek ilyet, adjanak egy kis időt, össze kell szednem a gondolataimat. Mert tudják, mostanában ébredés helyett a tévét bámulom. Szokásommá vált, akár a reggeli kávé, vajas kifli. A legfurcsább azonban az, hogy nem emlékszem arra, miért történt ez velem. Egyszer csak így volt, és a műsordoboz megtöltötte zajjal és fénnyel a hajnalokat. Nem is tudtam, milyen nagy volt addig a csend, most pedig már nem is érdekel. Azt hiszem, minden azzal kezdődött, hogy egykoron – a Nap járásához igazított időszámítást is figyelembe véve, – bemondták a hírekben: titkos módon, politikusokat figyeltek meg, közpénzen. Addig még tudtam aludni. Sőt, a rákövetkező és harmadnapon is, ám mind gyakrabban szűrte át álmomat a megfigyelés remegő híre, és egyre több szakértő, hírspecialista magyarázta a rádióban, televízióban, mekkorát billent a demokrácia, mint felépítmény, mekkorát csorbult az élethez és szabadsághoz való jog. Akkor kezdődött, most már emlékszem, akkor kezdődött minden. A billenéssel és a csorbulással.

 

Az illusztráció Nagy Enikő felvétele

Eltelt egy hónap, és senki nem tudott többet, mint amennyi a hírekben elhangzott. Lázasan kutatni kezdtem dokumentumok után. Elolvastam mindent, ami az üggyé dagadt hírről megjelent, amit a sajtóból tudni lehetett; felhívtam ismert, s kevésbé népszerű politikusokat, rendőröket – még egy „titkos szolgához” is eljutottam –, de egyikőjük sem erősítette meg vagy cáfolta a kormányfő szavait. Azt mondták, felejtsem el, nem komoly az ügy: a sajtóhoz eljutott papírok hamisak, a betűk pedig, amelyekkel a megfigyelt politikusok neveit írták, egyetlen középszerű kémregényben sem kapnának helyet. Hittem is meg nem is eseti tanácsadóimnak, majd egyik kollégámmal – amíg átértünk az Operából a Művészbe – bebizonyítottuk, ilyen dokumentumot két minyon között, titkosszolgálati előélet nélkül is össze lehet állítani. Ennyiben maradtunk, majd megnéztem az „Összeesküvés elmélet” című akciófilmet, amelyben egy taxis csupán újsághírekből rájön arra, hogy az állam meg akarja ölni saját miniszterelnökét, de a végén majdnem ő maga hal bele a leleplezésbe. A vége persze: Happy End.

Alighanem feledtem volna a filmet, és az esetet is talán, ám a politikusok megfigyelési híre rendre megzavarta reggeleimet. Kiderült, hogy a parlament vizsgálóbizottság felállításán fáradozott, majd fel is állította, és ez végképp megváltoztatott mindent. Egyre többet lehetett hallani a megfigyelésről. Egyre többet lehetett látni a megfigyelési bizottság tagjait, amint egymásra mutogatva figyelik egymás reakcióit, és a közpolgár számára titkosnak minősített papírlapokat lobogtatnak bizonyítékul. A parlament megfigyelési bizottságának ülései üstökösként súrolták a politikai kultúra színvonalát, és igen-igen felkapott lett az a képviselő, aki csak egyszer is megszólalt az ügyben. Heteken át bíbelődtek a szakértők a félmondatokkal, amelyek kiemelt helyet kaptak az újságok hírrovatában, idézőjelbe téve. Aztán kiderült, nemcsak politikusok, mások is rajta vannak a listán. Mások, egy másik listán. Érted, magyarázta artikulálva a boltos fiú, aki mindaddig huszonöt forintért adta a konyakmeggyet, de félve attól, hogy a konkurencia kifigyeli, milyen olcsó, felemelte darabját harmincötre. Néhány nap múlva a másfél százalékos tej és a narancslé is elérhetetlen magasságba került, és már nem csak a grappáért, a dobozok miatt is a mega-üzletházba kellett járni, valahová a világ végére.

Lista listát követett az országban. Mindenki írt, mindenki benyújtott valamit, mindenki nyomozott valaki után, mindenki rátalált a másik múltjára. Kiderült, hogy minden negyedik polgárt – aki titkos történelmi dossziékból akarta megismerni saját múltját – megfigyelték már ebben az országban. És kiderült az is, hogy a demokrácia hajnala után csak gyarapodott a megfigyeltek, a feljelentettek, a kiváltságosok és a kedvezményezettek listája. Voltak fontos listák, ezek lettek az úgynevezett VIP-listák. Erre csak akkor kerülhetett föl valaki, ha már gyerekkorában is ellenálló volt; ha a Toldy Gimnáziumban érettségizett; ha ’89-ben új pártot alapított; ha a fővárosi egyetemi kispályás labdarúgó múltat tudott igazolni; ha aláírt egy Lockheed-fejléces papírost; ha kedvezményes kamatú kölcsönt kapott a Postabanktól. És voltak kevésbé fontos listák – ezeket nem hívták sehogy. Sőt, akárcsak az eddigi listákat, ezeket sem látta senki, létezésük viszont evidenciának számított – ezt bizonyította az is, hogy egy-két mindig kiszivárgott valahogyan.

És egyszer bekövetkezett az, amitől mindig rettegtem. Reggeleimnek kilencven százaléka listából és megfigyelési ügyből állt már, amikor feltűnt: valakik az újságírókat is figyelik. Egészen pontosan nem én vettem észre – én általában semmit sem veszek észre –, négy neves zsurnaliszta elemezte a reggeli műsorban, hogy milyen érdekes a megfigyelt médiaászok névsora, és hogy fontos nevek, de nyilván hamis minden állítás. Mert bár a pecsét a papíron igazinak látszik, akárcsak az aláíró ezredes neve is, kamu az egész: túl szabályos az elrendezés, nyilván számítógépen készült.

Én azért szétnéztem otthon. Átforgattam a szekrényt, lepakoltam a könyveket, felsöpörtem a parkettát, majd figyelni kezdtem magam, észreveszek-e valami furcsát, különöst, változást. Nem találtam semmi szokatlant. Ez meglepett. Ha már magamon sem találok semmit, hogyan talál rajtam bárki bármit is.

Ezért rendelem meg hát, őrnagy úr, maguknál ezt a megfigyelést. Engem is vegyenek fel a listára. De arra kérem, legyenek észrevétlenek. Nem szeretném, ha bárki is megtudná, mire készülünk.

Segítségül még annyit, hogy harminchét esztendős vagyok, száznyolcvanöt centiméter magas, hajam szőke, szemem kék, a foglalkozásom: újságíró, a beosztásom: főszerkesztő.

Hol kell aláírni?

Author: F. Tóth Tibor Benedek

ftoth.benedek@gmail.com

Vélemény, hozzászólás?