NULLA KILOMÉTER/ÓRA

Szombat délután volt. A Budapest-Keleti pályaudvarról Szolnokra tartó vonat Gyömrő és Mende között megállt a nyílt pályán. Az embereknek általában 5 percig fel sem tűnik, hogy megálltunk, a vasúti kocsikban csend honol. Egy zakatoló gyors töri meg a csendet az ellenkező irányú pályán – az emberek kinéznek az ablakon és csak szántóföldeket látnak mindkét oldalon. Zúgolódás kezdődik, ’mely a percek múlásával egyre hangosabb lesz és az addig nyugodt szerelvény a türelmetlenség méhkasává változik.
Takács Bence fotója
    Egy idős házaspár férfi tagja sem tud napirendre térni a tényállás felett. Menne. Már nagyon menne. Feláll az üléséről, körbenéz, tekintetével a kalauzt keresi. Elégedetlenül konstatálja, hogy röpke keresése kudarcba fulladt. Visszahuppan az ülésébe, de szigorúan összeszűkült szeme és levont szemöldöke jelzi: legszívesebben végigrohanva az egész szerelvényen, hogy megtalálja és kérdőre vonja az illetékest.
    Felesége éppen az ellenkezője. Békésen, nyugodtan olvasgat. A férjéhez fordul: „Nyugodj már meg, szombat délután van. Örülj neki, hogy állunk. Pihenj. Most nem vagy otthon, nem kell mosogatni, takarítani, az állatok is meglesznek addig.”
    Ami azt illeti, ez a szemlélet nehezen érhető tetten mai társadalmunkban. A munkaidőhöz való kötöttség rászoktatott minket arra, hogy a késés frusztráljon minket. Akkor is, amikor pedig ennek a késésnek nincs is jelentősége. Jómagam egy ízben lekéstem egy éjszakai vonatot, és csak hajnalban tudtam hazaindulni. Ilyenkor természetes reakció, hogy „ó, nem hiszem el” és egyéb válogatott, nem nyomdaképes szavak. Felültem egy félreállított vonatra és gondolkoztam. Arra jutottam, hogy ez az eset csak abban az időpillanatban zavart, a lekésés pillanatában. Egy hét múlva talán már nem is fogok emlékezni rá.
    A rohanás életveszélyes is lehet, a minél rövidebb út pedig sokak számára fontosabb az életénél is. Egy nagyvárosban különösen fontos a forgalomszabályozás, a jelzőlámpák, a zebrák és egyéb forgalomtechnikai megoldások. A jelzések egyértelműek, a piros az tilos, a zöld az szabad, de utóbbi is csak akkor, ha meggyőződtünk az áthaladás veszélytelenségéről. Pl. nem érkezik-e szirénázva egy mentő-, rendőr- vagy tűzoltóautó. Nem egyszer voltam tanúja annak, hogy valaki átsiet a zebrán a piros lámpa ellenére, a szirénázó autó előtt. Úgy vélem, az az értékesnek vélt fél perc rögtön értéktelenné válik, ha baleset következik be.
    Természetesen nem csak ez a jellegű egészségügyi kockázat áll fenn, hanem a stressz okozta károsodás is. A stressz ugyanis ún. pszichoszomatikus betegségeket is okozhat, ami azt jelenti, hogy a lelkünkben lévő frusztráltság, feszültség egy idő után képes fizikai tüneteket is okozni, pl. végtagfájdalom, fejfájás, gyomorbántalmak. Ezért lenne különösen fontos a testi-lelki egyensúly fenntartása.
    A koronavírus-járvány egy kicsit talán változtat hozzáállásunkon. 2020 tavaszán egy időre sokan „megszabadultak” attól, hogy mindenhová pontosan oda kell érni, „elég volt” csak az, hogy időben kapcsolják be a számítógépet. Lelassult a világ. Kiderült, hogy a fontosnak vélt dolgok talán nem is annyira fontosak. Kiderült, hogy nem minden a pénz, a munka, az iskola, a különórák, mert hirtelen az egészségünkért kezdtünk el aggódni. Szomorú, de talán egy világjárvány kell(ett) ahhoz, hogy változtassunk gondolkodásmódunkon.
    Az idős férj először szúrósan tekintett feleségére, aztán úgy tűnt, kissé megnyugodott. Körülöttük mindenki telefonált: „szia, nem érek oda, itt állunk már fél órája, hihetetlen ez a MÁV!” A házaspár ettől a perctől kezdve mintha a béke szigetét alapította volna meg Gyömrő és Mende között. Kár, hogy ez a sziget csak egy kis ideig létezett…
A szerelvény továbbra is állt. Kiderült, hogy a mozdony ment tönkre, és egy másik mozdonyra vártak, ami továbbítani tudja a vonatot. De az emberek – szabályellenesen – elkezdtek leszállni a vonatról a nyílt pályán és a vágány mentén, a zúzott bazaltköveken sétáltak az állomás felé. Mint utóbb kiderült, már csak három (!) percet kellett volna várniuk a vonat továbbindulásáig.
    Az idő valójában nem létezik. Egy mesterséges, ember kreálta fogalom, amelyet azért hozott létre, hogy szabályok közé tudja terelni az életét. Egyetlen másik élőlény sem számolja a perceket, órákat, napokat, éveket – ők ösztönszerűen élnek. Megvan a saját maguk, viszonylag nyugodt ritmusa. A napkeltével ébrednek és a napnyugtával térnek nyugovóra. Betartják a természetes életritmusukat.
    A régi emberek ugyanígy tettek. Az emberi szervezet tökéletesen alkalmazkodott a nappal-éjjel váltakozásához. Még száz évvel ezelőtt sem az órát nézték, hogy mikor kell aludni, hanem azt, mikor sötétedik be. Ezt a rendszert a mai ember teljesen felborította.
Néhány éves történet: egy falusi templom padlásterében denevérek tanyáztak. A falu polgármestere szükségét érezte, hogy világítsák ki a templomtornyot reflektorokkal. Ez meg is történt: minden éjszaka elárasztották fénnyel a padlásteret. A denevérek éjszaka vadászó állatok, amint beáll a sötét, minden éjjel kirajzanak. Azonban a reflektor megzavarta őket: olyan erős volt a fény, hogy éjszaka is azt hitték, hogy nappal van, ezért nem mentek ki vadászni és az állomány egy része elpusztult. Mikor fény derült a problémára, az állatvédők meggyőzték a polgármestert, hogy tekintsen el a torony kivilágításától, a denevérek védelmében.
    Az ember is ugyanezt teszi saját magával, de nem ilyen drasztikus mértékben. Nem követi a nappal-éjjel ritmusát: a munkások hajnalban, még sötétben ébrednek, és jóval sötétedés után érnek csak haza. A diákok egy része tanítási szünetben éppen fordítva teszi: az egész délelőttöt átalussza, viszont hajnalig fent van – csaknem minden éjszakájukat a telefonjukkal vagy a számítógépükkel töltik. Ezek kijelzői éppen ugyanazt a hatást „érik el”, mint a reflektor a denevérek esetében: ugyanolyan hullámhosszú fényt bocsátanak ki, mint a Nap, ezért a szervezet számára, hiába van sötét, nappal van. A diák pedig nem tud elaludni, amelynek később komoly élettani hatásai lehetnek.
    Az ember viszonya az időhöz tehát alapvetően hibás. Bár megállítani az időt nem tudjuk, azon tudunk változtatni, hogyan kezeljük. Elsősorban azzal, hogy bármennyire nehéz is, de próbálunk nem sietni…
Weisz Dávid (Fotó: Fekete Attila)
Forrás:

Engedélyezett másodközlés. Eredeti forrás: Litera-Túra Művészeti Magazin

Author: Weisz Dávid

Tájékoztatás, értelmezés, tanítás - ez a három tevékenység a tudomány által elért eredményeknek a megszokottól kissé eltérő módon történő kommunikálására vonatkozik. Az aktuális tudományos hírek hátterének ismertetésére törekszem. Kapcsolat a szerzővel: weisz.david@prherald.hu

Vélemény, hozzászólás?