„Nagy ember a tenger, nagyon nagy.
Minden gondolat súlya, mélye,
súlyosan mélyül hozzá mérve.”
Kányádi Sándor

Vannak embertársaink között olyanok, akiknek már sikerült elég mélyre süllyedniük – elég csak bekapcsolni a TV-t. Ám néhányuknak ez óriási dicsőséget jelent, mert ők nem intellektuálisan, hanem fizikailag merültek alá, az óceánok legmélyebb árkaiba. Oda, ahol ember azelőtt még sosem járt, és amely világ szinte teljesen ismeretlen előttünk. Olyan helyek ezek, amelyekről kevesebbet tudunk, mint a világegyetem Földünkről látható részéről. Mi lehet ott? Ugorjunk be mi is a mélyvízbe!

Csendes-óceán, a Fülöp-szigetektől kb. 2000 km-re északkeletre. Épp lélekvesztőnk alatt van a Mariana-árok, benne az óceán legmélyebb pontja, a Challanger Deep, melynek „tengerszint alatti mélysége” közel 11000 méter – ehhez képest felfelé a Föld legmagasabb pontja „csak” 8850 méteren van! Amit ma megpróbálunk, az sokáig az emberiség lehetetlennek tűnő küldetései közé tartozott, egészen addig, míg 1960. január 23-án Jacques Piccard és Don Walsh a Trieste fedélzetén le nem jutottak oda. Kövessük őket!

Miután beugrunk a vízbe, és lassan elhagyjuk a felszínt, egy csapásra minden megváltozik. Hideg a víz, folyamatos mozgásban kell tartanunk magunkat. Egy kicsit mintha sötétebb is lenne – a Nap fénye a levegő-víz határon megtörik, és csak egy része jut át a felsőbb vízrétegeken. Amik itt fent körülvesznek minket, jól ismertek: emberek, halrajok, illetve cápák elől menekülő emberek és halrajok. Eddig a pontig nincs is semmi gondunk azon kívül, hogy nem kapunk levegőt. Változzunk át hallá és ússzunk tovább!

Még csak száz méterre járunk a felszíntől, de már kezd egyre sötétebb lenni. Ennél nagyobb probléma azonban, hogy egyre jobban összenyomódunk, ugyanis a körülöttünk lévő víz nyomása minden irányból passzíroz minket – minél mélyebbre megyünk, annál inkább. Ez az ún. hidrosztatikai nyomás, melynek értéke 10 Pa-lal növekszik 100 méterenként – így a 11000 méteres mélységben lévő célpontban már mintegy ezerszerese (!) a felszín közelében lévőnek. Annak, hogy az ember nem, vagy csak nagyon nehezen képes lejutni néhány száz méter alá, ez az óriási nyomás az oka – természetesen amellett, hogy nem tudnak a vízben levegőt venni. Mi viszont most halak vagyunk, úgyhogy csak összenyomódunk. Nyomódjunk tovább!

Alig jöttünk 500 métert, már most tök sötét van, úgyhogy nem árt elővenni a már szintén kilapult zseblámpánkat. Valószínűleg így sem fogunk látni semmit, hiszen alig van valami, ami visszaverné ezt a fényt. Alighanem nagyobb dolog kell ide. Közben a nyomás is egyre inkább elviselhetetlenné válik – kénytelenrk vagyunk visszavonulót fújni. 10500 méterre a cél előtt kell feladnunk – pedig még csak utunk 4,5%-át tettük meg. Ez a hallá változás nem jött be…

Miután szép lassan feljöttünk a felszínre – elkerülve a keszonbetegséget –, gondoljunk arra, hogyan oldotta meg a feladatot Piccard és Walsh. Egy olyan különleges tengeralattjárót kell építenünk, ami jóval nagyobb mélységeket is kibír. A két felfedező járműve egy ún. batiszkáf, amelynek elődje egy, az 1930-as években épített, William Beebe által tervezett különleges búvárgömb. Önálló mozgásra még nem volt képes, a felszínről eresztették alá egy kötélen addig, míg a benne ülő bátor egyén jelezte, hogy eddig és ne tovább! Ez akkor 3150 méteren következett be, ami önmagában is szenzációs eredmény. Mintegy harminc évvel később építette meg a Piccard-Walsh páros Beebe gömbjének továbbfejlesztett változatát, a Trieste-t. Az expedíció során végzett térképezőmunka mellett ők 5000 új élőlényfajt is felfedeztek.

Miközben építünk, gondolkozzunk el saját gömbünk nevén: tegyük fel, hogy kreatívak vagyunk, legyen Trieste2!

Most már biztonságban elindulhatunk lefelé. Halként 500 méterig jutottunk, ahol még sok újdonságot nem láthattunk, de most – minden kockázat viselése mellett – sokkal mélyebbre is lejuthatunk. Legfontosabb eszközünk a reflektor, amellyel, ha szerencsénk van, megláthatunk egy teljesen új, más világot.

1000 méter. Akárhogy meresztjük a szemünket, sehol semmi, inkább menjünk haza…  Ez rosszabb, mint kint az űrben, ott legalább vannak csillagok. Itt viszont csak a totális sötétség. Már nem is érezzük magunkat olyan nagy biztonságban, egyúttal pedig átverve érezzük magunkat – mégis milyen élőlényt tudott bárki is rávenni arra, hogy leköltözzön ide? Szépek azok az elméletek, hogyan oldhatják meg a világítást és milyen nyomorultul nézhetnek ki a rettenet nagy nyomás miatt, de sokkal reálisabbnak tűnik az: nincs itt semmi látnivaló!

Effajta gondolatok cikáznak fejemben, amikor 3000 m környékén egyszer csak elhúz előttünk egy fénycsík. Elvakít egy pillanatra – sokáig káprázik még a szemem, mintha hallucinálnék. Tényleg láttunk, vagy csak látni akartunk valamit? Elbizonytalanodunk.

Aztán meglátunk egy fénypontot, 5500 méteren. Egyértelműen ott van, nem csak délibáb. És közeledik felénk. Szinte megbabonázva meredünk a pontra és hamar realizálódik bennünk, hogy ez csak egy tengeri élőlény lehet. Cikázva mozog, mintha úszna… Kíváncsisággal vegyes félelemmel döntünk úgy, hogy a fénypont felé vesszük az irányt. A pont egyre nő és határozott kör alakot vesz fel, mígnem egyszer csak meglátjuk, mi van mögötte.

EZ

Nos, azt hiszem, nem hívom el randira… A kezdeti sokk után megpróbálom lerajzolni és megfigyelni tulajdonságait – ezek alapján kiderül, egy púpos horgászhallól (Melanocetus johnsonii) van szó. Nevét „horgászbotjáról” kapta, melynek vége világít, jobban mondva fluoreszkál – no nem azért, hogy tudjunk vele olvasni, ezzel csalogatja magához leendő áldozatait. Az ember szerencsére nem tartozik közéjük – akármennyire is ronda, egy 18-20 centiméteres horgászbotos izét kicsit nehéz komolyan venni, mégha ezzel hibát is követünk el.

„Amikor az ember az óceánok mélyebb zónáiba is lemerészkedett, kiderült, hogy sok világító állat él ott, legtöbbjük az ún. középmély zónában. Az óceánok mélye igen barátságtalan élőhely, hiszen a napsugarak csupán a felső 200 méternyi vízoszlopot világítják át. A fény lefelé haladva gyorsan elenyészik, nagyjából egy kilométeres mélységben pedig már tökéletes sötétség honol. Nem csoda, ha ilyen helyzetben számos faj próbál saját lámpással boldogulni, akár önvédelmi vagy szaporodási célra, akár fegyverként használva azt.” [1]

Nem úgy a következőt, aminek nagyobb szája van, mint az asszonynak. Ideális háziállat, a bűnözőket biztosan elriasztaná:

Ő az óriásszájú cápa (Megachasma pelagios), de hívhatnánk szélesszájú leveli békának is, a „kapu” ugyanis egy méteres. Általában száz méteres mélységben úszkál, öt méter hosszú körüli, de találtak már hét méteres példányt is. Embert ő sem eszik, meg igazából mást se, a planktonokon kívül – azt azonban, ez hogyan zajlik, nem tudjuk, mert még senki sem látta ebéd közben. Még az az elmélet is napvilágot látott, miszerint úgy működik, mint a szippantós kocsi, de a sötétség miatt valószínűleg neki is van fényforrása, hasonlóan a horgászhalhoz.

Végül pedig még egy, rendkívül mélyen található élőlényről szólnék, mely esetben a kép többet mond minden szónál.

Bluggyhal (Psychrolutes marcidus). Aki nem hiszi, ússzon utána…

Miért nem lapulnak szét ekkora mélységben?

„Az élőlények testszövetei igen nagy mennyiségben tartalmaznak vizet, a medúzáknál ez az érték meghaladja a 95%-ot, de például az emberi testszövetek 63%-a is vízből épül fel.

A mélytengeri élőlények testszöveteiben lévő víz nyomása megegyezik a környezeti nyomással, és mivel a víz gyakorlatilag összenyomhatatlan, ezért a szövetek sem deformálódnak a rendkívüli hidrosztatikus nyomás ellenére sem. Egy mélytengeri élőlény számára éppen az jelentheti a halálos veszélyt, ha hirtelen kis mélységbe kerül, például egy vonóháló jóvoltából.” [origo]

[1] Farkas Alexandra, Barta András, Herczeg Tamás, Victor Benno Meyer –Rochow, Etelvino Bechara
Eleven fényforrások
TermészetBúvár 2015/3