A 19. század folyamán iskola nyílt Angliában fogyatékos gyermekek számára. Az alapítók meg voltak győződve arról, hogy a bolondok, az idióták, a félkegyelműek igenis taníthatóak…Tény, nem pedig hipotézis…. Ugyanebben a pillanatban a Csalagúton túl, Franciaországban, felkiáltott „Hugo atya”: „Zárjátok be a börtönöket, iskolákat fogtok nyitni helyettük!”
A 20. században egy másik mesteri szülemény, a római szerződés lát napvilágot, szilárd meggyőződésű alapítók által kezdeményezve – Spaak, Schumann, Garibaldi, De Gaulle, Adenauer, hogy csak a legmeghatározóbb szereplőket említsem – hogy egyedül egy gazdasági és politikai európai közösség képes garantálni „tagnemzetek” közti örök békét…
A 21. század során, 2015-re mégis mi lett ebből a sok jó ötletből az egészségüggyel, az oktatással, a vállalatokkal, a politikával kapcsolatban… röviden a demokratikus rehabilitációból?
Úgy tűnik, mindez a jó ötlet beragadt a mókuskerékbe, összeroppant a hétköznapi rutin súlya alatt, melynek számos hozománya közé sajnos csak az élet nem tartozik…
Először is ne hagyjuk magunkat túl gyorsan arra a konklúzióra jutni, hogy a jó ötlet túl „naiv” volt, ne essünk abba a néhány populista által felállított csapdába, mely azt állítja, hogy ez maguknak a kezdeményezőknek a hibája.
Természetesen gyakran vagyunk tanúi a rossz vezetés, az opportunizmus, a különböző intézmények cinizmusai példáinak. Ezek nem csak tünetek, de nem jelentik az eredeti idealizmus elvesztését.
Mivel a valóságban ennek épp az ellenkezője történik. Egyetlen intézményt sem ismerek, mely nem a „jó ötlet” által motivált vezetők toborzásával kezdett volna.
Akkor hogy lehetséges, hogy a „jó ötletek” ilyen gyakran eredményeznek rossz intézményeket? Nem lehet figyelmen kívül hagyni a külső tényezőket.
Az alapítóknak karizmatikus és utópisztikus víziójuk volt az emberek szolgálatáról, míg az államnak, a kollektívának, nekünk egyetlen célunk a többséget zavaró elemektől való megszabadulás. Az állam garanciát akar az általa anyagi támogatásban részesülő intézmény sikerére, jogi és adminisztratív lépések sorozatával biztosítva azt. Végül is, mégis csak a mi pénzünkről van szó.
Itt megy végbe a „jó ötlet” és a „rossz intézmény” közötti minőségbéli változás, mert a kettő már nem a kapcsolatok minőségére, hanem a pénz hatalmára épül.
A „jó ötlet” követői továbbra is lelkiismeretesen dolgoznak, néhány „kis naiv” mindezek ellenére továbbra is hisz, az önmagukat „realistának és gyakorlatiasnak” tekintők pedig feladják és funkcionáriusokká válik. Így lassan kihuny a szent tűz, mely frusztrációt, csalódást és árulást hoz maga után. Már nem hiszünk az álom megvalósulásában, mindent odaadtunk a „jó ötlet” által képviselt ügyért, a kezdeményezőknek köszönhetően, akik egy igazságosabb társadalmat szerettek volna felépíteni, és akiket elárultak utódjaik. Hányszor hallottam már azt az érvet, hogy „minden eltűnik… a pénzünkkel az élen”. Ám a kapcsolatok és a különbségek tisztelete az, ami igazából eltűnt. A kollektíva kritikájának kitéve minden intézményt a bezárás réme fenyeget, ami a túlélés érdekében egyre szakmaibb nyelvezetet használ, ezáltal otthont adva a „jó ötletben” továbbra is hinni merők kritikáinak. Ezen attitűdök ahhoz vezetnek, hogy a vezető szemében mindent egybevetve jobb ötletnek tűnik „működtetni a boltot”, mint kapcsolatokra vesztegetni az időt.
Valljuk be, a „jó ötlet” nem egyszer eredményezett már rossz intézményt, így van ez az idők kezdete óta.
A gyógyír nem készáru, szükséges hozzá a „jó ötlet” életben tartása és néhány cél kitűzése.
Ahelyett, hogy azt hinnék, a debilek oktatása az ötlet megszületésével célhoz ért, inkább merjük feltenni magunknak a kérdést, hogy milyen eszközökkel segíthetnénk elő a társadalomban való elmerülésüket, ahelyett, hogy azt hinnénk, hogy egy börtön bezárása automatikusan egy iskola nyitásával jár, helyénvalóbb lenne megkérdezni rácsok mögött ülő polgártársainkat, milyen eszközökre van szükségük a társadalomba való visszailleszkedéshez, mindamellett annak tudatában, hogy néhányan közülük talán soha nem lesznek erre képesek, ahelyett, hogy a békeszerződés „jó ötletéről” beszélnénk, inkább nem kellene elfeledni a múltat, és elismerni, hogy a határok, a múltbéli szövetségek, régi démonaink akár a legkisebb „etnikai” forrongás hatására is visszarajzolódnak.
Haragudnék magamra, ha konklúzió gyanánt nem T.S. Eliotot idézném. Ő írta meg a „jó ötletről” szóló egyetemes igazságot: „Menj, menj! szólt a madár: az emberek túl sok valóságot nem bírnak el. Múlt idő és jövő idő, ami lehetett volna és az, ami volt, egy célba fut és az mindig jelen van.”
(Fordította: Juhász Anikó)
