Hans Rosling könyvének alcíme: „Tíz ok, amiért tévesen ítéljük meg a világot, avagy miért állnak jobban a dolgok, mint gondolnánk.”

Nem tudom, megvan-e a Philadelphia c. filmből az a rész, amikor Denzel Washington azt mondja: „Most magyarázza el ezt úgy nekem, mintha egy hatéves gyerek volnék.” Na. Pont ilyen érzésem volt a könyv elején – mintha egy hatéves lennék, akinek épp magyaráznak. Rosling megosztja velünk, hogy mindenféle Nobel-díjasoknak, miniszterelnököknek, szuper-bankároknak tart rendszeresen előadásokat, és minden előadás végén leveszi az ingét – alatta egy fekete atlétatrikó –, és lenyel egy kardot. Azt mondja, azért, mert ezzel példázza, hogy nincsen lehetetlen. Én meg azt gondoltam, nem, nem azért. Hanem hogy megmutassa, le tudja nyelni azt a kardot. És ezzel mindent elmondtunk Roslingról, vélekedtem. Ez pedig egy tipikusan „oszd el tízzel”-könyv lesz.
De tévedtem. A kötet innen tornázta fel magát négy csillagra. Sőt*. Ez nagy dolog ám.

Merthogy ha megszokjuk a szerző stílusát, rá kell jönnünk: igaza van. Valóban borzasztó pesszimistán szemléljük a minket körülvevő világot – sokkal rosszabbnak látjuk, mint amilyen valójában. És ebben partnereink vezetőink (róluk később) és a média is – utóbbi például sosem fogja hírként kezelni, hogy az idei volt repülésbiztonsági szempontból a legjobb év, amióta a gépmadarakat feltalálták, hanem inkább előszedi az egyetlen repülőt a millióból, ami lepottyant, és azzal kürtöli tele a főműsoridőt. Persze Rosling nem állítja, hogy ne lenne baj elég, nagyon is érzékeli, hogy a gazdasági válságok, a szegénység, a betegségek, a klímaváltozás vagy a háborúk jelen vannak és szenvedést okoznak. Annyit állít csupán, hogy nagyobbnak látjuk a bajt, mint amilyen valójában, és ennek az állításnak nem pusztán annyi az értelme, hogy ha hiszünk neki, akkor nyugodtabban alszunk. A túlpörgetett veszélyérzet ugyanis félelmet okoz, és aki félelem hatása alatt áll, az képtelen tisztán gondolkodni: siet, ezért nem jó megoldásokat választ, bűnbakokat keres, durván általánosít, és nem mellesleg irányíthatóvá válik. És itt jönnek be a képbe rossz vezetőink, akik a félelemmel tartanak minket pórázon, egyes veszélyeket nagyobbaknak mutatnak, mint amilyenek valójában, és ezzel arra késztetnek minket, hogy hozzájuk forduljunk támogatásért**. És itt nem tudom megállni, hogy ne jusson eszembe a bibói aforizma: „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”***. Mert tényleg erről van szó: a félelem a bizalom ellensége. Bizalom nélkül nincs együttműködés. Együttműködés nélkül nincs társadalom – legalábbis olyan, amiben szeretnék élni. Szóval támaszkodjunk a tényekre. Keressük, kutassuk őket – e kötet szépen pontokba szedi nekünk, hogyan fogjunk hozzá. Használhatjuk mankónak ezt a könyvet is – bizonyos pontokon kifejezetten inspirálóan állít szembe minket az előítéleteinkkel. És nagyon frappáns sztorik is vannak benne. Még ha soknak is tűnnek néha – tagadhatatlanul frappánsak.

* Az utószóból megtudjuk, hogy Rosling a könyv írása alatt már tudta, hogy meg fog halni (hasnyálmirigy). Hogy ez az utolsó dobása, ezzel a kötettel kell a világot megváltania. Bevallom, itt óriási késztetést éreztem arra, hogy még egy fél csillagot tegyek az értékelésemre. Talán szőrös a szívem, de ellenálltam. De azért nagyon szorítok, hogy ez a könyv (Rosling posztumusz örömére) tegye jobbá ezt a bolygót.
** Meg kell jegyeznem, Rosling nagyobb bizalommal van vezetőink iránt, mint én – na ja, Svédország –, következésképpen a fenti mondat a roslingi állítások finoman módosított verziója. Viszont tartom, hogy egyenesen következik a szerző állításaiból. (Ha nem is a világ minden részén, de néhol: igen.) Ezt tekinthetjük akár e könyv hiányosságának is – hogy ezt a következményt nem részletezi.
*** A teljes mondat: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Innen: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946)