Világok harca – Zenekari próba (1979)

„Forgattam egy kisfilmet, ennek Zenekari próba a címe, azt szerettem volna elmondani, milyen is egy zenekar, hogy mennyi küzdelem, mennyi próbálkozás, erőfeszítés kell hozzá, hogy összevisszaságból rend legyen, és a muzsikusok eljussanak a harmóniáig, a zenemű előadásának csodálatos pillanatáig.

…Ebben a rövidfilmben, persze, van más is; de mélyebb jelentést, gondolatokat, szimbólumokat sohasem állt szándékomban beleszőni, és mindez legjobb tudásom szerint nincs is benne, holott a film lázas vitákat váltott ki, politikusok, miniszterek, újságírók, szociológusok és szakszervezeti aktivisták részvételével, még a munkaadók szövetsége is megszólalt! Teljesen váratlanul ért, megrémített és összezavart ez az egész felfordulás,[…]”[1]

Így nyilatkozik Fellini barátjának Georges Simenonnak Zenekari próba című filmjéről. Kétség kívül rengeteg mindent belelátnak alkotásába, ami időtlenségét és általánosságát, örök aktualitását bizonyítja. A kor éppenséggel a 68-as olasz diáklázadások ihlette műnek vélte. A film 12 évre rá 1980-ban került először vetítésre, a RAI[2] produkciójaként, így zártkörű vetítések mellett sugározták az állami tévé csatornáin is.

Változások bűvkörében

Olaszországban, a 70-es években anarchikus állapotok uralkodnak. Ez időszakot a bekövetkezett súlyos terrorcselekmények okán hivatalosan óloméveknek[3] nevezik. Ebben az időben, olyan új nemzedék jelentkezett Hollywoodban, akik már egyetemen tanultak filmezni, mint Spielberg, Lucas, Scorcese, Coppola, Milius vagy De Palma. Ők azok, akik azóta külön univerzumokat építettek fel. Ellenben a Maestroval, aki mindig mással jelenik meg és alkot nagyot.

A Mester életében is történnek változások. Elhagyja füstölgő szokását és végleg lerakja a cigarettát, valamint egy kisebb közúti figyelmetlenség miatt felhagy egyik legnagyobb szenvedélyével, az autózással. Éjszakai kocsikázások alkalmával született legtöbb ötlete. Ekkor ismerkedik meg Ingmar Bergmannal, akivel több közös alkotáson törte fejét. Egyik sem valósult meg.

A Zenekari próba érdekes választás. Olaszország fő nemzeti témái: a zene (főleg opera) és a futball. A Fényszórót mindkettő hidegen hagyja. A mű alapszituációja: interjú a zenekarral, azok felkészülése közben. Fellini a riporter, riportalanyai a jelenlévők. Zenészek, karmester, szakszervezeti képviselők, és a kottásmester. A zenekar az egység. Ha közreműködnek, összeáll a szimfónia, játékuk kellemes. Valamelyikük hibája esetén – főleg egy szakavatott számára – fércművé válhat az egész. A szakértő ez esetben a karmester, aki felelős az egész együttes jó teljesítményéért. Ez a szituáció ugyanúgy ráillik akármilyen hierarchiában dolgozó szervezet munkájára, akár a 8 és ½ stábja, élén Guidoval. Az élen álló személye kétségtelen, de nem megkérdőjelezhetetlen.

Riporter és riportalanyok

A riporter, azaz Fellini a szakszervezet engedélyével végigkérdez minden zenészt – aki hajlandó nyilatkozni – munkaeszközéről és a zenekarban betöltött szerepéről. Valahány muzsikus hasonlít saját hangszerére és úgy véli – első hegedűstől dobosig – az általa keltett hang, az ő hangszere a legfontosabb az egész műben. Van, aki meccset hallgat zenélés közben, van, ki belehalna egy szimfónia gyönyörűségébe, mert a világ olyan zord lett.

Nemrégiben jártam egy filmiskola nyíltnapján, ahol hasonló szituációt éltem át. Minden rendezőasszisztens, segédoperatőr, díszletes, világosító és utómunka asszisztens az ő munkáját tartja a legfontosabbnak. Ha ő nincs, műalkotásról sem beszélhetünk. Akár zenéről, akár mozgóképről vagy állami hivatalról van szó, mindnyájuknak igaza van. Ha nem tartaná munkáját a legfontosabbnak, egyénileg kevésbé lenne eredményes, ami negatívan érintené az összteljesítményt. A probléma ott kezdődik, ha nem ismerik el egymást.

A próba szünetében számos véleményt hallhatunk a karmesterről, mint vezetőről, milyen a jelenlegi, milyen az ideális stb. Több hangszeren játszik, sokoldalú, van rosszabb is, egy metronóm is megtenné helyette – hangzanak a vélemények. Hangot kap álom, csalódás, beletörődés. A fiatalabb tagoknak kifejezett ideológiájuk sincs, örömujjongások közepette összefognak, meglincselnek egy gyakorlóterembe tévedt patkányt. Szintén a pihenő alkalmával hallhatjuk a karmester véleményét alattvalóiról.  Alattvalóiról, mert így gondol rájuk. A zene kézmozdulataira születik, mintha összeköttetés lenne karjai és a hangszerek között. Ő teremti meg a csendből a muzsikát.

Társadalmi tükörkép

Szimbólumként értelmezve három oldala jelenik meg a társadalomnak. A vezető, a nép és a kettő közti kapcsolatfenntartó a munkások érdekképviselete.  Minden oldalról feszültség lüktet. A zenészek nem elégedettek karmesterükkel, kigúnyolják, nem veszik komolyan, melynek következtében a szakszervezet neheztel a vezetőre. A dirigátor összeszedetlennek tartja az együttest, a szakszervezet miatt azonban, tehetetlen. A sajtó szakszervezeti engedéllyel való jelenléte miatt a zenészek véleményük kikérése és honorárium hiányában morognak a szakszervezetre. Kaotikus a helyzet, közben sajátos humorukkal egymást is ugratják. A film elején az első összetűzések alkalmával kívülről morajló zaj szüremlik be, mit eleinte nem észlelnek. Később a hang és rengés a zavar növekedésével egyre erősödik.

Nagyon szemléltető, míg a zenészek a talponállóban zajonganak, a karmester csendben pezsgőt iszik öltözőjében és felfortyan, mert az hűtetlenül várta az asztalon. Szabad idejében házakat vásárol, a zenészek ellenben alig vannak megfizetve. Mégsem bánhat velük akárhogy, mert állítása szerint fél, hogy azok lábon lövik. Ebben a világban már erőteljes a nép hangja. A szakszervezetek révén eszközeik vannak. Nagy az egymásra utaltság. Meg kell találni ebben is a finom harmóniát, akár egy lágy szólam kellemes hangzásához. A lehetőségek látszólag szélesebbek, de a kör itt bezárul, erre utal a kolostor zártsága. Ablaktalan, magas zord falak.

A zavar lázongásba, forradalomba torkollik. Felkelnek a karmester ellen, falfirkákkal, ordibálással fejezik ki elégedetlenségüket. Ledöntik a karmesteri pulpitust, metronómot állítva helyére, mely idő után szintén a földön végzi. Vezetőnek senki, semmi nem jó. Az intelligensnek látszó csinos zongorista hölgy hangszere alatt hódol egyszerre a lét- és fajfenntartásnak. Mindeközben van, aki továbbra is békésen üldögél, zenélget, vagy rádiót hallgat. A káosz elhatalmasodásával, egyre erősebb rengések rázzák meg a termet, mígnem betöri annak oldalfalát egy hatalmas – épületek lerombolásához használatos – vasgolyó. A törmelék maga alá temeti a testi-lelki szüzet,[4] a hárfást, a társaság legártatlanabb tagját. A vasgolyó Perlaki Tamás szerint a terror jelképe. Több ez annál. Ez a vasgolyó a megszilárdult, betokosodott planéta, ami elpusztítja önmagát. A világ, amely önmagára ront, saját magára dönti falait. E katasztrófára lenyugszik a tömeg.

Egy új kezdet ez egyben. A mindezt higgadtan figyelemmel kísérő karmester, helyére lép, majd demokratikus módszerekkel ismét egységre, munkára bírja a zenészeket, akik a történtek után engedelmeskednek. „Kapaszkodjanak a hangjegyekbe”. A közös pont mindannyiukban. Ismét szükségük van egy vezetőre. A karmester szinte most először végigvezényeli az adott darab részletet, ám a csend beálltával ismét kifakad és őrjöngésbe kezd, ami német nyelvű ordítozásba végződik. A német nyelv Olaszországban – a II. világháborúban történt német megszállás óta – még ebben az időben is egyenlő a parancsolással.[5] Röviden bemutatva ezzel egy diktátori rend kialakulásának folyamatát.

A kor egyik kritikusa kérdést intézett a Maestro felé. „Kétségkívül társadalmi film ez, talán most először az emlékeidtől megszabadulva csak a jelen iránt mutatsz figyelmet, és ez a jelen iszonyú aggodalommal tölt el. Mi késztetett arra, hogy ilyen elszántan felkiálts? Fegyvert! Fegyvert ide! Küzdeni fogok, ha elhullok is?”[6] Fellini válasza: „Komolyan gondolod, hogy eddig csak azzal szórakoztam, hogy mesélek? Vagy, hogy másokra zúdítsam a komplexusaimat, az érzelmeimet. … Ha a Zenekari próba érzelmi hatása közvetlenebb és hevesebb, azért van, mert fiziológiája annak az erkölcsi ürességnek. A klímájában gyökeredzik, amelyben akaratunk ellenére elmerülünk. Szerkezetét tekintve a Zenekari próba sajátos mese, példázat formájában.” [7]

Furcsa ellentét ez, levelében Simenonnak arról számol be, „mélyebb jelentést, gondolatokat, szimbólumokat sohasem állt szándékomban beleszőni”, itt mégis szinte sértődötten reagál barátja kérdésére. Melyik igazán Fellini? Az anti entellektüel, ahogy Simenon is nevezi, az ösztönös alkotó, számos nagy közösen csodált művésszel együtt, vagy entellektüel, ahová Daumier sorolja a 8 és ½ -ben? Esetleg, mindkettő, vagy egyik sem.  „Sose voltam képes ízlésemet, vágyaimat, vonzódásaimat kategóriákba rendezni”[8]

Akár a társadalom, olykor ellentmond önmagának.

A Mester sajátossága, egy harmadik személynek valószínűleg mást nyilatkozott volna. A kritikusnak azonban előjön az intellektus. Rengeteg szempár kíséri majd figyelemmel. Ott akármit nem mondhat. Ahogyan a filmbeli zenészek sem. Egyenként igyekeznek kedvező oldalukról bemutatni magukat, a lázadás időszakában pedig, a közösség erejéből táplálkozva kikelnek önmagukból. A kamera azonban mindenütt ott van. A szolid kíváncsiskodásból immár átváltott néma megfigyelővé, elvégre a vasgolyó betörése után Fellini kamerája már inkább a filmesé, mintsem az újságíróé. Fokozatosan megváltoznak a beállítások. Van, ahova már a sajtó sem juthat el.

„Színház az egész világ…”[9]

A kamerák elől semmit nem lehet elrejteni. Nem a szereplő dönt, mely szavai kerülnek közönség elé. A karmester több esetben megkéri a riportert, néhány gondolatát mellőzzék a szerkesztés folyamán. Találkozunk a sajtó szereposztó hatalmával[10], mindenki megszólalhat, de csak a maga szerepéhez mérten, mint ahogyan Fellini is szerepéhez mérten nyilatkozik a mindenki fülét képviselő kritikusnak, és mást árul el személyes levelezésében barátjának.[11]

Az ismerős arc, a bölcs moderátor, az öreg kottás mester, tegnap és ma áthidalója, aki bemutatja nekünk a helyszínt és időnként narrátorként funkcionál. A nép, az átlagember esetünkben a zenészek -, a sikerember a karmester személyében és a szakértők a szakszervezetisek. Átfedések előfordulhatnak. A komor helyszínt ők teszik barátságossá, általuk telik meg élettel. Vannak azonban helyek, ahol ellenkező a helyzet. Az élettel teli színes díszletek között élettelen bábuk mászkálnak. A Tv-s médiumok bulvár világa talán még erőltetettebb, mint a nyomtatott sajtóé. A következő fejezetben két hajdanán csillogó sztár utolsó, nosztalgikus fellépése során átélt viszontagságaival foglalkozom. Előtte azonban, nézzük meg miként jelennek meg ennek szikrái az És a hajó megy című alkotásban.