Az érző talpú tipegő… a 20. század egyik szellemi tőkesúlya úgy kívánta, beköltözik egy mai fiatal gondolatvilágába és hagyja érlelődni magát. Ágyazzunk meg értekezéseiknek a sajtó, a film- történet és a történelem óvó pillantásain keresztül a Maestro érkeztéig!

Kisgyerekként érzem magam, aki áhítattal vágyakozik egy ajándékra, majd miután megkapta nem meri leemelni a polcról, nehogy összetörje azt. Filmes érdeklődésem az utóbbi két évet leszámítva többnyire saját gondolatvilágomra terjedt.[1] Az elmúlt két esztendő élményei egyre határozottabban terelgetnek a szakma rögös útja felé. A megélt pillanatok és a hozzá kapcsolódó kellő belső támasz elmaradhatatlan a hiteles, őszinte alkotó munka véghezviteléhez.

A film kommunikáció. Ezért esett választásom egy olyan felsőoktatási intézményre, ami már a nevében is hordozza – Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola – a kifejezést. Itt elsajátíthattam jövőbeni terveim alapját, elvethettem kapcsolati tőkém magvait, mely remélhetőleg díszes cserjévé, majd masszív fává terebélyesedik. Egy itt született barátság révén kerültem kapcsolatba azzal a szakmában dolgozó személlyel, akinél gyakorlatomat töltöttem. Megkaptam a játékot…

A mozgókép és a sajtó mára kétségtelenül összefonódik. A sajtó célja a tájékoztatás, ehhez egyre fejlettebb technikai háttérrel rendelkező társadalmunkban a legkülönbözőbb lehetőségeket használja fel – köztük a filmet is. Ezzel szemben a véleménynyilvánítás mindkét műfajra jellemző. Összekötve jövőbeni elképzeléseimet jelenlegi tanulmányaimmal, megvizsgálom, hogyan jelenik meg a sajtó a filmművészetben. Kutatásomhoz segítségül hívtam a Fényszórót, a 20. század filmművészetének egyik nagy alakját, az érzések emberét Federico Fellinit.

A kérdést az ő, témával kapcsolatos alkotásain, gondolatain keresztül feldolgozva. Nevezetesen: A fehér sejk (1952), Az édes élet (1960), 8 és ½ (1963), Zenekari próba (1979), És a hajó megy (1983), Ginger és Fred (1986), Interjú (1987). A dolog érdekessége, ami témám számomra még izgalmasabbá teszi, a tény: Fellini eredetileg újságírónak készült…

Mielőtt eljutnánk művei tényleges boncolásáig, tegyünk kellő mértékű kitérőt a sajtó és a filmművészet kialakulása, célja és fejlődése területén az akkori és mai viszonyok könnyebb megértése végett, majd merüljünk el a kor hangulatában, hogy együtt tudjunk lélegezni a Maestroval, és összefüggésekre bukkanjunk munkássága, valamint a kor légköre között a sajtó vonatkozásában.

A Fellini születéséig terjedő általános történelmi áttekintést követően a körülmények további szálait az életrajzi, továbbá az általam kiválasztott munkái ismertető részénél vázolom. Vizsgálódásom alkalmával nemcsak a sajtóról, hanem a média egészéről is fogok beszélni. Célom Fellini válogatott műveinek tanulmányozása és értelmezése, egy esetleges lineáris összefüggés keresése, ebből kiindulva egy képzeletbeli vonal húzása napjainkig, mely szakasz végén összevetem a filmjeiben ábrázolt szakma milyenségét az általam észlelt jelenkori helyzettel.

Fellini korai újságírói ambícióiból kiindulva feltételezem, igyekszik a szakmát kedvezően bemutatni. A kor uralkodó irányzatát (neorealizmus) ismerve ez egyféleképpen lehetséges, ha az adott időszakban ténylegesen ilyen viszonyok regnálnak, ami azt jelenti pozitív kép él mind az alkotók, mind a nép fejében a szakmáról. Kezdetben nézzük kellő léptékben a sajtó alakulását.

1.1. A VETÉS IDEJE – SAJTÓTÖRTÉNET

A modern korban mindenkinek joga van ahhoz, hogy tájékoztatást kapjon érdeklődési körének megfelelően szűkebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata és célja – a hírközlés más eszközeivel összhangban – a hiteles, pontos és gyors tájékoztatás. Ebből következik, hogy a sajtó egyben – funkcióján felül – a művelődéstörténet egyik ága. Fülöp Géza[2] szerint egy kor beható megismeréséhez elkerülhetetlen sajtójának vizsgálata.

A sajtó alapja a közlés, a kommunikáció, az adótól vevőig terjedő kódolt, majd dekódolt jel. Ez lényegében bármilyen formában megnyilvánulhat, a barlangrajztól a cserépedények díszítésén keresztül egész a pázmányi körmondatokig. Amikor adó és vevő nem egy-egy személy, beszélünk tömegkommunikációról. Szervezett emberi – akár állati is – csoportok jellemzője, egy vezető bizonyos okok miatti kiállítása. Társaság élén a tömegkommunikáció segítségével lehet érvényesülni. Megfelelő szervezettség és technikai fejlettség után ez írott formába átültethető, a minél nagyobb tömeg kényelmesebb elérése érdekében. Ezen logika alapján kiindulva egyértelműen az irányítás eszköze, melyet ideológiai vagy hatalmi vezetők korán felismertek. Pl. Napóleon. Metternich, nem beszélve Luther Mártonról, aki kifüggesztette tételeit a wittenbergi templom kapujára. (Ha nem lenne sajtó, róluk is kevesebbet tudnánk.)

Hivatalosan a sajtó ősét a tájékoztatás igénye hívta életre. Az első általunk ismert hasonló célt szolgáló függesztmény az Acta Diurna Urbis (A város napi közleményei – latin) Róma fórumán volt fellelhető. Tény, a hírközlés e formája az ókori birodalomban még nem adott okot az aggodalomra, megértéséhez írástudás volt szükséges.
A sajtó, mint olyan, egészen a 18. század elejéig általánosságban puszta tényközlésre szorítkozott. A tények közlésének szelektálásából következő eredmények is érdekes terület, azonban nem célom ezt a fonalat tovább bontogatni, csupán jelzésként említettem. A figyelemfelhívás oka később érthetővé válik. Nézzük honnan ered maga a kifejezés, sajtó.

Révai Nagy Lexikona ide vonatkozó szócikke a következő mondattal siet segítségünkre: „Sajtó vagy prés, az iparban használatos azon szerkezeteknek neve, amelyek a tárgyat rendesen nagyon nagy erővel nyomják össze.”[3] A más ipari tevékenységeknél alkalmazott kifejezés átterjedt a nyomdaiparban használatos gépre, melyet hivatalosan gyorssajtónak neveztek, a hasonló technikai elvű működés miatt. Később maga az eljárás, a nyomdaipari szerkezet neve átragadt a produktumra, így manapság a kifejezés hallatán többnyire a sajtótermékre gondolunk, aminek már az eredeti eljárást nélkülöző fajtái is léteznek. Pl. elektronikus sajtó.

A társadalmi termelés, a közös munka, a polgárság gazdasági tevékenysége keltette életre a gyors, széles körben elérhető szervezett hírközlést. A 17-18. századig uralkodó sajtómagatartás-forma a kizárólagos tényközlés. A 18. századra azonban megváltoztak az igények. Mind az újságírók, mind a polgárok elvárták lapjaik, színesebb élvezhetőbb formáját. Korábban az egyház akár kiátkozással is reagált az efféle kihágásokra. Az első újságíró, aki szándékosan hatni kívánt lapjával Daniel Defoe[4] (1661-1731), ki újságját is börtönbüntetése idején indította. Az egyéniség beemelése a zsurnalisztikába pezsdítően hatott, jó példa erre a Felliniről olvasott életrajzi kötetek különbözősége. A világ ez által árnyaltabban megismerhető.

Ha sajtóról – vagy akár alkotó művészetről – esik szó, többnyire előkerül a cenzúra, a szabad sajtó fogalma. A cenzúrát lényegében a hazugsággal egyenértékűnek tartom. Képzeljünk el egy közvetett társalgást újság és olvasó között. Történik valamilyen esemény, melyet a lap lekövet. Az első lehozott cikk után az érdeklődő felteszi a kérdés: vajon mi jöhet még? Második cikként a médium lehozza a folytatást, ám bizonyos érdekek miatt nem egészen azt, vagy nem egészen úgy, mint ahogyan az történt, esetleg egyszerűen hallgat. Hatalmi rendszertől függetlenül ez mindenhol így működik. A kapitalista országokban ismert fogalom a hirdetési átalány, a pausálé, melynek lényege: nem közlök olyan híreket, közleményeket, amelyek ellentmondanak hirdetőim érdekeivel. Értékteremtés, megélhetés, megalkuvás. Rendkívüli feszültségek rejtőznek az élet ezen területén is. A bekezdés végén nézzük, miként gondolkozott Marx az efféle korlátozásokról: ˇ… a cenzúra a szabadságnélküliségnek egy alapja, a látszatra támaszkodó világnézet egy polémiája a lényegre támaszkodó világnézet ellen, olyasmi, aminek csak negatív természete van… rendőri rendszabály, méghozzá rossz rendőri rendszabály, mert nem éri el azt, amit akar, és nem azt akarja, amit elér. Ha a cenzúratörvény a szabadságot, mint nemkívánatos valamit el akarja hárítani, akkor éppen ellenkezője következik be. … Mivel a nép kénytelen a szabad írásokat törvénytelennek tekinteni, hozzászokik, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek, és a törvényest nem-szabadnak tekintse. Ily módon a cenzúra megöli az államszellemet…”[5]

Mindezzel együtt eredményei miatt Dr. Fellini is a sajtó célpontja, melyre olykor nyomós okot is adott. (Egyedi munkamódszere, életvitele, vagy G. Mastorna utazása…) A sajtó részletesebb taglalása esetünkben nem lényeges, az idevonatkozó részeket dióhéjban megismertük. A sajtó eredetét, elméleti és gyakorlati funkcióját. A továbbiakban tekintsük át hasonló léptekben a filmművészet kialakulását és sorsát.

1.2.  ÉLETRE KELT KÉPEK – FILMTÖRTÉNET

Mindig foglalkoztatta az emberiséget a halhatatlanság, a megörökítés ábrándja. Érdekes gondolat: nyomot hagyni egy későbbi kor számára magunkról, magunkból, világunkból – ha sokszor nem is szándékosan. Akár már a barlangrajzokra is gondolhatunk, ezeknek pontos célját azonban – a különböző elméletektől eltekintve – nem ismerjük. Az első ilyen művészi igényű megnyilvánulás a festészet. Kétségkívül a filmezés alapjának tekinthető, Fellinit is elkápráztatta. Ez azonban, szakmai és esztétikai értéke ellenére széles körben nem működő örökítő módszer. Lassú, és egyéni tehetség szükségeltetik hozzá. Maga a mozgás megörökítésének gondolata is régóta foglakoztatta az emberiséget, szemléltetésével folyamatosan próbálkozott. Az emberi faj, a történelem folytán jól követhetően, mindig az egyszerű, gyors és széles körben alkalmazható megoldásokat kereste. Felmerül így az igény, egy adott pillanat – fent felsoroltaknak – megfelelő módon való rögzítésére.

Fénykép készítésével már maga Leonardo Da Vinci is próbálkozott,[6] ám azon kor technikai fejlettsége jelen ismereteink szerint nem állt a területen értékelhető eredmények eléréséhez szükséges szinten. Az ipari forradalom révén számos újítás következett be, fellendült a tudományos élet, így kezdett körvonalazódni a fotográfia lehetősége is.

Innen egy lépésnek tűnik a mozgás megörökítése, azonban még számos feltétel hiányzott hozzá.  A tudósoknak meg kellett érteniük a szem működését, miként fogja fel a külvilág eseményeit. Rájöttek, látószervünkkel mozdulatokat észlelünk. Másodpercenként 16 kép felfogása a mozgás illúzióját kelti. Ennek tudatában a XIX. század végén készültek ilyen célú optikai játékok. Ügyes rajzokkal, kézügyességgel ez könnyen megoldható.
Technikai követelmény továbbá a gyors képsorozat valamilyen felületre való kivetítése. Már a XVII. században használtak úgynevezett laterna magicát[7], mely esetben üvegre festett képeket vetítettek, ellenben ez nem alkalmas képsorozatok gyors pergetésével a mozgás

imitálására. Az első fénykép 1826-ban készült, melyet szintén üveglapra rögzített Joseph-Nicéphore Niépce[8]

. Ezt követően számos felülettel kísérleteztek.

Feltétel e mellett maga a képsorozatok készítése. A szem működési elvéből kiindulva, a mozgás illúziójához másodpercenként legkevesebb 16 képet kell megörökíteni. Az első papírra készült negatívot 1839-ben alkalmazták, a másodpercnél rövidebb expozíciós idő kivitelezésére viszont 1878-ig várni kellett, ami mutatja a fejlődés viszonylagos lassúságát.

A mozi megkövetelte a képek rögzítésére egy felvevőgépen gyorsan áthaladó hajlékony alapanyagot. Igazi forradalmi újítást 1888- ban az Eastman-Kodak vállalat hozott cellulóz filmjével, mely eleget tett ennek a feltételnek. Ezzel a szabadalommal együtt megnyílt az út a mozgókép felvevés előtt, bár még egy fontos kritérium hátra maradt.

Mind a felvevő-, mind a vetítőgépeknél, olyan kockánkénti filmtovábbító módszert kellett alkalmazni, ami egy pillanatra megállítja a filmszalagot, hogy a lencsén beáramló fény elérje azt. E mechanizmus nélkül csupán foltok képződnek nyersanyagon és vásznon egyaránt. Az ipari forradalomnak köszönhetően ilyen elven működő berendezés már létezett (a varrógép továbbító szerkezete), felismerés, valamint kis átalakítás hiányzott.

1890-re így a filmkészítéshez minden technikai feltétel adott volt. A feltételek kialakulása következtében kialakult vállalati viadalok megértése végett bocsátkoztam ilyen részletekbe. A technikai kritériumok teljesülése után több lehetőség adódott, főleg a nyersanyag mérete és a vetítési mód között. Hamar világméretű felbolydulás keletkezett a szórakoztató iparban. Az élesebb szemű üzletemberek hatalmas hasznot szimatoltak. Egyre-másra jelentek meg különböző készülékek, melyek rendszerint megtöltöttek egy-egy közösségi helyiséget kíváncsiskodókkal, majd a Lumiére fivérek[9] diadalmaskodtak, egyszerű, könnyen használható, élvezhető képminőséget biztosító kinematográfjukkal[10]. Jól kirajzolódik a kialakulófélben lévő filmiparral kapcsolatban is az alapvető emberi tulajdonság, a haszonlesés, ami Fellini művészetében sajátos, gunyoros nyelvén többször megjelenik.

A testvérpár terjeszkedésképpen eleinte operatőröket és vetítőgép-kezelőket küldött szerte a világba, addig készült filmjeik vetítésére, valamint az adott országban való felvételek készítésére. A későbbiekben lehetőségeikhez mérten folyamatosan alapítottak állandó filmszínházakat.

1896-ban eljutottak Olaszországba. Kezdetben, újdonságként az olyan produkciók is kielégítették a nézőket, mint egy egzotikus országról készült rövid felvétel, vagy az állomásra befutó vonatról leszálló, hazaérkező munkások látványa. 1905-ben kialakult Itáliában a filmipar. Franciaország, terjeszkedésének köszönhetően, filmnagyhatalommá nőtte ki magát, így kezdetben az olasz filmvállalatok élére is innen igyekeztek átcsábítani addigra gyakorlott művészeket. Az új iparág Rómában telepedett le.

Az örök város képviselői a filmtörténet hajnalán nagyszabású történelmi témákat feldolgozó látványos alkotásokkal – mely a kor olasz mozijának szinonimája lett – írták be magukat a szakmába, melyek világszerte hatalmas sikert arattak.[11] Ennek köszönhetően egyfajta sztárkultusz alakult ki. Olaszország hamar felzárkózott szomszédja mögé, az 1910-es évek közepére egyedül a franciák exportáltak több kópiát a világ számára.

1914- ben kirobbant az első világháború, ennek filmtörténeti hatásairól a következő fejezetben foglalkozom, többek között a korábbi eseményekkel, majd a véres ellentéteket követő időszak légkörével, melybe egy későbbi fejezetben beillesztem a Mester rövid életrajzát, munkásságát.

2. TÖRTÉNELMI HÁTTÉR, LÉGKÖR

2.1. Az élet vasútján

Történelem… akár a nosztalgia az óvodás vagy kisiskolás korról. Barátságok, szövetségek, sértődések, rászedések, kiközösítések, civakodások, hosszas ellentétek, elnyomás, váltakozó hangulat… aztán idővel az elszenvedő kinövi ezt, vagy mélyen beleivódik egy-egy élmény a lelkébe. Olaszország életébe gazdagon jutott valamennyiből.

A kor meghatározza az eszmét, az eszme meghatározza a kort. A művészet a kor tükre, ha nem is az aktuális problémákkal foglakozik, stílusjegyei árulkodóak, magukban hordozzák a korszak sajátosságait. Így elkerülhetetlen megvizsgálni Fellini léte és közvetlen születése előtti időket történelmi szemmel. Igyekszem megragadni a legszükségesebb mozzanatokat az atmoszféra megteremtéséhez és az olasz filmművészet alakulásához. Doktor úr szemléletéhez hasonlóan sétáljunk a korabeli ország vidékei és eseményei között – ő maga a történéseket az újságok szalagcímeiből kísérte figyelemmel.

Történelem és politika, két kézen fogva andalgó jó barát. A politika közelségét érezve az emberek többnyire fanyalognak, zavartak lesznek, nehéz átfogni a konyhaasztal mellől minden, oly távolinak tűnő eseményt, ami mégis köztünk zajlik. Lelkes jelentkezők mindig akadnak. A tömeg politikája azonban, saját problémáira koncentrálódik, a világ pedig velük – vagy nélkülük – folyamatosan fejlődik.

2.1.1. Háború előtt

Az ipari forradalom végére Olaszország egységes államként[12] kész a filmipar megjelenésére. A technikai fejlődés, és a gyarmatosítás illúziója nem hozza meg a várt eredményeket. Az ország annexiós[13] válságban, a modernizálódás részben könnyít a hétköznapokon, az olasz föld nyersanyagszegénysége miatt egyben növekvő határon túli függést okoz. A korábbi technikai fejlettségből fakadó igények miatt ez nem volt jelentős.

1870-ben Róma világi főváros lett, a korábban meggyengült pápaság befolyása még inkább csorbult, megfosztva világi hatalmától.  Jelenléte eszerint sem elhanyagolható. Kialakul egy olyan államforma, ahol legfőbb méltóság a király; közügyek, irányítás képviselőtestületi feladat; továbbá jelen van az egyház, mint tekintély.

A parlament megalakulásával és a helyzet milyenségéből adódóan megindult a politikai tusakodás. Az országházban külpolitikai fordulat – eddigi francia-barátsága ellenére osztrák, német orientáltság[14], az utcán anarchista forrongások. Külső támogatással történő gyarmati próbálkozások után meghiúsult a kezdeményezés, melyre reakcióként a korábban alakult nacionalista mozgalom nemzeti üggyé emelte a gyarmatosítás gondolatát. A munkások köztereken, kormányuk nem tántorodott el véres diktatórikus módszerek alkalmazásától sem a helyzet uralása érdekében. Ilyen körülmények közé érkezik Lumiérék képviselője.

1900 és 1914 között német, valamint francia tőke bevonásával északon rohamos fejlődés következett, e behatásra a déli területek elmaradottá váltak, nőtt a függőség  Francia- és Németország felé, ami újabb feszültségeket szült. A helyzet folyamatosan változik, az 1905-re kialakuló olasz filmipar túlnyomórészt szintén francia érdekeltségű közreműködés eredménye.

A politikai küzdelmek során fokozatosan, rendeletekkel csökkentik a választójog kritériumait, így többen szavazhatnak, lassanként egyre nagyobb tömegeket vonnak be a politikába. Emellett emelkedik a munkásszervezetek száma és taglétszáma, az olaszok közösségekhez csatlakozhatnak, kifejezhetik véleményüket, kiállhatnak érdekeikért. Ennek következtében nő a Szocialista Párt[15] népszerűsége is, gyarmati háttérforrás híján, azonban nem tud kialakulni erős rendszer.

1910-ben a nacionalisták is pártba szerveződnek: „A mi szegénységünk megoldását Olaszország határain kívül kell keresnünk”[16] jelmondattal, majd a kormány dacolva a hármas szövetséggel ismét Franciaország, mellette Anglia felé húz, egyezkedve Oroszországgal is, aki a németek másik nagy ellenfele. Újabb gyarmatosítási kísérlet következik, melyet ez esetben siker koronáz. Mit érezhet ebben a zűrzavarban a dolgozó olasz állampolgár? Elhiszi, a gyarmatosítás megoldja problémáit? Neki lényegtelen, hol és kit próbál leigázni a nemzet elhurcolva az ő fiát, aki visszatér a frontról vagy ott fűbe harap. Valószínűleg nem érti és fölöslegesnek tartja a sok ’ haszontalant ’ a parlament padsorai között, ha egyáltalán követi a politikai eseményeket. Csupán fiát, rokonát várja haza.

A közhangulat ellenére az észak-olasz gazdasági trösztök érdekei a háború mellett szóltak, 1915-ben Olaszország belép az első világháborúba – stratégiai megfontolás alapján – az antant oldalán. Győzelem után csalódás következett, a béketárgyalásokat követően Olaszországnak háborúban felvett kölcsönök vonzata, mérhetetlen adósság maradt, ami megcsonkított győzelemként él az olasz köztudatban. Az oligarchák még inkább megerősödtek, a kistőkések tönkrementek a háború alatt. Elhallgatott a fegyver  nemzetközi porondon, megrendelések híján a mamutvállalatok idővel szintén összeomlottak, hatalmas munkanélküliséget okozva, nem megfeledkezve a frontról hazatérő katonák elhelyezésének kérdéséről. Soha nem tapasztalt kivándorlási hullám indul.

2.1.2.  Háború után

Dolog nélkül maradt emberek ezrei vonulnak utcára, a háborúban felvett hitelek  terheit a kormány a hétköznapi emberre hárította. A Szocialista Pártban belső ellentétek uralkodnak, 1919-ben megalakul a több ellenzéki irányzatot magába olvasztó, belső zavarokkal küzdő fasiszta szervezet, a körülmények megerősödésükhöz kedvezőek. A szocialisták képtelenek rendet teremteni – ami ideális a radikalizmus térnyeréséhez – így maguk emelik be a parlamentbe a fasisztákat, kik államcsíny elkövetésével hatalomra kerülnek, 1926-ra totális diktatúrát építenek ki.

A 10-es évekre oly sikeressé váló nagyszabású történelmi alkotások dicsősége lassan leáldozott. Az olasz producerek figyelmetlensége és régi, jól működő receptekbe vetett hitük következtében erőltették a sztárokra alapuló hőskorszak vászon-replikáját. 1921-re válságba kerülő olasz filmművészet szembekerült a valósággal. A mozilátogató bizonyos ideje a vetítésen is tájékozódni akart: mi történik a fronton; hogyan éli meg a város az eseményeket, a válságokat; mi a helyzet külföldön stb. Az olasz politikusok azonban nem alkalmazták a film eszközeit propaganda célokra sem, operatőrök semmilyen közelségbe nem kerülhettek katonai erőkkel, csupán rendezett jeleneteket forgathattak felépített díszletben vagy semleges területen.[17] Bizonyíték a válogatásból eredő cenzúrára. Ezt nevezik témagazda-rendszernek[18].

A hadviselés alatt háborítatlanul fejlődő amerikai filmipar termékei még inkább elözönlik az olasz piacot. Az olasz filmszínházakban vetített filmek aránya még a virágkorban is csupán az egyharmadot súrolja. Így árnyaltabban érthetővé válik a filmipar és ezzel együtt az olasz állampolgár élete is. Fellini is az amerikai alkotásokra emlékszik vissza gyermekkorából.

A háború utáni filmművészet feladata megtalálni saját formanyelvét, azon keresztül bemutatni az európai polgárság lelkiállapotát. Az osztrák, német, francia és szovjet művészek ráleltek a polgársághoz vezető útra, kielégítve igényüket. „Csak az olasz film topog egy helyben…”[19]

A közhangulat forrongó és bizonytalan, a munkások igyekszenek saját kezükbe venni sorsukat, gyárfoglaló mozgalmat szerveznek, ahol beindítják és folytatják a termelést, míg konszenzusra jutnak a vezetéssel. Mi következhet ezek után? A hatalmon szigorít, a politikai pártok betiltása után (1926) a volt pártok külföldről vagy illegálisan szerveződnek, melyre agresszió a válasz. A fasiszta párt megegyezésre jut az őt mindvégig támogató Vatikánnal.[20]

A tanácstalan munkások és a vergődő értelmiség haladva a kilátástalanság felé találkozik a világgazdasági válsággal. A fasiszta vezetés rossz válságkezelése révén Olaszországot mélyen érinti a krízis.
Ilyen korba születik Fellini 1920. január 20- án. A történelem további menetét a Maestro élete és filmjei haladásával ismertetem, lényéhez és alkotásaihoz szükséges mértékben. Ezt követően elég tájékozottak leszünk filmjei vizsgálatához.