– Halló… én vagyok. – Igen.
– Herta?! Mi a baj? – Szükségem van rád, gyere, ha tudsz, sétáljunk egyet, az az ember az éjjel megint itt ólálkodott. Bejött. Pedig kulcsra zártam. Fekete kalap volt rajta. Az arcát ma sem láttam, de büdös lehelete megcsapta orrom, a szorításából sem engedett. Hátulról döfködött valami nagy bottal, de én nem kiabáltam. Tudod, szófogadó vagyok. Nem akartam a többieket felébreszteni. A főnővér csak kiabálna velem. Be sem pisiltem pedig. Csak ő volt megint itt. Amikor látta, hogy nem ellenkezem, csak a nyakamat fogta meg erősebben, majd kifutott. Furcsa tudod, az ajtó kinyílt. A gombot sem kellett megnyomnia. Pedig még nekem sem nyílik ki magától. Csak a nővéreknek és neked. És még valami! Visszanézett, felemelte az ujját, és röhögve mondta: „- Visszajövök szerelmem”! Ezután kötöztek a székhez. Mert nem hisznek nekem. Csak a ruháimat lopják. Vigyázz, ha jössz, itt vannak, és figyelnek! A könyvet, amit hoztál, ma felmondom. Megtanultam. Ha azt mondod: „152. oldal, én azt mondom: … „nem szabad, hogy bármi is hamisnak látszódjék, de a …”
– Rendben. 10 perc múlva nálad vagyok.

Az illusztráció a svájci Grieder House folyosóján készült

Az illusztráció a svájci Grieder House folyosóján készült

Az öregotthon steril fehér falai riasztóak és hidegek. Az élet a fotocellás ajtók előtt torpant meg. Pedig nyár van, hétágra süt a nap. A gyermekek a szemközti óvodában karikáznak, önfeledten zsibongnak, kacagnak. Egy lovaskocsi viszi a vendégeket a tóhoz, majd a borospincék irányába. Élünk.
Belépek. A klórszagot már megszoktam, a dermesztő csendet még nem. Hertát keresem.
Összekuporodva fekszik az ágyon, felöltöztetve, bepelenkázva, pedig nincs rá szüksége, de így kényelmesebb. Nekik. Embrió pózban lábait felhúzva menekül a valóságtól.
A takaró a fejére húzva, csak pár szétborzolt, agyonizzadt hajtincs kandikál ki a klórszagú takaró alól. Vigyázva visszahúzom. A bepárásodott szemüveg mögött riadt madártekintet. Aztán felismer.
Jó, hogy itt vagy. Menjünk haza! Vagy a lovakhoz… Mindegy, csak menjünk! De először ültess a klozetra, nem akarok a pelenkába!
– Csukd be az ajtót. Mert figyelnek.
Itt vagy?
– Igen.
Kész vagyok. Húzd fel a bugyimat. Menjünk. A kis oroszlánt vigyük.
– Rendben Herta, van két óránk.
Kint áll a boszorkány az ajtóban?
– Kire gondolsz?
A főnökasszonyra.
– Nem látom, mehetünk.
Kocsi nélkül megyek ma.
– Nem tudsz Herta, nem bírlak el, ha elesel.
Nem esek el.
– Rendben.
Menjünk!
Kapaszkodj belém!
Meddig maradhatunk?
– 2 óra.
Figyelem az órát…
– Majd szólok.
Biztos?
– Igen, Herta.
Ha kiviszel a lovakhoz, elmesélem, hogy Hansival álmodtam. Ő szeretett. (Kacag, s rám sandít.) – Akarod hallani?
– Mit?
Hogy hol ölelt.
– Na, mondjad!
Az erdőben, mindig azon a hétvégén, amikor az asszonyának megvolt a havibaja.
– Aha
– Menjünk Herta, megetetjük a lovakat.
*****
(Az autizmus sokáig nem számított külön betegségnek, inkább a
skizofrénia gyermekkori formájának tekintették. Önálló kórképként először 1943-ban Kanner írta le. Később kiderült, hogy az autizmus skálája igen széles a rendkívül súlyos (értelmi fogyatékossággal társult) állapotoktól, az olyan igen enyhe formákig, ahol az intellektus és a nyelvi készségek ugyan megtartottak, de a szociális kötődés zavara, továbbá a viselkedés sztereotipizáltsága észlelhető. Ezen utóbbi forma Asperger-szindróma néven ismert.)
*****
Herta meg volt elégedve sorsával a maga módján. Árvaként került a karmeliták által vezetett kolostorba, élete 59 évét élte le itt viszonylagos nyugalomban. Nem volt a lázadó fajta. Azt beszélik a környéken a szülésnél a bába ronthatott el valamit, nem teljesen normális szegény. Az anyja a szülésbe halt bele, az apja valahol Sztálingrádnál van eltemetve. Az apácák maguk közé vették. A kolostor nyugalma, az évszázados vastag falak rideg biztonsága megadták neki azt a nyugalmat, amit a falakon kívül nem talált volna meg. Buzgón imádkozott, rendszerezte a köteteket a könyvtárban. Késélűre hajtogatta a patyolattisztaságú fehér fürdőlepedőket a vendégek számára a kis kocsira, a kolostor mellett Bécs gazdag polgárai pihenhették ki magukat a fürdő és a szálloda területén. A gazdagok kiváltsága.
Herta fő területe a konyha lett, 40 éven át főzött, mosta az edényt. Az élete, mindennapjai precíz, mondhatni percre meghatározott rendszerben zajlott. Neki megfelelt. Megkapta a kiszabott határokat, amelyek között mozgott. Biztonságban érezte magát. Naponta egyszer hagyta el a kolostort, a közeli rokkant cipészmesternek és fiának hordta ki ételhordóban az ebédet. Ez volt Herta világa. Kiszámítható, áttekinthető fehér fekete világ.
Furcsává és színessé akkor változott, amikor gyilkosság történt a városban. Azt mondják, valamikor a 60-as évek végén karácsony táján holtan találták a féllábú cipészmestert. A fia, akit félkegyelműnek mondtak, bár jól kitanulta a mesterséget apjától, nem volt hasznára, aznap eltűnt. Keresték az egész környéken, átkutatták a kukoricást, a halastavakat, az iszapos, náddal körülvett tó egész területét, a fiú eltűnt. Az apját leszúrták kirabolták.
A talpaló gépe mellett talált rá özvegyasszony szeretője, vérbe fagyva.
Herta aznap is vitte kis ételhordójában az ebédet, elmondása szerint minden rendben volt, bár a kolostorba visszatérve 3 napra bezárkózott a szobájába, imádkozott, majd letépdeste az aznap a réten szedett margaréták fejét, s a szirmokat az ágya köré szórta.
Nagyon nem törték az apácák ezen a tényen a fejüket.
Hertánál az ilyen ideges visszavonulások, dühkitörések elég gyakoriak voltak. Hagyták, csinálja a dolgát.
Nem ártott a légynek sem.
Aznap Herta maga mosta ki az ágyneműjét, örültek is a mosodában, egy ágyhuzattal kevesebb.
Buzgón imádkozott tovább, mondta a rózsafüzért, rendszerezte, leporolta a könyveket, kódexeket, szedte a karmeliták kertjében a gyógynövényeket. Füvesasszony lett a maga módján. Ismert minden gyógynövényt. Teákat főzött, keneteket kevert.
A karmeliták becsületesen megfizették, így az asszonynak 50 év alatt tekintélyesen megnőtt a bankszámlája. Nyugodt öregkor várt rá. Azt hittük.
– Itt vagyok Herta, szervusz.
Hm.
– Felkelnél? Miért fekszel? Dél van. Megkaptad a gyógyszereid?
Ez a kérdés felesleges volt, mivel nem kaptam választ a kérdésemre, csak valami artikulátlan hümmögést.
– Mi történt?
– Itt volt. Megint.
– Már régen nem volt.
Az éjjel. A fekete kalap is rajta volt, pedig azt hittem nem találja meg. Jól elrejtettem pedig.
– Tudod, a tó közepén, ahol a vadlibák költőhelyei vannak, arra szoktam veled sétálni. Ott nyugalom van. Csak a sás suhogását és a vadlibák csendes költését érzékeljük, csak akkor van zaj, ha valaki megzavarja őket.
És most megtalálta. Nem tudom hogyan. A fején volt. Az egyik fészek alá rejtettem a lápba. Még a botommal jól meg is nyomkodtam, nehogy előbújjonÉs eljött. Pedig a lepedőmet is kimostam. Az apácák nem vettek észre semmit. Úgyis megvolt a havibajom. Szégyelltem. Mert fájt. De nem tudtam semmit se tenni ellene. A kalap a fején volt. A féllábú csak meredt rám a földről, de nem akart segíteni. Nem tudom. Talán fáradt volt. Általában segített, ha nagyon fájt, kizavarta. De most nem. Csak motyogtam, de nem hallotta, talán a kalapot húzta a fülébe. Ott volt az öreg mellett az a szúrós valami tudod, amivel a cipők talpát feszítik le. Ismerem, az öreg megmutatta, ki is próbálhattam. Ügyes voltam. Azt mondta, ha ő már nem lesz, beállhatok a fia mellé inasnak, pénz van elég. Összeillünk. De én nem akartam. Nem tetszett. Fájt. Fájt. Nem szerettem. Csak fájt. Az öreg bámult üveges szemével. Nem mozdult, valami kiömölhetett mellé tudod, mert a kalapos elcsúszott benne, mielőtt hátulról lefogott. Csak a büdös leheletét éreztem, mint ma éjjel. Valamit a lábam közé feszített, és elkezdett döfködni. A bugyimat is letolta, pedig hideg volt. Hidd el, el akartam futni, de nem tudtam. Védekeztem, majd elhallgattam. A vadlibákról álmodtam, ahogy költenek. Szép csendben . De akkor valami megzavarta őket. Talán valaki sikitott. Nem tudom. De a lepedőmet kimostam. És a kalapot elástam. Ne félj, nem jön vissza. Azt a szúrós valamit utána dobtam. Csak a vadlibákat akartam neki megmutatni, hogy milyen békések. És hogy törődnek a kicsinyeikkel. De nem tudta hova lép. Azt csak én tudtam.

 

Jó hogy itt vagy. Menjünk sétálni!
– Herta, tudod mit? Elmegyünk fagylaltot enni.
Herta 60 éves korában nyugdíjazása után került a helyi Öregotthonba.
Tudathasadásos állapotban, értelmi fogyatékosnak nyilvánítva.
A város hivatalos gyámot nevezett ki mellé.
Rendszeres gyógyszeres kezelés alatt áll. Erős nyugtatókat, antidepresszánsokat, altatókat kap.
Módszeres agymosás. Felsőfokon. A tudomány mai állása szerint: „képtelen beilleszkedni a társadalomba, túl soká élt elzárva.  Terápiára nincs szüksége, a gyógyszeres ellátás megfelelő. Elvegetál.”
Megszorítja a csuklómat.
Finom a fagylalt. Jössz holnap is?
– Igen Herta. Jövök. Itt egy zsebkendő, töröld meg a szád. Kicsurgott a nyálad. Herta, figyelj! Tudod, hogy mennyi pénzed van a bankban? Ma voltam bent. Még 800.000 –, ha érdekel.
Ühüm. Kérek még egy csokis fagylaltot!
A helyi halastóban a búvárok egy ismeretlen csontvázát találták meg a napokban, az iszapban egy majdnem elrohadt fekete posztószerű rongydarab feküdt tele libaürülékkel, megkeményedve.
A rendőrség ismeretlen tettes után nyomoz.
Herta hallgat. És fagyizik.

– Jó napot kívánok nővér! Holnap is jövök Hertához, a gyógyszeradagját talán növelni kellene, a hallucinációi erősödnek, úgyhogy éjjelre húzzák fel a rácsot az ágyánál, kérem! Köszönöm. Kellemes hétvégét!